Élet és Irodalom,
LXVI. évfolyam, 27. szám, 2022. július 8.
KOVÁCS ZOLTÁN
Lehet vitatkozni azon, melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás, Vaszily Miklós vagy a kormányzatilag elfoglalandó sajtóelem, esetleg Szombathy Pál vagy a megüresedett főszerkesztői szék. Vaszilyt nem ismerem, Szombathyt igen. Mindig csodálkozva néztem, amikor kirúgott főszerkesztők nyomában lépdelve, egyszer csak beült elődje székébe, majd mielőtt az megmelegedett volna alatta, ilyen-olyan okokkal már távozott is. Kicsit rokonítja Szombathyt Vaszilyvel, hogy utóbbi is fölbukkan, ha valakit lapátra tesznek, bár ő nagyobb pályán tevékenykedik: egész szerkesztőségi rendszereket alakít át. Azonnal készültségbe helyezi magát, amikor a sajtószabadság még meglévő elemeinek valamelyikét le kell rombolni, vagy épp ellenkezőleg: föl kell építeni valamit, ami viszont természetéből adódóan rombolja a nyilvánosságot. Még korábban bevásárolta magát az Indexet kiszolgáló Indamédiába, ezt megelőzően pedig ott ült az Origo, az MTVA, az Echo TV és a TV2 vezetésében is, azok átalakításakor. Ahogy Polyák Gábor korábban nyilatkozta róla a hvg.hu-nak: ha Vaszily Miklós valahol megjelenik, onnantól kezdve egyértelmű, hogy a háttérben Orbán Viktor hozott már egy döntést.
Szombathy Pál most a 168 Óra című hetilapnál bukkant föl: a lap kiadója a hét közepén kinevezte főszerkesztőnek, Sztankóczy Andrást főszerkesztő-helyettesnek. „Mindketten rutinos, professzionális újságírók-lapkészítők, irányításuk alatt a lap megőrzi eddig megszokott, magas színvonalát, tapasztalatuk és tudásuk pedig hozzájárul, hogy minél szélesebb olvasói körhöz jusson el az újság” – írja a kommüniké, amiben csak annyi az ellentmondás, ha a lap eddig is magas színvonalon működött, minek váltani. Ráadásul látszott a koncepció: egy The New Yorker-szerű újság, de hogy mi lett volna belőle, már nem tudjuk meg. Megjegyzem, az alapítók, Mester Ákos és Bölcs István visszavonulása óta a lap egyre furcsább helyzetekbe kerül, főszerkesztők jönnek, mennek, de ez természetesen a tulajdonosok ügye. E szempontból a magyar sajtóban a Népszabadság 2016-os megszüntetése óta meglepetés nincsen. Azt is megindokolta a tulajdonos, az Index átalakítását is, azt megelőzően az Origóét is, a sor folytatható.
Lehet vitatkozni azon, kik hajtották végre a többnyire eléggé szennyes átalakításokat, de ha itt leragadunk, akkor nem beszélünk a lényegről: az egész mögött a rendszer áll, amelyiket Orbán Viktor üzemeltet. Lehet mondani tárgyilagosan és mértéktartó bölcsességgel, hogy ne lássuk minden rossz mögött Orbánt, de én arra biztatnék mindenkit, hogy ne legyen vak: ha az egész romlott rendszert ő vezérli, akkor az ilyen ügyek mögött ott van. Néha saját személyében, de kormányfői pozíciójából fakadóan a szennyes ügyekhez jobbára az eszmei hátteret szervezi és hirdeti, lásd: legyen a magyar sajtó magyar tulajdonban. Lásd, legyenek a magyar bankok magyar kézben. Hogy ennek mi értelme, kérdéses, de így lesz. Ezekkel a hangzatos kinyilatkoztatásokkal megteremti az ideológiai hátteret, ha ez megvan, jöhetnek a trógerek, akik végrehajtanak mindent. 1989‑től mostanáig, és gondolom, ezután is, a befektető úgy jelenik meg a kiadó ajtajában, hogy „talpig becsületes ember, aki érti a sajtót”, a lapot nagyon is becsülve igyekszik működtetni, a szerkesztőség munkájába nem szól bele. Még sosem olvastam olyan kommünikét, mely szerint „az új befektető egy szélhámos, aki nem érti a szakmát, viszont politikai vazallus”. Ilyen még nem volt. Ráadásul az első napon meg az első héten rendszerint türtőzteti is magát. A második héten hozza a maga embereit, a harmadik héten pedig a kétfelé szakadt szerkesztőség egyik része távozik.
Ez a rendszerváltás utáni hazai sajtótörténet unalmasan egyforma koreográfiája, amelyben kivételek vannak ugyan, de az egészhez képest elenyészően kevés. Annak idején a Blaha Lujza téri hírlapkiadós székház és a Lapkiadó közötti nagyjából háromszáz méteren nem is kellett nagyon figyelni, hogy az ember lázasan vitatkozó újságírók halálbiztos értesüléseit hallgassa, miszerint az új tulajdonos „nagyon jó srác” – így: srác –, nem akar beleszólni a lapba. Ilyen tárgyú heves eszmecserék folytak a Lucullus étteremtől a Nemzeti Szálló söntésén keresztül a közeli, Suszterinashoz címzett sörözőig, ahol a keserű realitástól menekülő szaktársak tömörültek, hogy egymást erősítsék vagy éppenséggel hülyítsék: az új tulajdonos minden józan számítás szerint csakis az ő kivételes tehetségüket honorálandó vásárolta meg a lapot. A kormányzati politika pedig arról értekezik, hogy ilyen a kapitalizmus: mindent a tulajdonos dönt el. Hogy mit tehet meg a tulajdonos. A kérdés egyébként amúgy nem az, hogy a tulajdonos mit tehet meg: igen, kirúghatja a főszerkesztőt és beszüntetheti a lapot. Ez igaz, de a kérdés mégis az, hogy ténylegesen mit tesz meg. Az, hogy a New York Times egyike a világ legtekintélyesebb lapjainak, egyebek között tulajdonosainak az érdeme. Számukra a lap több mint üzleti vállalkozás vagy a politika befolyásolásának eszköze. Sulzbergerék – akárcsak az amerikai újságírók és a fontosabb laptulajdonosok többsége – hisznek abban, hogy van társadalmi felelősség, van kimondandó igazság és követendő erkölcs; céljaik, érdekeik nem ellentétesek a társadaloméival; a hatalomban nem végcélt, hanem eszközt látnak, amellyel a közjót szolgálhatják. A Sulzberger család és a társadalom érdeke nem szétválasztható. Még akkor sem, ha vitás esetekben nyilvánvalóan Arthur Sulzbergeré az utolsó szó.