Két vak

1979 májusában egy csomó újságírót hívtak egybe a tihanyi pártüdülő étkezdéjébe, ahol Havasi Ferenc, a pártállam pártjának egyik egykori főembere tartott tájékoztatót időszerű gazdaságpolitikai és társadalmi kérdésekről. Alapkérdés nyilván az akkori energiaválság és az azt majdan követő úgynevezett kilábalás volt. Havasi arról beszélt, hogy a világválságot minden valószínűség szerint megállítjuk a határainkon, hosszan taglalta a KGST (a szocialista országok gazdasági együttműködési szervezete) erejét és ellenállóképességét, és hogy legfőképpen a Szovjetunió segítő szándékában és felénk nyújtott kezében bízhatunk. Ezeket elemezte végtelen hosszúságú beszédében az MSZMP Gazdasági Bizottságának akkori titkára, kifejezve reményét, hogy a Szovjetunió vezetésével és a munkahelyi takarékoskodással úrrá lesz az ország a nehézségeken. Gondolatait a „minden csepp megtakarított energia fontos” jelszóval úgy zárta, hogy mindenki sokat tehet a munkahelyén: például azzal, ha az üres öltözőben nem marad felkapcsolva a villany, és az irodákban a titkárnők 16 fokon tartják a hőmérsékletet. Aki ott ült, biztosan tudta, hogy ebből egy szó sem igaz – közéjük számolva Havasi elvtársat is –, hiszen a KGST szétesőbb volt, mint bármikor, a Szovjetunió ezer gazdasági és föl-fölbukkanó politikai bajjal küszködött, a magyar gazdaság pedig kitűnt korszerűtlen termékszerkezetével és rossz szervezettségével. Nehéz idők jönnek – mutatott rá Havasi –, de az ország vezetése igyekszik majd közérzetjavító intézkedésekkel enyhíteni a helyzeten. Reformról, korszerűsítésről, ipari szerkezetváltásról egy szó sem esett, a hallgatóság pedig a hallottakon elgondolkodva a közeli ivó felé iszkolt, és az ott kapható vilmoskörte-pálinkával a maga részéről azonnal intézkedett is a Havasi által is indokoltnak tartott közérzetjavításról. Ma már ténykérdés, hogy nem egészen tíz év múlva a szocialista világrendszer története a szétesésbe torkollott.

Negyvenhárom évvel később egy másik politikus áll újságírók előtt, úgy hívják, Orbán Viktor. Arról beszél, hogy Nyugat-Európában hatalmasat nőttek az energiaárak, kivéve Magyarországon. Mert itt rezsicsökkentés volt, aminek alapja az orosz gáz. „Ha van orosz gáz, van rezsicsökkentés, ha nincs orosz gáz, nincs rezsicsökkentés” – mondta a magyar kormányfő erősen megidézve Havasi Ferenc alakját. Köztük annyi a különbség, hogy Havasi Ferenc egész életében ugyanazt mondta, hitet téve a szocialista világrendszer és a Szovjetunió mellett. Nyilván tévút, de legalább egyenes vonalú rossz. Sokan idézik, de idevág Orbán 2007-es nyilatkozata, miszerint Oroszország expanziója, újraerősödése valóságos kihívás a Nyugat számára. „Elérheti a szövetségesek katonai erejét is. Európában bizony elszaporodtak Putyin pincsijei, és ezt most már mindenki kezdi veszedelmesnek látni.” Tizennégy év sem kellett, és Orbán maga lett Putyin ölebe.

Havasi legalább egész életében ugyanazt a téveset bizonygatta, Orbán viszont akkor bizonygatja az útvesztést, ha azzal időt nyer, ráadásul mellékesen átveri a fél országot. Ilyenformán Havasi csak vak volt, de következetes, Orbán nemcsak vak, de jellemtelen is. Kétségtelen, a világ térségi politikája úgy alakult, hogy a néhány évvel ezelőtt magát Európa erős emberének tartó Orbán az ukrán–orosz válság miatt egy perc alatt vált porszemmé. Máshova nem is vezethetett az az út, aminek semmi más a lényege, mint a zavarosban halászás. Orbánnak és barátainak ez adott lehetőséget, hogy a nehézségeket ne megoldani akarják, hanem ezeket kihasználva belpolitikai erejüket növeljék. Most először találta szembe magát igazi térségi konfliktussal, és most kapkod fűhöz-fához. Ha jól olvasom, nyomatékkal jelentette ki, hogy a konfliktusban az unió álláspontját tolmácsolja: az unió – vágta Putyin szemébe egy húszméteres hosszúságú asztal másik végéből – a békés megoldás híve. Ez körülbelül akkora újdonság volt az orosz államfőnek, mint az 1989-es újratemetési beszédében követelt orosz csapatkivonás, ami akkor részlegesen már meg is kezdődött.

Az összevissza beszéd valamikor Orbán pártprivilégiuma volt, ilyen mélységű mellébeszélést más nem engedett meg magának, vagy talán másnak gyomra sem volt hozzá. Most már vannak követői, itt van például fürge hírvivője, a külügyminiszter. Most a kormány fenyegetőzve lép föl a jogaikért sztrájkoló pedagógusokkal szemben, de ugyanez az ember 2008 decemberében ellenzékben még arról beszélt, hogy a sztrájk alkotmányos jog. Szerinte, ha a munkavállalókat „semmibe veszik”, akkor nekik „joguk, alkotmányos joguk van arra, hogy sztrájkoljanak”. Majd azt is hozzátette, hogy aki mindezt kétségbe vonja, „az nem demokráciába való”. Ez így pontos: és akkor talán kezdhetnének is elvonulni.