Élet és Irodalom,
LXX. évfolyam, 4. szám, 2026. január 23.
KOVÁCS ZOLTÁN
1998 júniusában, az első Orbán-kormány hivatalba lépésekor Litván György írt egy cikket ide, az Élet és Irodalomba, címe: Lássuk, mit tudnak a fiúk! Ő akkor, mint ahogy a liberális tábor nagy része is, túl volt már a politikusi szereplését elkötelezett liberálisként indító fiatal Orbán ilyen-olyan fordulatokkal tarkított pályamódosításainak elfogadásán, mondván, ami ilyen, az ilyen! Hiszen látta Orbánt egykori ősellenségével, Torgyán Józseffel a parlament neogótikus lépcsein egymás mellett lépdelni felfele, sőt egymással gyors választási megállapodást kötve nem sokkal később ugyanazokon a lépcsőkön lépkedni lefele, de immár nem ősellenségekként, hanem természetes szövetségesként. Ide torkollott az 1994-ben bejelentett politikai félfordulat. Litván említett írásában köszöntötte a Fidesz új kormányát, tartalmilag nem volt egyéb, mint hogy az idősebb politikusi generáció tekintélyes alakja egy írással fogadta a fiatalokból álló kormányt. Az ember egy ilyen gesztust akkoriban észre sem vett, mert így tartotta rendjén valónak politikusok és közéleti emberek egymás közötti kapcsolatát. Az élet rendje, mondhatnánk.
Azóta fordult egyet a világ, legalábbis Magyarországon: az az ember, aki valamikor, talán az egyetemen még befogadó volt, „nemes, küzdő, szabadlelkű diák”, 2002-es keserves választási veresége után minden erejével azon volt, hogy szétszakítsa az országot – ekkor még csak a baloldalt a jobboldaltól, mondván, a „baloldal mindig ráront a nemzetére”: ekkoriban aktuálisan Moszkvától féltette az országot, nevezetesen a Putyin-féle moszkovitáktól, ahogy a választási prognózis diktálta. Később ez megint fordult, mert a közpénzből finanszírozott pártfeladatokat ellátó intézet kifizetődőbbnek látta Soros-ellenességre váltani és brüsszeli brüsszelita bürokratákat üldözni. Ma ott tart, hogy az emberek kétfélék: háborúellenesek és háborúpártiak. Háborúellenes, aki a Fideszre szavaz, háborúpárti pedig mindenki, aki nem fideszes.
Visszaemlékezések szerint ez az ember egykor éles eszű, nyitott elme volt. Ma stigmákat kutat másokon, eszelős csalhatatlansággal bélyegez bárkit, aki szembejön. Homousion vagy homoiusion: ide torkollt a szabad lelkű Orbán élete. Két éve tisztikereszttel tüntették ki Kapitány Istvánt, a Shell egykori globális alelnökét, mondván, mindig szem előtt tartotta hazája szempontjait. Most, hogy elfogadta a Tisza Párt felkérését, ez a rétegesen gondolkodó magyar koponya annyit mondott rá, megkapta Brüsszelből a feladatot. Ilyesmit mondott Szijjártó is, vagyis kormányzatunk vezető emberei minden további nélkül hülyét csinálnak magukból, ha arra szükség mutatkozik a választási győzelem érdekében.
Nemrégiben egy miskolci választási nagygyűlésen olyan húrba csapott a kormányfő, amit eddig nem próbált: korosztályi kifogásai lettek a Tiszával kapcsolatban. „Csak nekünk sikerülhet kívül tartani Magyarországot a háborúból. Ezt most nem lehet rábízni fiatal kalandorokra, tapasztalatra van szükség, biztosra kell menni” – mondta Orbán, aki 38 évesen lett először az ország miniszterelnöke, míg ha nyer a Tisza, Magyar Péter 46 évesen lenne kormányfő. Tapasztalata nyilván szóba sem jöhet Orbánéhoz képest, de a kor önmagában csak életrajzi adat. A nagy tapasztalat fontos, ezért is ellentmondásos, miként sikerült ekkora tapasztalattal ilyen lehetetlen helyzetbe hozni az országot. A kormány két nagyhatalom között ődöng, egykor értékeken alapuló szövetségi politikánk szétesőben, vagy tán szét is esett már. Eközben Orbán, miután képtelen kormányozni, nemzetközi sarzsikra vágyik, korábban a türk tanács póttagja, de most például a gázai békebizottsági tagság szédítette meg. Minden valamirevaló ide meghívott politikus meggondolja, de Orbán egy nap alatt elfogadta, kerül, amibe kerül, miközben azt szajkózza, ez most nem a fiatal kalandorok ideje. Rossz példa persze van. 1959-ben a Fidel Castro vezette forradalmárcsapat bevonult Havannába egy szabad rendszer ígéretével. Fiatalok voltak, jóképűek, tettrekészek. A kegyelmi állapot néhány hónapig tartott, aztán a két Castro fivér Che Guevarával magához ragadta a hatalmat, és utána senki sem szólhatott bele, mit művelnek. Még meg sem öregedtek, mire ugyanolyan diktatúrát építettek, mint Batistáé volt. A felsorolás folytatódhat is akár, de mi lenne, ha egyszer az életben nem így lenne?