Magyar Narancs, XX. évf., 4. szám, 2008. január 24.
KŐSZEG FERENC
1984 januárjában K. sajtórendészeti vétség ügyében idézést kapott a szolnoki rendőrkapitányságtól. Sem az idézés ténye, sem a tárgya nem lepte meg különösebben. Az előző év tavaszán kétszer is házkutatást tartottak a lakásán, először mázsányi, „sajtórendészeti engedély nélkül sokszorosított” írást szedtek össze a rendőrként bemutatkozó civil ruhás állambiztonságiak, a második alkalommal nem találtak semmit. „Nem kell nekünk krimit nézni a tévében”, mondta K. a nyolcéves lányának. „Idejön a krimi élőben.” „Nagyon büdös krimi volt” – felelte Fanni. K. legyintett. Nem volt olyan érzékeny az orra, mint a lányáé.
De azért ez az első (1957 októbere óta az első) házkutatás meg az utána következő éjszakai kihallgatás a Tolnai Lajos utcában elég nyomasztó volt. Szövényi György százados, aki a rendszerváltás óta gyakran szerepel a tévében terrorelhárítási szakértőként, igazi „rossz rendőr” módjára viselkedett: kiabált, fenyegetőzött, mint aki a következő pillanatban ütni fog. K.-t az érintette a legrosszabbul, hogy félni kezdett, és szégyenkezve érzékelte, hogy ezt a kihallgatója is látja. Biztos volt benne, hogy leghamarabb két-három év múlva szabadul. Szinte hálás volt az ordibáló gigerlinek, amikor hajnali ötkor mégis a kapuhoz kísérte, és kiengedte. Világossá vált, a pártállam, amely egyre jobban függött a nyugati hitelektől, nem akar látványos politikai pereket. Ehelyett 3000 forintról 10 000 forintra emelték fel a „sajtórendészeti szabálysértésért” kiszabható büntetés összegét, és a szamizdat-ügyeket a rendőrségen belül, szabálysértési eljárásban intézték el.
1983 nyarán egy szőke fiatalember csöngetett K. lakása ajtaján: Molnár Tamás volt, a szolnoki Inconnu művészcsoport szellemi vezetője. Szemben a demokratikus ellenzékhez csatlakozni vágyók többségével, nem feladatot kért, hanem maga ajánlotta fel segítségüket, titkos grafikai műhelyük közreműködését a cenzúrázatlan irodalom előállításában. Az ajánlat a legjobbkor jött. A Beszélő készülő 8. számát szerkesztői a huszonöt éve kivégzett Nagy Imre és mártírtársai emlékének kívánták szentelni. A régimódi stencilgép, amelyen a Beszélő készült, csak szöveget tudott sokszorosítani, képeket nem. Kézenfekvő volt az ötlet, hogy a szolnoki képzőművészek a grafikai sokszorosításban szokásos szitaeljárással készítsék el a kivégzettek portréját meg a folyóirat borítólapját. Az eszes és elszánt Molnár Tamás nyomban elnyerte a többi szerkesztő rokonszenvét is, valamennyien örültek a Beszélő és az Inconnu tervezett együttműködésének. Pedig a csoport addigra már alaposan beírta magát a kultúrpolitika botránykrónikájába: minden lépésüket figyelték, minden akciójukat gáncsolták. Illegális nyomdát fenntartani valószínűleg csak olyan módon lehet, ahogy Orosz István tette, a Beszélő első nyomdásza 1981 és 1986 között: visszavonultan élt dunabogdányi házában, a szerkesztőséggel közvetítőkön keresztül tartotta a kapcsolatot, s nevét a szerkesztők közül is csak hárman ismerték. (Vagy úgy, ahogy Demszky csinálta: volt titkos nyomdája, de állami nyomdák alkalmazottai is fusiztak a kiadójának, üzleti alapon.)
Az állambiztonsági szervezet kivárt. 1983. december 30-án aztán házkutatást tartottak Molnár Tamás édesanyjának a lakásán, itt megtalálták a 8. szám tervezett képmellékletének kész példányait. Délután átmentek Molnár Tamás munkahelyére, itt a lap borítóját találták meg. Január 2-án kihallgatták Molnár Tamást: mindenekelőtt azt akarták megtudni, ki bízta meg a munkával. K.-t január 19-re idézték Szolnokra. Ellentétben Szövényivel, Pintér István százados azt sugallta, hogy neki az egészhez semmi köze. ‘bűnügyi nyomozó, az efféle politikai ügyek nem az ő asztala. A nevét nyomatékosan elismételte, majd váratlanul megkérdezte: „Mondja, nem hallott a szolnoki Dózsa vízilabdacsapatáról?” K. zavartan ismerte be, hogy nem. Pedig valóban illett volna hallania róla: a csapat az előző években hatszor nyerte meg az országos bajnokságot, és több játékosa lett tagja aranyérmes olimpiai csapatoknak. Az 1958-ban Európa-bajnokságot nyert válogatottnak is volt egy Pintér István nevű tagja, de hogy ő volt-e a kihallgatója, arról K. nem tudott megbizonyosodni.
K. nem ismerte Szolnokot. „A múlt nyáron itt kötöttem ki, mondta, de csak felcipeltem a kajakot meg a holmimat a Tisza-parttól a pályaudvarig, a városból nem láttam semmit.” „Maga vízitúrázik! – rikkantott Pintér százados. – Ember, miért nem mindig azt csinálja? Akkor nem kerülne ilyen helyzetbe!” K. majdnem elnevette magát. Ez a beszélgetés, ha igaz az anekdota, egyszer már lezajlott, mégpedig Kelen József, a Kommunisták Magyarországi Pártja későbbi alapítója és egy magyar királyi detektívfelügyelő között, 1918 januárjában. A háborúellenes röplapok terjesztésével gyanúsított mérnök könyvtára tele volt társadalomtudományos irodalommal, többek közt Marx műveivel, az alsó polcon ellenben a „Nagy Brehm”, Az állatok világa kötetei sorakoztak. „Látja, főmérnök úr, mondta a detektív, ha mindig ezt olvasná, nem lenne semmi baja a törvénnyel.” „Igen, felügyelő úr, felelte Kelen József. Elegendő is lenne ezt olvasni, ha a földön csak állatok élnének.” K. kísértést érzett, hogy felidézze a példázatot, de aztán elbizonytalanodott, netán megbántja vele a századost, és inkább hallgatott.
Az együttes lebukás csak szorosabbra fonta a demokratikus ellenzék és a Szolnokról elüldözött Inconnu kapcsolatát. Az ellenzéki lakásokban mindenütt feltűntek az Inconnu öntapadós matricái: a Budapesti Kulturális Fórum alkalmából kiadott rendőregyenruhás Mona Lisa, az olimpiai karikákon gördülő szovjet tank, amellyel a Los Angeles-i olimpia szocialista bojkottja ellen tiltakoztak. A harcoló város című kiállítást Radnóti Sándor készült megnyitni – a kiállítás anyagát azonban a rendőrség néhány órával a megnyitó előtt lefoglalta. Ez ellen Konrád György emelt szót a nemzetközi közvélemény előtt. Útlevelük visszaszerzéséért 1988 nyarán K. együtt éhségsztrájkolt az Inconnu tagjaival, Molnár Tamással, Bokros Péterrel, Pálinkás Róberttel.
Az utak 1988 őszén váltak el. Molnár Tamás a Londonban élő Krassó György budapesti szószólójaként kampányt kezdett azért, hogy a működésképtelen Szabad Kezdeményezések Hálózata ne alakuljon át társadalmi szervezetté: az SZDSZ létrejöttét antidemokratikus puccsnak minősítette, jóllehet az alakuló közgyűlés 998 résztvevője közül 930 az átalakulás mellett szavazott. Ettől kezdve Molnár Tamás útja a protestantizmuséra hasonlít. Luther Márton kétségbe vonta, hogy a pápa Krisztus helytartója, aztán alig kellett hozzá néhány évtized, s az újabb és újabb protestáló felekezetek megtagadták a Szentháromságot, sőt Jézus isten voltát is. Molnár Tamás volt kisgazda, volt a Jobbik alelnöke, volt a Kossuth téren létrehozott Magyar Nemzeti Bizottság egyik vezetője, jelenleg az Új Demokratikus Koalíció egyik alapítója. Blog formában közzétett napi vezércikkeiben szenvedélyesebben támadja Orbánt, mint a „balliberális” sajtó. Hende Csaba „tökéletesen szétverte” a polgári körök mozgalmát. A Jobbik „politikailag teljesen lenullázta a nemzeti oldal szétágazó és színes önszerveződéseit”. A múlt év február 1-jei blogjában egy pillanatra elfogta az optimizmus: a Kossuth tériek hozzákezdenek „a Szent Korona-tan köré szerveződő” alkotmányozáshoz, és visszatértek az igazi hagyományhoz, „az avar, hun, szkíta, kelta aranykorhoz”. De aztán csalódott a Kossuth tériekben meg a saját futó optimizmusában is. „A magyarok a helyezkedés, a megalkuvás, az önfeladás és a seggnyalás bárdolatlan művészei.” (2007. november 12.) Ha ezt egy liberális írná, piszok zsidó nemzetgyalázó volna.
Szegény Tamás! Vajon mikor és miben találsz végre megnyugvást?