Nettó harminc püspök

Szomorkodik egy újságíró a mandiner.hu-n, hogy kevesen érdeklődnek az Eucharisztikus Kongresszus eseményei iránt, ahogy írja, „a helyzet drámai, testvérek. Drámai. Amúgy is jellemző beteg kultúránkra a közönyösség, ez azonban most a Kongresszus vonatkozásában rendkívüli módon megmutatkozik. Hetvenötezren regisztráltak egy korszakos esemény pápai miséjére, külföldiekkel, mindennel együtt, cakpakk. Ez az Egyház? Ezt tudja a magyar katolicizmus felmutatni? Ennyi a mi hitünk, testvérek? Hát ennyi, kéremszépen. Jöjjön le a hályog a szemünkről, és lássuk, mert ez a valóság. Nem azt fájlalom, hogy miért nem rakjuk tele a tereinket kirakatemberekkel; azt fájlalom, hogy miért nem fontos annyira, teszem azt, egy budapesti katolikus embernek a világegyház egyik legmeghatározóbb tapasztalata, hogy megtegyen két-három BKV-megállót?” Írásának címe: Végidők előjátéka, avagy miért nem érdekel senkit az Eucharisztikus Kongresszus?

Nem szeretném vigasztalni a kollégát, de ha hetvenötezer, akkor hetvenötezer, nem olyan kevés az, ráadásul biztos vagyok abban, hogy a pápai szentmisén többen lesznek, és ha a bámészkodókra is számítunk, akkor még többen. „A KSH-adatok szerint – sopánkodik tovább a szaktárs – uszkve félmillió katolikus ember él a fővárosban. A vidéki ismerősök csillogó szemmel szervezik a buszokat, jönnek, mert hát mekkora dolog már ez.” Kezdem érteni, már megint a pestiek: a bűnös város, ahol a félmillió katolikus nem képes hárommegállónyit menni, ezért lesznek mindösszesen szentatyástul hetvenötezren.

Merész dolog a katolikus–hívő–regisztráló összefüggést ilyen szimpla korrelációban érzékeltetni, amint azt a kolléga teszi, mert a három elem közül egyedül a regisztráltak száma lesz objektív (már ha), a másik két elem annál is bizonytalanabb, mint amennyire a cikkíró azt elképzelni tudja. Szeretném messze elkerülni a vallási érzékenységet, csak magamból indulok ki: mélyen ateista vagyok, de gondolom, szüleim után katolikusként számon vagyok tartva. Ugye, adódhat a kérdés: akkor én most regisztráljak, vagy ne. De nem adódik.

Hanem volt szerencsém látni São Paulóban és Dél-Amerika több városában is fiatal papokat, akik reggel kilenc és délután hat tájban megjelentek nagy tereken, ahol percek alatt összeverődött vagy ezer-kétezer gyerek. Leültek és hallgatták a papokat, többségük szegény, nincstelen és elhagyott gyerek volt. A negyven-ötven perc láthatóan fontos volt számukra. Beszéltek hozzájuk, és meghallgatták őket. Nem tartom véletlennek, hogy az abból a vallási környezetből érkező Ferenc pápa személye a mi celeb- meg profitkatolikusainkat az őrületbe kergeti, és nem tudván türtőztetni magukat, dühükben a Szentatyában demens öregembert látnak, amint azt nagy vihorászás közepett be is jelentette valamelyikük az egyik kormányközeli tévécsatornán. Erre gondolva nem is olyan egyszerű Magyarországon összeverbuválni több százezer hívőt. Hogy egyébként a pandémia újabb hullámának előestéjén milyen veszélyt jelent a világ minden tájáról összesereglett, mindenféle védettségi igazolás nélküli tömeg, azt megítélni is lehetetlen, de hogy jókora felelőtlenség, az biztos. Azt írja továbbá a szerző, furcsa életképeket tapasztal a magyar fővárosban, mert bár felbolydult az élet, ő azt fájlalja, miért nem bolydult fel még jobban: „Mikor mindennap részt veszel egy olyan szentmisén, ahol a világ minden tájáról ideérkezett nettó 30, de inkább több püspök, bíboros és száznál is több felszentelt pap mutatja be a legszentebb áldozatot, talán eufemizmus azt mondani, kicsit áthelyeződik a horizont az ember szeme előtt.”

Hát, bizonyosan áthelyeződik, de annál talán létezik fontosabb is, mint hogy nettó harminc püspök és bíboros celebrál. Talán ha az egyház többet foglalkozna a rászorultakkal, mint saját politikai jelentőségével. Talán ha a parlamentben lévő Kereszténydemokrata Néppárt mint a kormány „morális horgonya” (Harrach Péter) rá tudná venni párt- és koalíciós társait, hogy hagyjanak fel a mértéktelen urizálással, mert az önmagában taszító, különösen a szegény emberek számára, ráadásul az erre fordított nagy pénzek eredete állami forrás. Amikor a cikkíró az Eucharisztikus Kongresszus iránti érdektelenség okait panaszolja és kutatja, a buszközlekedés maceráin akár túltekinthetne, és az egyház belső hibáira is rámutathatna. Nyilván Magyarországon is vannak szolgáló és szegényeket segítő papok, de amikor 2015-ben a menekültekkel kapcsolatban Erdő Péter bíboros – lelkesen vagy nem lelkesen, de föltétlen egyetértve Orbán Viktorral – az embercsempészetet emlegette, sokan megütköztek. Hívők is. Napok teltek el, és Ferenc pápa szavai kellettek ahhoz, hogy a bíboros átértékeljen: „Európa minden plébániája, minden szerzetesháza, minden monostora, Európa minden kegyhelye, kezdve az én római egyházmegyémmel, lásson vendégül egy családot.” Ezt mondta a pápa, és talán ha ez lenne az igazi irány, és nem az, amit egy miniszterelnök beszél, többen regisztrálnának, de hogy a közöny nem a buszjáratok miatt van, az biztos.