A Gazprom vidám barakkja

Lehetne akár komikus is, de inkább tragikus: korai Orbán-beszédeket olvasok, 2007-ben például egy fideszes plénum előtt ezt mondta: „Nem szabad megengedni, hogy Magyarországot a Gazprom legvidámabb barakkjává tegyék.” És erősen hangsúlyozta, „nem kellene megengednünk az utánunk következő fiataloknak, hogy miután a szovjetrendszer legvidámabb barakkja sorsától megszabadultunk, most a Gazprom legvidámabb barakkjává tegyék Magyarországot”.

Gondolom, itt az orosz energiafüggőség ellen lépett fel, és agitált a múlt rendszerből örökölt energiakötöttség felszámolásáért, amiről akkor, 2007-ben az volt a véleménye, hogy megszüntethető, de legalábbis mérsékelhető. Különben minek emlegette volna ilyen lendülettel. Ezt mondta, sőt, még azt is, a Fidesz nemzedéke üzeni a jövőnek, hogy „mi az ajtót a nyugatnak kinyitottuk, de az oroszoknak, a Szovjetuniónak és a kommunizmusnak meg ajtót mutattunk, és azt üzenjük a jövőnek, ne engedjék, hogy visszamásszanak az ablakon”. Így fogalmazott.

Ezt 2007. március 30-án mondta, majd kormányra kerülve pontosan az ellenkezőjét tette: az ajtót az oroszoknak és a Keletnek kinyitotta, a nyugati világnak meg ajtót mutatott. Meg ami ezzel együtt jár: szép lassan a Gazprom legvidámabb barakkjává lettünk. Már rég nincs kiállás a nyugati világ mellett, 2016-ban Tusványoson azt magyarázta, hogy az európai vezetés megbukott, Brüsszel nagyobb probléma, mint Mekka, Nyugaton gazdasági, elit- és demokráciaválság van. Történelmi időt tekintve röpke kilenc év alatt fordult ekkorát a világ, bár ő úgy látta, már 2010-ben, kormányalakítása évében is fekete fellegek gyűltek a Nyugat egén. Négy hónappal kormányfői beiktatása után arról értekezett, ne a brüsszeli bürokraták mondják meg, mit kell tenni a demokrácia és a szólásszabadság ügyében. Ez akkor volt, amikor az emberei a korábbihoz képest szigorító médiatörvényt nyomtak át a parlamenten.

Ami az orosz energiafüggés mérséklését illeti, látványosan nem tett semmit, helyette még erősebbre fűzte a szálat. De ez már közismert, legföljebb annyiban színesedett a kép, hogy lassan elvbarátaival már ebbe a perspektíva nélküli, tunya Putyinhoz dörgölődzésbe is belerángatják a Nyugatot, mint azt legutóbb Deutsch Tamás egy tévéinterjúban tette, amikor az unió újabb szankciós döntéstervezetét bírálta: „nehogy már a kommunista rendszer következményeit rajtunk kérjék számon”. Nem kéri senki számon, de bizonyosan kedvezőbb lenne a helyzetünk meg a megítélésünk, ha az évtized nem az oroszokhoz történő feltétlen csatlakozás jegyében telt volna, hanem kormányzati szándék mutatkozna a függetlenedésre. Ráadásul az Orbán-kormány az orosz–ukrán háborúhoz viszonyulása már az összes uniós országot irritálja. Putyinhoz történő ragaszkodása nem magyarázható önmagában az energiahelyzettel: az unió előbb-utóbb Magyarország nélkül kezd megoldást keresni a bajokra. Ma még minden kísérletében valamiképp figyelembe veszi a magyar kormány álláspontját, de egyre kevesebbnek látszanak az olyan elstrapált egyenmondatok, mint a „ki kell maradni a háborúból” (ami alapjában véve igaz), meg hogy „Magyarország az utolsó bástyája a keresztény-konzervatív nézeteknek”. Hogy ez utóbbi miként jön ide, azt nehéz megérteni, de végtére is minden mindennel összefügghet. Viszont biztosan igaza van Szent-Iványi Istvánnak: „Orbán hiába beszél arról, milyen erős, ha a szövetségesei elfogytak mellőle. Ebből a szempontból tényleg az utolsó bástya, a legjobb barátai sem állnak már szóba vele, a V4-ek is szétesett, folyamatosak a bírálatok.”

Vajon nem a perspektíva hiányzik Orbán fontos döntéseiből? Például a 2008-as úgynevezett szociális népszavazás kierőszakolásából is. Tárgya a korábban nagy kínlódással meghirdetett egészségügyi reform néhány nem túl lényeges intézkedése (kórházi napidíj, vizitdíj eltörlése). Gyurcsány bukása akkor már borítékolható volt, de Orbán ezzel az akcióval mindent félrelökve be akarta vinni a halálos döfést. Bevitte, majd ezzel a maga számára is lehetetlenné tett mindenféle reformot. Az orosz kapcsolat erősítése is rövidlátó program volt. Vagy úgy gondolta, Csernyenkóval megszűntek az orosz nagyhatalmi álmok? Mit nem vett észre például a grúziai beavatkozásban?

A lánglelkű fiatalokból házsártos öregemberek lettek. Idevágó példa akad bőven. 1959-ben a Fidel Castro vezette forradalmárcsapat bevonult Havannába egy szabad rendszer ígéretével. Fiatalok voltak, jóképűek, a fellegeket lovagolták. A kegyelmi állapot néhány hónapig tartott, aztán a két Castro fivér Che Guevarával magához ragadta a hatalmat, és utána senki sem szólhatott bele, mit művelnek. Még meg sem öregedtek, mire ugyanolyan diktatúrát építettek, mint Batistáé volt.