Fedák Sári

1983 tavaszán Szebeni András fotóriporterrel Lenin­grádban az Izsák-székesegyház kupola alatti körteraszáról néztünk le a városra, ő békésen fotózgatott. Sok fotóssal dolgoztam együtt, nagy élvezet volt látni, amint beálltak a képhez: az optimális szöget keresve guggoltak, rogyasztottak, néha végigfeküdtek a földön. Szórakoztató és tanulságos volt. Mit látott, amit én nem, hogyan látta, mit tartott fontosnak, amit én nem, pedig ugyanazt láttam.

Ebbe a nagy tavaszi idillbe robbant be a nagy fekete felleg, egy szürke köpenyes, testes alkalmazott, és Szebeni gépe felé nyúlkált. Kiderült, hogy nem szabad fotózni a székesegyház teraszáról, és hogy komolyan gondolja, onnét látszott, hogy kezében vagy tíz tekercs kitépett film volt már. Annyi választásunk maradt, hogy kivesszük a filmet és átadjuk neki, vagy ő maga tépi ki a gépből. Magyarázatként annyit mondott, hogy nem szabad fényképezni, mert onnét, a teraszról készült kép már légifelvétel.

1983 tavasza volt. Aki annak idején két hetet vagy akár két napot eltöltött már a Szovjetunió­ban, pontosan tudta, hogy fölösleges ellenkezni. Brezsnyev ugyan már nem élt, de a doktrína még igen: perceken belül megjelenik a rendőrség, és nemcsak a fényképezőgép tűnik el, de vele együtt a riporter is, bár akkoriban már nem egy életre, hanem mondjuk egy éjszakára. Milyen jó is volt reggel kilépni a kapun, és beleszagolni az ébredő Oroszország ólomszagú levegőjébe. Ezt gondoltuk végig hideg fejjel, és Szebeni készséggel nyújtotta át a tekercseket. Ez volt Leningrád jó negyven éve.

Mi volt most, negyven évvel később Hajdúböszörményben, a múlt hét csütörtökén? A tudósítások szerint reggel a helyi Bocskai általános iskolában gyerekek, pedagógusok, sportbarátok készültek a rendezvényre, mígnem tíz óra után megváltozott a rendezvény hangulata. Göröghné Bocskai Éva polgármester azt írta, a délelőtt folyamán megérkeztek a minisztériumi vendégek: egy tankerületi vezető és a Hajdú 6-os választókerület fideszes képviselőjelöltje. A polgármester állítása szerint „egyetlen pedagógus merte kimondani azt, amit minden jóérzésű ember tud: iskolában, gyerekek között nincs helye politikai rendezvénynek. A főszervező megnyugtatta: nem lesz politika.” Majd az esemény pontosan azzá vált. Egy, a delegációhoz tartozó – feltehetően biztonsági – ember személyesen törölte ki a pedagógus által készített fényképeket a telefonjáról. Amikor a tanár számonkérte ezt – szól a tudósítás –, megtagadták a fotókat törlő személy megnevezését, miközben pontosan tudhatták, kiről van szó. Sőt: nemhogy bocsánatot nem kértek, hanem azt kérdezték, hogyan merészelt a tanár fényképet készíteni – írta Göröghné.

Ez az egész nem nagy ügy. Nem volt nagy ügy a lenin­grá­di sem: ott is kivették a filmtekercset, Böszörményben is. Oroszországban legalább akadt valami magyarázat, hogy ugyanis a templom tetejéről készített kép az légifelvételnek számít. Megjegyzem, az Izsák-székesegyház teljes magassága 101 méter, a kupola 25 méter. Ilyenformán Szebeni hetvenöt méter magasról fotózott, de fogadjuk el, az is elég magas. Erre utaló figyelmeztetés amúgy nem volt.

De vajon mi lehetett Hajdúböszörményben annyira titkos? Mi történt, ami biztonsági intézkedést kívánt? Hogy a helyszínen tartózkodott egy képviselőjelölt meg egy tankerületi vezető? Emiatt egy iskolai rendezvényen a falakon belül egy vadidegen saját kezűleg törölheti az ott készült felvételeket? Információk szerint a delegáció tagjai voltak felháborodva a fényképezés miatt, de hát engedelmet, milyen méltányolható érdek szól amellett, hogy ne lehessen fényképezni nyilvános iskolai rendezvényen?

Vannak ennél sokkal nagyobb és súlyosabb ügyek. Hiszen lassan már nincs olyan gazdasági mutató, ahol ne mi lennénk Európában a leggyengébbek, például a legkorruptabbak, a legkétségbeejtőbb a népességfogyás, a várható élettartam. A szánk viszont a legnagyobb – egészen pontosan a kormányfő és környezetének a szája. Ma már saját hívei is kényszeredetten derülnek a repülőrajton, az elrugaszkodáson meg a többi hasonlón. Ilyen teli szájjal hangoztatott üres szólamokat utoljára a nyolcvanas évek vége felé hallhattunk, ami egyben a kádárizmus vége is volt. Emlékezzünk csak az úgynevezett kilábalási programra, a fél ország ezen röhögött, meg a kibontakozási stratégián. „Ne fanyalogjon a sajtó! Miért fanyalognak, amikor van már program a kilábalásra?” – nyilatkozták az MSZMP akkori vezetői, Berecz Jánostól Havasi Ferencig. Nyilván nem volt program. A keleti blokk omlott össze, maga alá temetve az országot. Maradt bennük annyi, hogy távozásuk előtt nem tették még jobban tönkre az országot. Ellentétben a mai kormányzattal, amelyik kétségbeesetten kapaszkodik mindenbe, az is mindegy, kibe meg mibe: Trump, Kína, oroszok, akkugyárak. A legújabb: Orbán mesélte, nemet mondott Clintonnak, aki 1999-ben arra kérte Magyarországot, támadja meg Szerbiát. Mit lehet erre mondani? Fedák Sári.