És akkor a csahos

Amikor L. Simon László korábbi fideszes képviselő, a Magyar Nemzeti Múzeum jelenlegi főigazgatója megszólal vagy bejegyzést tesz az internetes világ tengernyi csatornájának némelyikén, annak gyakran támad közéleti huzata.

éldaképp említeném, hogy még 2010-ben, parlamenti képviselő korában, a közélet terepén viaskodva emlékezetes nyilatkozatban reagált néhány ellenzéki lap a médiatörvény-tervezettel kapcsolatos tiltakozására. A tiltakozás nagyjából arról szólt, hogy a tervezet szellemisége nyilvánosságellenes, a kilenc évre választott, az elektronikus és nyomtatott sajtóra kiterjesztett hatáskörű médiahatóság homályosan megfogalmazott esetekben a hazai sajtóviszonyokhoz képest aránytalan nagyságú bírságot szabhat ki, és azt haladéktalanul be kell fizetni. Ennek hatására egy módosítást elfogadott a parlament, de nem is ez a lényeg, hanem ahogy L. Simon mindannyiunk vállára téve párnás tenyerét egy kérdést fogalmazott meg tiltakozó közösségünknek, sőt, az egész nemzetnek: „Ha valaki tisztességesen írja az újságot, mitől tart?” (Magyar Hírlap, 2010. december 3.). Hát például attól, ami azóta bekövetkezett: az ellenzék elől résmentesen elzárt „közmédia”, hasonló hatékonysággal letarolt vidéki sajtó, kormányzatilag okkupált rádió- és tévécsatornák, átlátszó trükkökkel és becstelen emberek segítségével megszüntetett Népszabadság.

L. Simon amúgy kártékony tagja annak a romlott társaságnak, amelyik képviselősége idején olyan törvényeket hozott és olyan eljárási rendszert épített ki, amelyek működése miatt az országban néhány száz vagy talán néhány ezer ember kivételével komoly pályázatot senki sem nyerhet, ezzel szemben a kiválasztottak visznek mindent. Lassan két évtizede megy ez már, a kormányzati fényben élvezkedő emberek egyre nagyobb vagyonhoz jutnak, legyen az trafik, erdő, föld, villanyvilágítás, hegygerinc, tófenék, árvák könnye, ami jön. L. Simon ennek a pályázati televénynek a nyerő típusa. A nyerés rágcsálója: ha egy hétig nem nyer valamit, túlnőnek a fogai, és ez végzetes lehet. A boron kívül meggyben utazik, kicsit megfürdött a rákellenes barackmagban, de ebből még idejében kiszállították.

Legújabban, mint e cikk elején olvasható, Facebook-bejegyzése rázta meg az országot, aminek előzménye, hogy édesanyjához nem ment ki a háziorvos: „Elképzelhető manapság, hogy egy háziorvosi rendelésre csak telefonon lehet bejelentkezni?” – tette föl a kérdést. Édesanyja példáját hozta fel, akiről privát adatokat oszt meg: „napok óta komoly megfázással, vélhetően tüdőgyulladással fekszik egyedül a lakásában”, de a háziorvosa azt mondta neki, „nehogy bemenjen a rendelőbe, mert még megfertőz valakit”. Ez a szabály a pandémia óta, de ő inkább személyeskedik, és megnevezi a háziorvost (idézi a 444.hu). Aztán hozzáteszi: „Én pedig tehetetlen vagyok, mert éppen a világ másik felén vagyok, s 9 órányi időeltolódás nehezíti a kommunikációnkat. (…) Mikor gyerek voltam, egy ilyen esetben Gárdonyban Bátai doktor úr azonnal bepattant volna a Trabantjába, s ment volna a betegéhez. Czupon doktor úr és a többiek szintén. Nem értem, hogy jutottunk idáig. De kérem, most ezt senki se kenje a politikára és a háziorvosok fizetésére!”

De kérem, most ezt senki nem kente se a politikára, se a háziorvosok fizetésére, helyette a Facebook-társak segítő tájékoztatást adtak, hogy az intézkedést épp a számára oly kedves, kenyéradó kormánya hozta. Amúgy gyerekkoromban én is Gárdonyban laktam vagy tíz évig. Én is emlékszem Czuppon doktorra – két pével írják a nevét, ha már, és persze a faluban privát telefon akkoriban alig volt, COVID meg egyáltalán nem. Más világ.

L. Simon aztán, miután ország-világ előtt lejáratta a háziorvost, elnézést kért. Úgy fogalmazott: nem azért írta meg az édesanyja háziorvosáról szóló posztot korábban, mert „szembejött volna vele a valóság”, hanem „pontosan ismeri a valós helyzetet”. Sőt, azt írta: „mint a csahos kutyák, úgy ugrottak rám a kiváló baloldali »újságírók« és a választáson levitézlett baloldali politikusok”, és, mint hozzátette, „a valóság velük jött szembe április 3-án”, a választáson. Így rendeződik L. Simon fejében egy indulatos, buta bejegyzés, a levitézlett baloldal meg a parlamenti választások viszonya. Meg persze a csahosok.