Élet és Irodalom,
LXVI. évfolyam, 3. szám, 2022. január 21.
KOVÁCS ZOLTÁN
„Hogy valami, ami törvényes, még nem azt jelenti, hogy rendjén való is” – mondta Deutsch Tamás 1997. február 11-én az úgynevezett Tocsik-bizottságban, és még ezt: „A modern demokráciákban a korrupció története nem mindenhol jogszerűtlen lépések története. Nagyon nehéz lenne azt állítani, hogy demokráciában kizárólag az a korrupt, ami bűncselekmény, mert ez nem igaz.”
Milyen messziről és milyen magasról szólnak Deutsch szavai, milyen pontosan tudta huszonnégy éve, hogy a korrupció története nem kizárólag jogszerűtlen lépések története. Különösen mai önmagához képest imponáló a hang, és mennyire más lett később, például akkor, amikor az Egyesült Államok egykori helyettes külügyi államtitkára kritizálta az Orbán-kormányt, mondván, az alkotmányozási folyamat részeként a parlament sarkalatos törvények egész sorát fogadja el anélkül, hogy egyeztetne az ellenzékkel vagy a civil társadalom képviselőivel. Deutsch ekkor már közelről és laposan beszélt: „Ki a fasz az a Melia? Minek kell naponta adnunk a szarnak egy pofont?” Ebben már kevesebb az elegancia meg az érvelő fölépítmény. Ekkor persze, már 2011-et írtunk, az addigi alkotmányt fölváltotta az új, jó minőségű, gránitnál keményebb alaptörvény, az országgyűlési bizottságok helyébe a föntihez hasonló Twitter-bejegyzések léptek, buta és félrevezető kérdésekkel teleírt úgynevezett kommunikációs levelek, a kormányfő pedig a hazugság meg a kormányzati álság jegyében falujárásba kezdett. Bözsi nénjénél kezdte, Feri bátyjánál folytatta, majd az egy vérből létezés jegyében Öttömösön disznókörömből ivott pálinkát.
Nekünk ilyen körülmények között egyetlen esélyünk maradt: átlátni ezeken a hazugságokon. Ez nem egyszerű, különösen nem ebben az országban, amelyik, ne feledjük, a múlt században olyanokat adott a történelemnek, mint Horthy Miklós, Rákosi Mátyás, majd Kádár János. Ezek az emberek nem epizodistái voltak a magyar sorsnak, hanem meghatározó figurái, de olyannyira, hogy nevük egy-egy korszakot is jelent. Csapódott az ország németek és oroszok között, ezt egyrészt a keserves nemzeti történelem szakajtotta ránk, de ötvenhat kivételével a nemzeti szabadságvágy sem buzogott elementáris erővel. És ha őszinték vagyunk, most is inkább csak remélni lehet, hogy hamarosan fölbuzog. Ha nem, akkor továbbra is Helló röfik megy majd, meg a kesztölci Feri bátyja hülyítése Völner Pállal ékesített asztaltársaságban.
Most megint nem a szabadságvágy buzog föl, hanem a far-hát ármaximalizálását elrendelő jogszabály. Ami lássuk be, mégiscsak egy ország általános állapotát jelzi. Ezt tették sokan szóvá, különösen annak tükrében, hogy soha nem látott mennyiségű uniós támogatást kaptunk, de a szegénység enyhítése és a leszakadt térségek fölzárkóztatása helyett egészen másra ment el a pénz. Azért nem említem, hogy mire, mert már szégyen említeni is. A baloldali értelmiség körében újabban nagy vihar dúl, a vihar oka a csirke far-hát. „Ha lehet kérni, kicsit több empátiát az ellenzék részéről, különösen a baloldalon. Far-hátozás helyett az emberek számára is érthető szociális üzenetek és ígéretek kellenének, nem pedig a szegényeken való gúnyolódás…” – írja Szalai Erzsébet szociológus, mintegy összegezve az ellenzék szociális érzéketlenségét. Akárhogy olvasom a megjelent írásokat és nyilatkozatokat, nem látok gúnyolódást, épp ellenkezőleg. Inkább látok együttérzést, annak fölemlegetését, hogy a kormány tizenkettedik kormányzati évére sem törődött a szegényekkel. Az biztosan igaz, a far-hát-ügy kiválóan alkalmas, hogy a lényegről terelje el a figyelmet, és az ellenzéken belül már megint egy sehova se vezető jobbára értelmiségi vitát robbantson ki: ki gúnyolódik a far-háton?
Egyértelmű, hogy a kormány szegénységben tartja a népet, aztán amikor jönnek a választások, hoznak néhány hangulatjavító intézkedést, amik viszont a halmozódó strukturális bajokat nem oldják meg. Valóban, az ellenzéknek minél hamarabb elő kell állnia reális és jól megfogalmazott, érthető szociális programmal. A kormány a választásokig semmi egyebet nem tesz már, mint pénzt oszt, mégpedig olyan mennyiségben, ami számításaik szerint lehetetlenné teszi az ellenzék győzelmét. Az osztogatósdi pedig olyan, mint a heroin, leszállni róla ritka nagyon nehéz. Vezető közgazdászok egyöntetűen állítják: bárki nyeri a választásokat, megszorítások jönnek, mert ez a pénzosztás nem maradhat következmények nélkül. Nyilván nem az a baj, hogy a kormány ilyen-olyan intézkedéssel segíti a szegényeket, hanem az, hogy az ilyenfajta pénzosztás nem old meg alapvető gondokat, és főként nem távlatosan. Ha ebben az országban még le lehetne írni azt a szót, hogy reform, akkor talán az kellene. De a politikai kultúra olyan szintű lett, hogy képes szavakat kiközösíteni. Mégis: meg kellene reformálni a szociális ellátórendszert, az egészségügyet, az oktatást. De ehhez más kormányzati kultúrára lenne szükség, amelyiknek lenne bátorsága a reformok érdekében kudarcokat is számításba venni. Az igazi politikai bátorság valószínűleg ebben áll, nem abban, hogy bokrétaünnepet üljön valamelyik épülő stadion fölső karéjában. Meg kell szabadulni azoktól, akiknek egyetlen céljuk, hogy kiiktassák saját bukásuk eshetőségét. Ez a kérdés, nem a far-hát kedvező árfekvése.