Élet és Irodalom,
LXVIII. évfolyam, 38. szám, 2024. szeptember 20.
Majtényi László
Kőszeg Ferenccel beszélget Majtényi László
– Hatalmas köteted jelent meg, ezer oldal, rejtélyes címmel: Csörögnek a zászlók. Aki olvasta a könyvet, annak ez a rejtély megoldódik, a többiek kedvéért oldjuk föl a cím titkát!
– Az idézet forrása Hölderlin verse, méghozzá annak Kosztolányi-féle fordítása. Kosztolányi úgy fordítja a „klirren die Fahnen”-t, hogy „csörögnek a zászlók”. A németben ez egyáltalán nem okoz gondot, mert a „Fahne” a németben szélkakast is jelent. Tehát csörögjenek a szélkakasok – Aranynál meg az érckakas csikorog –, ez könnyen érthető dolog, de a Kosztolányi-fordításban a csörögnek a zászlók, az furcsa. Úgyhogy amikor ezt idéztem, azt gondoltam, hogy Kosztolányi ezúttal tévedett. De aztán belegondoltam, és az volt a benyomásom, hogy Kosztolányi mégiscsak nagyon helyesen írta ezt a „csörögnek a zászlók”-at, mert hiszen itt a közelítő télről van szó, a Fidesz-világ, amelyben élünk, valóban a tél világa, a cím kifejezi azt az életállapotot, amelyben élünk. Ezért választottam ezt a kissé furcsa, de találó címet.
– A könyv a címlapon jelzi, válogatott írásokat tartalmaz, huszonkét év válogatott írásait. Kérdés, hogy ennél az ezeroldalas, főként publicisztikai kötetnél milyen szempont szerint történt a válogatás. Nekem úgy tűnt, keveset hagytál ki.
– Azokat, amiket ismétlésnek éreztem, kihagytam. Amúgy megjelentek olyan recenziók, amelyek arról szóltak, hogy ez életmű-válogatás. Valójában 1963 óta írok rendszeresen, tehát a kötet a hatvanéves munkásságomnak csak huszonkét évét tartalmazza, a 2000 és 2022 között megjelent írások egy részét. Ez számomra fontos időszak volt, de semmiképpen sem az életmű egésze. Van benne politikai publicisztika, vannak irodalmi tanulmányok és önéletrajzi, irodalmi jellegű írások. Örültem volna, ha két kötetben jelenik meg, de a kiadónak az volt a véleménye, hogy ez az amúgy is magas kiadási költségeket tovább növelné. Maradtak egy kötetben. A köteten belül a ciklusokat, fejezeteket elválasztottam, az olvasónak ezt talán nem mindig könnyű követni, de remélem, hogy megbékél vele.
– Én három kötetet láttam ebben az egyben, és a te meghatározásod is nagyjából három tematikát jelölt ki. Literátor érdeklődésű ember volnék, de rád ez fokozottan igaz. Ha hasonló problémákkal találkozunk, nekem például Montesquieu-, John Stuart Mill-, John Milton- és Bibó-idézetek jutnak eszembe, neked meg szinte mindig szépirodalmi párhuzamok. Gyakran merész, távoli kontextusokat mutatsz fel. Mennyire tartod életművednek vonatkozó fejezeteit irodalmi jelentőségűnek? Olvastam régen olyan megjegyzésedet, amelyben panaszlod, hogy az irodalmi kánonba nem fogadtak be. Ebben a kötetben is van erre rezignált utalás, azt mondod, hogy a meseszövő tehetséged szegényes ahhoz, hogy írónak lehessen tekinteni.
– Egyrészt kicsit zavartan vallom be, hogy ilyen sokat írtam. Ami az íróságot illeti, azt gondolom, hogy ez igaz, nem nagyon van képesség bennem arra, hogy kitaláljak valamit. Tehát amit írok, az valami politikai vagy irodalmi jelenség értékelése, elemzése, vagy olyan önéletrajzi dolgok, amelyek valóban megtörténtek. Azt gondolom, hogy egy szépírónak legyen teremtő fantáziája, tehát nem elégedhet meg azzal, hogy leírja, ami az ismeretei szerint történt.
– Ez a hazai kánonra biztosan jellemző, ugyanakkor eszembe jut, hogy Churchill 1953-ban irodalmi Nobel-díjat kapott, és olyanokat utasított maga mögé, mint Graham Greene és Hemingway. Az indoklás olyasmi volt, hogy történészi, memoárírói tevékenységét és politikai beszédeit díjazták. Nálunk Eötvös Károly, akinek a gazdagon kiszínezett valóságon kívül soha semmi nem jutott eszébe, sokáig ünnepelt sok műfajú író volt. A nagy per, vagy például a Balatoni utazás, portréi szerintem megállnak szépirodalmi műként. De Eötvös Károlyt a Nyugat irodalmi forradalma azonnal eltörölte mint írót. A K. történeteit én szépirodalomként olvastam, de talán az a szívósság is hiányzott belőled, hogy több művel kell folyamatosan jelentkezni azért, hogy a kánonba bekerüljön valaki. Persze mondvacsinált, kissé gyerekes is a kérdés, hogy most az ember benne van-e az irodalmi kánonban, vagy nincs.
– Természetesen tudom, hogy Churchill irodalmi Nobel-díjat kapott, és azt gondolom, hogy nagyon helyesen tette a Nobel-díj bizottsága, hogy díjazta, hiszen politikai beszédei, emlékezései irodalmi szintűek, és hát könnyű Churchilltől, akár a II. világháború történetéből olyan részeket idézni, amelyek teljes mértékben irodalmiak. Eszembe jut több érzékletes leírás tőle. Churchill ízesen meséli, hogy a teheráni konferencián javasolta, igyanak a szovjet katonák bátorságára, mire Sztálin ironikusan azt válaszolta, hogy a szovjet hadseregben nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy valaki ne legyen bátor, mint ahhoz, hogy bátor legyen. Elraktároztam magamban ezt a sztorit. Nemrégiben egy angol történész munkájában azt olvastam, hogy a II. világháború idején 170 ezer szovjet katonát végeztek ki gyávaságuk miatt. És ennek a további irodalmi leírása elég döbbenetes. Alexander Bek szovjet írónak a Volokalamszki országút című könyvében van egy jelenet, ahol a német támadás elől menekülő egység egyik katonája lövi át a saját kezét, persze túl közelről, és ez lebuktatja. Ezért a sztálini parancs értelmében halállal bűnhődik. Alexander Bek is jó író volt, nagyon erősen írja le ezt a szörnyű jelenetet.
– A szövegeidben vannak fordulatok, amelyeken az olvasói szemem megakad. Példaként idézem – remélem, nagyjából pontosan –, valahol azt írod, hogy „könnyű omladozó falba szöget verni, de nem érdemes”. Az ilyenek azok az írói fordulataid, amelyek ahelyett, hogy valami hosszú, analitikus elemzést alkalmaznál, irodalmi eszközzel zárnak rövidre egy problémát. Ezek tetszenek.
– Örülök, hogy tetszenek, és azt gondolom, hogy természetesen adódnak ezek a hasonlatok vagy metaforák, igen, hát szóval ilyeneket azért írok, mert valahogy rátolultak a számítógépem klaviatúrájára.
– Ha valaki azt mondja rád, hogy egyszerre vagy úri fiú és forradalmár, erről mit gondolsz? Nem tudom, mennyire érzékeled, de az egész karrieredre jellemző a nagyon radikális, mondhatni forradalmi gondolkodás, és az ezt ellenpontozó szolid viselkedés. Mindig úgy láttam, hogy rajtad az ing és a nadrág passzol, és ha nyakkendőt viselsz, az is, akárcsak a zokni, a cipő és az ehhez illő választékos, halk beszéd. Azaz elég rezervált úri viselkedést látok.
– Hát igen, lehet, hogy így van. És ha tényleg így van, akkor azt nem bánom. Azt gondolom, hogy valóban volt egy ilyen hátterem vagy neveltetésem. Nem idomítás, figyelmeztetések következtében, de olyan természetes volt, hogy ne viselkedjek illetlenül. Bár ennek ellenére sokszor viselkedtem úgy.
– Világnézeti pozícióid inkább kontextus- és élményfüggőek, dogmatikailag kevésbé meghatározottak. Itt is fontosak az életrajzi elemek. Öt és fél éves korodban buzgó katolikus vagy. Ez a K. történeteiben benne van, de a mostani kötetben is utalsz erre. Slachta Margit térdéhez kisfiúként szoros viszony fűz. Aztán lány barátaiddal, családod megbotránkoztatására, fasiszta felvonulást tartasz, és azután sorra jönnek a felnőttkori kalandozások. Az Antall-portréban például azt írod, hogy a ti társaságotok meg az övé között helytelen volt a kölcsönös és részben indokolatlan ideológiai viszolygás. Meggyőződéses liberálisként az eszmék tekintetében sokfelé nézelődsz.
– Ami ezt az ötéves kori katolicizmust illeti, annak volt a következménye, hogy anyámmal együtt, életünket mentendő, Slachta Margit zárdájában töltöttem néhány hónapot. Kiderült, nemhogy az apácák, de még Slachta Margit iránti kapcsolatomban sem voltam könnyű gyerek. Hisztis voltam, nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy bárkinek engedelmeskedjek. Amikor az egyik apáca úgy látta, hogy rosszalkodom, nem viselkedek illedelmesen, akkor rám parancsolt, hogy térdeljek le és kérjek bocsánatot. Amit én nem akartam megtenni. Volt, hogy megmentőként megjelent Slachta Margit, és azt mondta az apácának, hogy hagyjon békén. Ezért nagyon hálás voltam. Talán Slachta Margit iránti rajongásomból jött a katolikusságom. Ő meg tudta találni azt a hangot, amit elfogadtam, sőt úgy éreztem, hogy nekem ad igazat a nővérekkel szemben. Szóval nagyon sok személyes vonatkozása volt ennek. És aztán később Slachta Margit képviselő lett, és botrányos volt, ahogy a kommunisták viselkedtek vele.
– 1946-ban, a köztársaságról szóló vitában a Nemzetgyűlésben nemcsak a kommunisták és a balszocdemek, de a parasztpártiak, sőt a kisgazdák is megpróbálták szétkiabálni a Szent Korona eszméjét védő felszólalását.
– Semmiféle érzékük nem volt ahhoz, hogy milyen kivételes bátorságot mutatott Slachta Margit végig a háború alatt, nem is csak ’44-ben, hanem 1941-ben is, amikor (Gróf Apponyi Györggyel, Dr. Szabó Imrével, gróf Szapáry Erzsébettel) kőrösmezei személyes tényfeltárásuk alapján követelték a zsidók tömeggyilkosságot eredményező Kamenyeck-Podolszkba internálásának leállítását. Azután 1943-ban a Szentszék közbelépését követelve tiltakozott a szlovákiai deportálások ellen.
– A mai magyarországi politikai nyomorúság kapcsán, felidézve Kéthly Anna és Slachta Margit alakját, gondolkodtam ezen én is. Hogy mennyivel előrébb tartanánk, ha nem a maiak, hanem az egyik póluson Kéthly Anna, a másik oldalon Slachta Margit inkarnációi vitáznának a mai magyar parlamentben.
– Hát igen, olyannyira, hogy amikor Solt Ottilia meghalt, a nekrológban Slachta Margitot idéztem, és azt mondtam, hogy Ottilia titkolt vallásossága, katolicizmusa engem Slachta Margitéra emlékeztet. És akkor a kollégáimtól a Beszélő szerkesztőségében szemrehányást kaptam, hogy miért dicsérem annyira Slachta Margitot, hiszen ő helyeselte 1920-ban a botbüntetést. Ami tény, de azt gondolom, hogy ez nem elegendő indoklás ahhoz, hogy egy ilyen összehasonlítás tilalmas legyen. Szerintem evidens lenne a liberális gondolkodásban Slachta Margitot pozitív hősként emlegetni.
– Én nyilván Kéthly Anna híve lennék, de ahhoz kellene Slachta Margit is.
– Kétségtelen. Faludy György a Pokolbéli víg napjaim című könyvében nagyon szépen ír Kéthly Annáról.
– Hogyne, igen!
– Szóval, a szociális gondolkodású ember számára Kéthly Anna rendszerint pozitív hős.
– Most, hogy említetted a botbüntetést, erről jut eszembe, talán a tiédre jellemző asszociációs párhuzammal, hogy akad olyan visszatérő megjegyzésed, amivel vitatkoznék. Sokra tartod Márki-Zay Pétert. Többször azért is véded, hogy azt állítja, a saját gyerek fizikai büntetése a sokgyerekes családban elkerülhetetlen. Ezzel szemben a gyerekverést elutasító Vekerdy Tamás szigorú-megértően azt mondja, hogy „[a] szülő is ember, keletkeznek indulatai, ha dühből jár el a keze, bocsánatosabb bűn, mint amikor eltervelten, módszeresen fenyíti a gyereket”. Márki-Zay nem teszi meg ezt a különbséget.
– Meg kell vallanom, hogy emlékezetem szerint kétszer fordult elő, hogy kisgyereket megpofoztam. Egyszer a saját fiamat, egyszer pedig egy vendég kislányt, és azt gondolom, hogy egyik kapcsán sem tudok magamnak igazán szemrehányást tenni. Én nem hiszem, hogy ez bántalmazásnak minősülhet, mert hát ez egy pofon volt, ami ugye semmiféle maradandó sérülést nem okozott, és nem is volt, legalábbis azt hiszem, nem volt különösebben fájdalmas, de azt gondolom, hogy ez megtörténhet.
– A Vekerdy-féle megszorítással egyetértenél?
– Igen, azt mondom, igen.
– Egy helyen azt írod, hogy a marxizmussal csak afféle telekszomszédi viszonyban vagy. Hogy gondolod ezt?
– Ennek a háttere az, hogy Bence Gyurival én úgy barátkoztam össze, hogy Kenedi János, akivel jóval korábban jóban voltam, azt mondta, hogy ő meg egy barátja szeretnék kivenni az én lakásom üresen álló egykori cselédszobáját, dolgozószobának. Felhozta Bencét, akinek a neve ismerős volt a számomra, és akivel az első találkozásunkkor mind a ketten rettentően vigyáztunk arra, hogy a másik világnézetét ne sértsük meg. Én nem akartam olyasmit mondani, ami egy marxista számára elfogadhatatlan, ő nem akart olyat mondani, amiről azt gondolta, hogy a polgári gondolkodás számára elfogadhatatlan. Így beszéltünk, megint csak Kosztolányit idézve, világtörténelmi udvariassággal. De a kapcsolatunk elég hamar barátivá vált. Énbennem annak ellenére volt bizonyos tisztelet a marxista gondolkodás iránt, hogy sosem tekintettem magam marxistának. Valahogy benne volt a kapcsolatunkban, hogy tiszteletben tartottuk egymás világképét, világnézetét. A közvetlen előzmény az volt, hogy Pap Mari, aki végzettségét tekintve nyelvész, miután akkoriban Bence Gyuri felesége volt, azt mondta, hogy ő a marxizmussal csak házastársi viszonyban van. Erre mondtam azt, hogy én meg telekszomszédi viszonyban vagyok a marxizmussal. Miután a Bence itt lakik, rám is hat a marxizmus, de semmiképp nem nevezném magam marxistának.
– Előttünk áll ez a sajátos közép-kelet-európai értelmiségi dilemma, amiben szinte mindannyian benne vagyunk. A kapitalizmus és a piacgazdaság együvé tartozása, illetve szétválaszthatósága tekintetében nagy gyakorlati és intellektuális kérdések vannak. Egy helyen azt írod magadról, hogy saját privát antikapitalizmusod valami igazságellenesség ellen ágál, máshol ugyanilyen lendülettel – nem látok egyébként ebben feltétlenül morális ellentmondást – a kapitalizmusellenes baloldali progressziót ostorozod. Találtam olyan szöveget is, ahol valakit megrósz azért, hogy olyasmit mond, amivel a piacgazdaságot támadja. Hogy rakod ezt össze a gondolkodásodban?
– A konkrét dologra nem emlékszem, de azt gondolom, hogyha az ember elfogadja, hogy a modern társadalomban a leginkább hatékony gazdaságirányítási módszernek a verseny bizonyult, akkor nem lehet a piacgazdaság versengő jellegét elutasítani és elítélni, úgyhogy ebben a tekintetben abszolút piacgazdaság-párti vagyok, nem annyira elvi okokból, hanem inkább annak a tapasztalatnak az alapján, hogy a piacgazdaság jobban működik, mint az állami irányítású gazdaság; doktrinerség azt gondolni, hogy az állami irányítású gazdaság a helyes. Sokszor alakult ki az a vélemény bennem, hogy a baloldali gondolkodásban, a baloldali normákban nagyon sok az absztrakt, a nem életszerű. Vitába is keveredtem nemrég egy interjúban, amikor Gulyás Márton azt mondta, hogy például a IX. szimfóniában van az a szöveghely, hogy testvér lészen minden ember. Na most ez egy olyan hely, ahol az Elysium lányának szárnyai lebegnek, de a valóságban nemigen van alapja. A szöveg világossá teszi, hogy ez nem az élet valósága.
– Ezt helyettesíti a modern, demokratikus, alkotmányos és jogállami felfogásban az egyenlő emberi méltóságnak a gondolata. Másfelé akartam folytatni, de valamennyire ehhez kapcsolódik, mert ez nálad folyamatosan előkerül, hogy hol van számodra a háborítatlan magánszféra, a magánéletbe való hatósági beavatkozás határa: az egyik a rendőri igazoltatások kérdése, a másik pedig egy igazán szívszorító történet. Egy háromgyerekes fiatal nőnek a történetét mondod el, aki prostitúcióból tartja el a gyerekeit, és minden jel szerint lelkiismeretesen gondoskodik róluk, de mert az utcán tiltott helyen strichel, büntetőeljárás indul ellene, kóterbe kerül, így a gyerekek elveszítik az anyjukat. Ez jogásznak is, moralistának is kínzó kérdés.
– Tényleg nehéz ezt a dolgot megoldani, de azt hiszem, hogy itt a jognak kell háttérbe szorulnia. Nem tudom és nem szeretném elfogadni azt, hogy a törvény szigora érvényesüljön, amikor ezzel nemcsak a szabályszegőt, hanem a hozzá tartozó kiskorú gyerekét is drámai kár éri. Čapeknek van egy írása, ahol azt magyarázza valaki, hogy az igazság jelképe nem a bíró, nem a jogász, hanem a rendőr, mert hogyha valaki elkövet valami szabálysértést, akkor az a rendőr, aki őt megveri, de aztán hagyja tovább létezni, sokkal emberibben viselkedik vele, mint az, aki letartóztatja és börtönbe zárja, aminek következtében esetleg nemcsak ő, hanem a családja is tönkremegy. A jogsértően bántalmazó rendőr igazságosabb, mint a törvénykövető bíró.
– A mi pályánk az információszabadság és a magánélet védelme ügyében találkozott. Az információszabadság dolgában, úgy vélem, szinte ugyanazt gondoljuk. De a magánélet védelme ügyében az én elvem az, hogy a magántitkokat tiszteletben kell tartani. Nálad meg azt látom, feltételezem, ugyancsak erős morális megalapozással, hogy legalábbis a közszereplők tekintetében itt is a teljes nyilvánosság mellett vagy.
– Az kétségtelen, hogy nincs bennem erős elutasítás azzal kapcsolatban, hogy nagyon személyes dolgok nyilvánosságra kerüljenek, de ezzel nem azt állítom, hogy itt az államnak kell lelepleznie ezeket, hanem azt gondolom, az embernek nemcsak ahhoz van joga, hogy magántitkai legyenek, hanem ahhoz is joga van, hogy a magántitkait feltárja.
– Kétségtelen, de például a barátaink, ismerőseink fel nem tárt magántitkaival mi a helyzet?
– Azt nem helyeselném, hogyha ezeket feltárnánk, mindenkinek saját magának kell erről döntenie. De azt tudom, hogy sokan nehezményezték, hogy elmondok olyan dolgokat, amiket nem szoktak elmondani.
– A K. történeteiben vannak olyan események, amelyek a barátaiddal, ismerőseiddel történnek. Ők nem beszéltek róla, te viszont igen.
– De nem írtam ki neveket.
– Háát.
– Jó. Petri például nem csinált titkot az életének ezekből az aspektusaiból, amelyeket az emberek sokszor titkolni szoktak.
– Az SZDSZ–MSZP viszonyról rengeteget írtál. Amikor adatvédelmi biztos voltam, néhány fontos ügyemhez komoly külső támogatást kaptam tőled is, aki akkor a Nemzetbiztonsági Bizottság alelnöke voltál, és az Emberi Jogi Bizottság néhány tagjától. Te voltál az indítványozója az egyik fontos ügyemnek. Még 1995-ben több száz állampolgárt figyeltek meg, mint az én vizsgálatomból kiderült, jogellenesen. Az lett a vége, talán emlékszel rá, hogy a törvénysértően megfigyeltektől a Nemzetbiztonsági Hivatal egyenként és személyesen (!) bocsánatot kért. És ott volt a szocialista Kósáné Kovács Magda, az Emberi Jogi Bizottság alelnöke, továbbá Mészáros István, hozzád hasonlóan SZDSZ-es képviselő, mindannyiótoktól pozitív együttműködést tapasztaltam. Az is eszembe jutott, hogy a koalíciót te magad is megszavaztad, aztán azért küzdöttél, hogy a Tocsik-per tájékán ez szűnjön meg. Volt komoly társadalmi haszna, a saját történetemet tudom erre felhozni, annak, hogy az SZDSZ jelentős pozíciókat szerzett. Ha te nem vagy ott, ez a fontos ügy nálam sincs. Emlékszel?
– Azt hiszem, igen, ami a Kósánéval való együttműködést illeti, elég sokat jártam be az Emberi Jogi Bizottság üléseire is, és Kósánéval jó kapcsolatunk alakult ki, annál is inkább, mert iskolatársak voltunk a Trefort utcában. És volt egy ügy, azt hiszem, a nyírbátori menekülttáboré, amely zárt tábor volt, kvázi börtön jellegű, ahol kitört a lázadásszerű elégedetlenség. Kósáné fölhívott, mit csináljunk, hogy lehet ezt a dolgot kezelni? Azt mondtam neki, hogy menjünk le, nézzük meg, mi történik ott. És rögtön azt válaszolta, hogy helyes, menjünk le, úgyhogy másnap reggel fölültünk a vonatra, és lementünk Nyírbátorba. Azt gondolom, hogy hasznosak voltunk, megoldódott a helyzet. Úgyhogy Kósánéval valóban létrejött az együttműködés. És emlékezetes az, most lehet, hogy megint magánközlést adok tovább, de amikor jöttünk vissza a vonaton, akkor megköszöntem a segítségét, és ő azt mondta, hogy Feri, én egy rendes nő vagyok.
– És emögött mégiscsak ott volt a vitatható politikai döntés, az MSZP–SZDSZ-koalíció. Azt akartam mutatni, hogy ennek voltak objektív, pozitív elemei is.
– Igen, én végül azért fogadtam el a koalíciót, mert azt is mérlegeltem, hogy abban, hogy az SZDSZ ilyen jó pozícióban fejezte be a választást, nagy szerepe volt Kunczénak, aki a koalíció híve, a koalíció esetén majd miniszteri tárcát kap, és nem hagyhatjuk cserben akkor, amikor a koalíció létrejöttéről döntünk. És az is benne volt, hogy azt gondoltam, hogyha én nem fogadom el a koalíciós kormányprogramot, akkor a frakcióban sincs helyem. Vagy lemondok a képviselőségről, vagy elfogadom a frakció álláspontját, mert hogy egy másik pártba menjek át, az teljesen kizárt.
– Világos. Újabb kicsit közhelyes kérdés, a saját liberalizmusodat tudnád-e vagy akarod-e definiálni? Mert a liberalizmus is annyiféle, ahány virág van a réten.
– Még jóval a koalíciókötés, sőt a rendszerváltás előtt volt a Budapesti Kulturális Fórum, amelynek idején nyugati delegációk tiltakoztak az ellen, hogy utolsó pillanatban a szálloda egy órával a konferencia megnyitása előtt visszamondta a jóval korábban lefoglalt helyszínt. Ez ellen a nyugati delegációk tiltakoztak, és akkor Horn Gyula mint a pártközponti felelőse a fórumnak azt válaszolta, hogy hát kérem, ő úgy tudja, hogy a konferenciára sor került magánlakásokban (Eörsi meg Jeles lakásában), és hát a magyar kormány magánrendezvényekkel nem foglalkozik. Ez olyan nyilvánvalóan cinikus dolog volt, hogy én azt gondoltam, az egy szélhámos, aki ebben a helyzetben ezt mondja. Ez olyan dolog, mint amikor egy szerelő a házban a Katona József Színházból kiszerelt ócska bojlert fölszerelte a lakásomban azzal, hogy azt tegnap vette az anyósa újonnan.
– De ez hogy jön a liberalizmushoz?
– Amikor elment, fölmásztam, hogy megnézzem, és kiderült, hogy egy húszéves bojlert adott el. Aki ilyen gátlástalanul szélhámoskodik, az nem tisztességes ember. És Horn Gyula, aki azt mondja, hogy ugyan, kérem, ez egy magánrendezvény, mi közünk hozzá, ő sem tisztességes ember.
– De a te liberalizmusodat ez hogy érinti? Nem értem az összefüggést.
– Azt gondoltam aztán később, hogy egy ilyen emberrel, aki képes arra, hogy hivatalosan letagadja…
– Igen, de ez tisztességtelenség, nem antiliberalizmus.
– Azt gondoltam, hogy akármit gondolunk a politikai együttműködésről, tisztességtelen emberekkel nem helyes politikai szövetséget kötni.
– Jó, de ez még mindig nem a te liberalizmusod.
– Annyiban igen, azt hiszem, hogy azt gondolom, ez fontos szempont: a politikai egyetértésen túl és amellett a tisztesség is fontos eleme egy ember, egy párt megítélésének. Fasisztákkal nem kötünk koalíciót. De szerintem tisztességtelen emberekkel se kössünk.
– Az emberi tisztesség független a világnézettől.
– Hát igen, ez nagyon fontos dolog, és ezt többször le is írtam, hogy a tisztességnek van szerepe a politikában is. Esetleg nagyobb szerepe van, mint a politikai nézeteknek.
– Ja, ebben teljesen egyetértek. Van itt egy izgalmas mellékág, pedzettük korábban, hogy Petri költészetéhez neked egészen pontos saját kulcsod van. Szereted, és úgy látom, nagyon érted. Az implózió költőjének nevezed. Az a két sor, ahonnan a meghatározásod jön, így szól: „Nem, nem volt robbanás, / csak összeomlás”. Ez a megjelenése Petrinél. Az ezredvégi helyzetben a befelé robbanás vagy összeomlás, az implózió.
– Úgy látom, hogy Petri jelentőségében fontos része van annak, hogy azt érzékeli és írja meg, hogy itt úgy omlik össze egy rendszer, hogy nincs robbanás, nincs forradalom, hanem összeomlik, összeroskad. És az volt az érzésem, benyomásom, hogy a közönség ezt nem igazán értette, ami nyilván az én hibám is.
– Hogy a te értelmezésedet nem értették?
– Igen. Pedig a legjobb helyen jelent meg, a Holmiban, Réz Palinak a kérésére, és valahogy nem került be azokba a Petri-értelmezésekbe, amelyeket az irodalmi közvélemény számontart. Most is volt nagy Petri-konferencia a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ott sem került szóba. A Petri-irodalomban talán Pór Péter irodalomtörténész volt az egyetlen, aki ezt a szövegemet értékelte.
– A Petri által felismert és versbe írt implózió érvényessége nézeted szerint csak a szocializmusról szólt, vagy a világhelyzetre is kiterjeszthető?
– Hát azt hiszem, tágabb értelemben is érvényes. Szeretem Petrinek azokat a verseit, amelyek iróniával kezelik a saját helyzetét. Például, ahogy megírja, milyen jutalmat képzel a maga számára a végső győzelem után. Azt mondja, ha van még szabad ágy a menhelyen, egy poloskamentes ágyat szeretne, ennyit óhajt megkapni az új rendszertől, ahol talán az ágy mellett majd kiterítheti írásait. A vágyai csak egy szegényházi ágyról szólnak, és nem arról, hogy valamiféle mesés igazolást kapjon költészete és demokratikus ellenzéki múltja.
* Petri György