Élet és Irodalom,
LXVI. évfolyam, 6. szám, 2022. február 11.
KOVÁCS ZOLTÁN
Csütörtökönként megjelenik a miniszterelnökséget vezető miniszter, és az alkalomra rendszeresített időkeretben semmibe veszi a vele szemben ülő húsz-harminc újságírót. A tájékoztatás többnyire határidőkre, határnapokra és igazgatási kérdésekre terjed ki, ha pedig ezen túlmenőn is van kérdés, például miért nem helyezik előzetesbe az utóbbi idők egyik legnagyobb botrányhősét, a bűncselekménnyel is megvádolt Völner államtitkárt, akkor a tájékoztató miniszter a legfőbb ügyészre bök, mondván, ő már vázolta a jogi helyzetet, miszerint a törvény szerint nem kell Völnert előzetesbe küldeni. Hogy mindez az állampolgári igazságérzetet miként érinti, miért van, hogy ez az igazságérzet most már tartósan és erősen szembemegy a kormányközel magas hivatalnokaival kapcsolatos megszokottan elnéző eljárással, az nem érdekes. Ilyen kérdést nem is érdemes föltenni, mert ha válaszolna, nem lenne benne köszönet. Ez az ember negyvenegy éves, és már négy éve vezet félre heti rendszerességgel egy egész országot. Vagy úgy, hogy nem válaszol, vagy úgy, hogy nem a kérdésre válaszol. Mint Bodóné, aki mindig másról beszél, amikor a bor árát kérik tőle. Ilyen Bodónékkal teli a kormány, meg úgy általában a kabinet és környéke. (Ez ügyben ugyanezt teszi az igazságügy Bodónéja, aki most már szóba sem áll a tájékoztatni próbáló újságírókkal, hanem egy hónapos közleményt emleget.)
Pedig a kormány és a kormánypárt tele van büntetőjogilag igencsak releváns ügyekkel. Az ember belelapoz az újságba, csak találomra: Nem árulja el a végrehajtói kar, mennyiért adták el az irodaházukat Rogán Antal kabinetfőnökének.
Vagy: A kabinetfőnökről januárban jelent meg, hogy Schadl György, a végrehajtói kar elnöke kapcsolatai segítségével sikeres egyetemi vizsgákat intézett neki Pécsen.
Nagy Ádám nemcsak kabinetfőnöke Rogánnak, hanem legkisebb fiának keresztapja is. Családja ingatlanokon keresztül is kötődik a miniszterhez. Nagy jelenleg is tagja a Nemzeti Mobilfizetési Zrt. felügyelőbizottságának és az Antenna Hungária igazgatóságának, 2016-tól 2019-ig pedig a Hungaroring Zrt. igazgatóságában ült.
Figyelem, ez csak a kormány második, harmadik vonala, de itt is vagyonok cserélnek gazdát, diplomák intéződnek, nyilvánvalóan igen értékes emberek között. A fölső szinten üzlet- és szállodaláncok, országrészek, hegygerincek, itt már folyók, tavak és a tavak medrei. Hogy közben az egész országból egy gigantikus kirakodóvásár lesz, ahol csak megbízható és lojális emberek kerülnek helyzetbe, az láthatóan nem számít. A miniszterelnök ugyan teli szájjal magyarázza saját szerepét a nemzeti sorskérdések sikeres megoldásában, de közben az egész országot a saját cuccosai hálózzák be, kötőeleme nyilvánvalóan a korrupció meg az elvtelen kapcsolatrendszer. Ezt a vircsaftot épp az a miniszterelnök működteti, aki kormányra kerülésekor nagy hangon kiabálta, hogy a korrupcióban zéró toleranciát hirdet, vége a pofátlan végkielégítéseknek, pártjának egyik alelnöke pedig azt mondta, aki lop, annak levágják a kezét. Amikor ezekre valaki rákérdez, az összes kormányzati Bodóné ugyanazt válaszolja: korrupció mindenhol van. Hogy valamikor épp ennek megszüntetésére esküdtek föl, azzal itt már nem törődik senki. Hogy például a rendszerszintű korrupció megszüntetése valóban nemzeti sorskérdés, azt nem is értenék, anyanyelvismeretük gazdagodásuk arányában idővel szelektálódott.
A tényleges kormányzás helyett a handabandázás és a pozőrködés maradt. Kétségtelen, hogy kabinetfőnök, államtitkár kirúgása kockázatos, hiszen könnyen magával ránthatja az eggyel fölötte lévőt.
Tekintsük most azt a Bodónét, amelyik a kormányinfókat tartja. Sok kérdés lenne, bizonyosan érdekelné kedves mindnyájunkat, hogyan is esett az, amikor a Putyinhoz látogató Orbán miniszterelnök már Moszkvába megérkezve fölhívta Jens Stoltenberg NATO-főtitkárt. Eleinte csak a hír tényét volt szerencsénk ismerhetni, többet nem. Miért Moszkvából, miért nem előbb, és egyáltalán, miről beszéltek. Az apparátus kicsit jegelte a kérdést, meg az egészben különben is van valami végzetesen aránytalan. Leginkább azt az önkéntes rendőrt idézte emlékezetbe, aki egy, vagy negyven évvel ezelőtti televíziós beszélgetésben azt a kérdést hallva, hány önkéntes rendőr van a munkahelyén, elgondolkodott, majd igen gondterhelten válaszolt: „ennek megválaszolására föl kell hívnom a belügyminisztert”. Orbán tagállami kormányfőként, úgy vélem, bármikor fölhívhatja Stoltenberget, de miért a találkozó előtt közvetlenül? Valami épp akkor jutott eszébe, aminek ismerete nélkül elmaradt volna a találkozó? Vagy Pesten nem kapott volna vonalat? Később sem derült ki semmi. Aztán az épp ügyeletes Bodóné, a Miniszterelnöki Sajtóirodát vezető helyettes államtitkár úgy tájékoztatott, Putyin és Orbán áttekintették az orosz–ukrán határon kialakult biztonsági helyzetet, és hitet tettek a feszültség csökkentése, a viták párbeszéd útján történő megoldása mellett. Lásd még Moszkva-parti pávatánc.
A kormánysajtó természetesen sokkal többet látott ebben, egyik vezető lapjának vezető embere a kormányfő hazaérkezte után egy televíziós beszélgetésben azt fejtegette elsöprő lendülettel, hogy a magyar kormányfő meg a magyar külügyminiszter együtt akadályozta meg az ukrán–orosz háború kitörését.
Hát ilyen messzire azért nem mennék: józan mértéktartás.