Fegyverbe!!

A zavar nagyobb, mint gondolnánk, a zagyvaság egyre tágabb körleteket jár be, magunk sem hinnénk, mekkorát. A kormányfő politikai igazgatója még alig mondta el pragmatikus gondolatait a forradalmi ellenállás hiábavalóságáról (NB. már akkor, ha az agresszió túl erős), az ország fele még erről beszélt, amikor színre toppant Kósa Lajos pártveterán úgy is mint Orbán Balázs megmentője: ő nála is nagyobb zagyvaságokat hordott össze egy október 6-i megemlékezésen: „Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a békét meg tudjuk nyerni, a háborút, azt nem – mondta Kósa. – Számtalan küzdelmet folytattunk a szabadságunkért, Rákóczitól kezdve egészen 1956-ig, és látszólag ugyan elbuktuk ezeket a küzdelmeket, de az utána következő békét, a szatmári békétől kezdve a kádári konszolidációig úgy-ahogy megnyertük.”

Hát úgy, ahogy. Az életszínvonal kétségtelenül javult, de ennek az volt az ára, hogy mindenki befogta a száját, aki meg nem, az megnézhette magát. Ezt sikeres időszaknak nevezni nem jó, különösen olyan alkalommal, amikor az emlékezni egybegyűlt tömeg azokat a tábornokokat ünnepli, akiket kivégeztek. Akik maguk is békét akartak, mégsem tették le a fegyvert, hanem harcoltak, amíg éltek. Tény, hogy a kompromisszumok fáradhatatlan robotosa hivatali idején enyhült a rendszer, de azért 1961 nyarán még halálos ítéleteket hajtottak végre, és csak jóval később jöttek ki a börtönökből azok, akiket ötvenhat miatt bezártak. A szónok ezt követően lépett az igazi csapdába, amikor belefogott a gondolatfutamba, hogy az 1956-os forradalom is jól végződött, béke lett, jöttek a konszolidációs évek. Nem létezik, hogy a kádári időkre így emlékezne a Fidesz-tábornak az a része, amelyiket még érdekel a történelem. Az ország a régió legvidámabb barakkja volt, de barakk maradt végig. A konszolidációval a Fidesznek amúgy is gondjai vannak: négyszer nyert választást, háromszor kétharmaddal, de mégsem tudta konszolidálni a társadalmat. Márpedig véglegesen az nyer, az az erős, amelyik konszolidálni képes.

Talán nem is törekedett rá, úgy gondolta, elég, ha választást nyer. De nem. Pedig Orbán Viktor még 2012-ben azt mondta Martin Schulznak, hogy „Magyarországon konszolidáció zajlik, közös társadalmi és gazdasági program mögött próbáljuk meg egyesíteni az embereket, és nem akarjuk megosztani a társadalmat”.

Ma már elmondható, hogy a konszolidáció a tizennyolc kormányzati év egyetlen pillanatában sem sikerült. Ügyek mentén igyekezett ugyan a Fidesz és aktuális pártpartnere valamiféle össznépi konszenzust teremteni – olimpia, futball, ilyen-olyan szimbólum, nemzeti hagyomány –, de ebbe saját szimpatizánsaikon kívül nemigen voltak képesek bevonni másokat. Ez a mostani állapot a ziláltság magasabb szintje. Ötvenhat emlékének és a forradalmi helytállás eszméjének ilyen váratlan és ormótlan kikezdése, ráadásul ennyire magas vezetői szinteken, ahogy a teniszben mondják, ki nem kényszerített hiba. Még csak az sem valószínű, hogy alapjában változott volna meg a párt viszonya ötvenhathoz, bár a Fidesz a történelmet folyamatosan úgy kezeli, mint valami használati tárgyat. Egyszer ötvenhatból sarjadoztatták magukat, aztán elvitették a Parlament közeléből Nagy Imre szobrát, mondván, egykori bolsevik.

„Ha bárki bármikor Magyarország szuverenitását megtámadná, az biztos, hogy én ott lennék az elsők között, aki harcol, hogy Magyarországot megvédjem” – mondta a hét elején Tuzson Bence, amikor az egyébként Magyarország számára teljesen haszontalan, sőt kártékony Integritás Hivatalról kérdezték. Úgy látni, a megvédés a legújabb menekülő útvonal: ha a kormányzat vagy ahhoz közeli ember valami orbitális zagyvaságot mond, rohan a barikádra. Ahol már várják a kollégák.