Élet és Irodalom,

LXVI. évfolyam, 30. szám, 2022. július 29.

KOVÁCS ZOLTÁN

Orbán Viktor tusványosi előadásából annyi bizonyosan kiderül, hogy az emberi fajról vallott higiéniai nézetei mára eluralták az agyát. Ettől szabadulni egyszer s mindenkorra képtelen, a helyzet csakis romlani fog – ha még romolhat egyáltalán. Ide vezetett az ugyancsak ezen a színtéren tartott korábbi rendezvényen meghirdetett, a Nyugat hanyatlásáról szóló, amúgy nem túl eredeti gondolatfutama, az illiberális demokráciáról alkotott nézetrendszere, a családokról vallott, valóságtól elszakadt összes mondata, a menekültellenesség és az ezekhez kapcsolódó további részek. Mégis, a néhány napja elmondott beszédéig maradt valami halvány, igaz, már addig is inkább elvi remény, hogy ez a vírusos gondolkodás akár változhat is, de az illúzió a hétvégén megszűnt. Látható, hogy a miniszterelnök ebből a csőből már meg sem próbál visszafordulni, végleg beszorult. De ebből a gondolati rendszerből igazából visszaút sincsen: a fajhigiénia szakelődei vagy megőrültek, vagy ha volt hozzá politikai hatalmuk, olyan katasztrófába sodorták a világot, amitől épelméjű emberek a mai napig rettegnek. Kerülném a hisztériát, de a hétvégi beszéd idevágó gondolataival Orbán belépett elődei sorába, és ez még akkor is így van, ha ismert szövegmagyarázói energikus kármentésbe fogtak. A Fidesz és Orbán eszmei segédcsapatának, a Nézőpont Intézet igazgatójának értelmezésében például Orbán „békekötési segédbeszédet mondott, ennek keretében világossá tette, hogyan lehet véget vetni a háborúnak”. Hát, úgy, tudtuk meg Orbántól, hogy Magyarország nem Oroszország vagy Ukrajna mellé áll, hanem Oroszország és Ukrajna közé. „Orbán eloszlatta a nyugati sajtó tévedését – magyarázta Mráz –, amennyiben az a két ország közötti békekötést szorgalmazza, hiszen a békekötésnek a nyugati világ és Oroszország között kell végbemennie.” Szerinte „a beszéd újdonsága éppen abban állt, hogy ez a megközelítés eddig a nyugati sajtóban nem kaphatott teret”.

Az intézeti igazgató nyilván sokat olvas, már csak hivatalából adódóan is, nehezen érthető hát, miért mondja ezt, hiszen az orosz–amerikai rendezés fölvetésének irodalma van már, más kérdés, hogy ezzel a nyugati sajtó általában nem ért egyet. Azt állítani azonban, hogy ez a gondolat új megközelítés, erős túlzás. Fogalmazhatunk úgy is, ténybelileg nem igaz. Érdekes módszertani elemük ezeknek az intézeti kísérleteknek a kormányfő nem túl eredeti gondolatainak szédelgő fölértékelése, csak egyet belőlük: „A kormányfő – mondta Mráz – eloszlatta a nyugati sajtó legnagyobb félreértését, amikor kijelentette: senki ne reménykedjen abban, hogy Zelenszkij és Putyin találkozni fognak, de még egy fegyverszünetben sem.” Az rendben van, hogy Orbán ezt mondta, de hogy ezzel bármit eloszlatott volna, különösen, hogy a politikai világ jelentős részében, az mosolyt fakasztó túlzás.

Minden magyarázható, az értelmezési tartomány a végtelen közelében van, mégis van, ami vállalhatatlan. Az például, hogy egy politikus kevert és nem kevert fajú népességről elmélkedve megállapítsa, „Mi nem vagyunk kevert fajúak, „és nem is akarunk (azok lenni)”. Ezt a gondolatot hallva már magasabb Fidesz- és kormánykörökben is szakadt a cérna: van, aki tíz év kormányszolgálat után kilépett a politikai kötelékből. Hőst azért nem kellene gyártani belőle, ez a vállalhatatlan gondolat ugyanis embrionálisan már korábban is létezett, csak mára hatalmasodott el. Hogy Orbán nem rasszista, nem vitatom, de ha ilyen gondolatot megenged magának, akkor ezzel kapcsolatos kérdés mégiscsak föltehető. Magam is úgy gondolom, hogy Orbán nem rasszista, csak a gondolat magva az. Hogy pedig ezt kimondta, abból fakad, bármit kimond, bármit megenged magának, ha az valamiképp ott és akkor a hatalmát erősíti. Nincs gát, eszmei beszállítói pedig ezt is honorálják, bár ezt már messziről kezdik. A politikusi tehetség általuk hirdetett természeténél. Naponta hallani tőlük azt a tézist, hogy a politikusi tehetség elsősorban a hatalom megragadásának művészete, és mindent ennek alárendelten kell működtetni. Ez már önmagában is igen kérdéses, mert könnyen kiiktatja az értékeket.

Mindjárt itt van előttünk egy sikeresnek látszó, de voltaképpen tragikus politikusi életpálya, Orbán Viktoré. Szinte minden pillanatban képes volt megragadni a politikai hatalmat, de aztán valahányszor megragadta, bebizonyította azt is, hogy ennél többre nemigen képes. Mert lehet-e izgalmasabb és felemelőbb politikusi cél, mint távlatot nyújtani a szegényeknek? Kiemelni azokat, akik olyan környezetben élnek, amelyikben segítség nélkül nincs semmilyen lehetőség. Aligha lehet szebb feladat, de ezeknek legföljebb lózung jutott: nem hagyják őket az út szélén. Ez kevés. Aljas és becstelen szegénységben tartani rétegeket, és közben hagymázas fajhigiéniai értekezést tartani a valóban sokat szenvedett határon túli közösségekben. Hadd kérdezzem inkább a méltatlan faji halandzsák helyett egy valóban nemzeti sorskérdésről: hova lett a pedagógusi életpálya? És hová lettek a pedagógusok?