HVG, 2023/23., 2023. június 8.

HAMVAY PÉTER

Aki félelemben él, az azt hiszi, hogy az elit majd mindent megold helyette, ezért kell Orbánéknak folyamatosan ébren tartaniuk az emberekben a rettegést – mondja Kőszeg Ferenc.


– A kormány százával engedi el a bebörtönzött embercsempészeket. Mit szól ehhez mint jogvédő?

Bűnözőket szabadon engedni természetesen helytelen. De embercsempészet és embercsempészet között van különbség. Ha valaki abban működik közre, hogy kiszolgáltatott embereket prostitúcióra vagy rabszolgamunkára kényszerítsenek, az súlyos bűncselekmény. Más helyzet, ha valaki abban segít, hogy a hazájukban etnikai hovatartozásuk, vallásuk, politikai meggyőződésük miatt üldözött emberek eljussanak olyan helyre, ahol biztonságban élhetnek. Különösen abban az esetben, ha valaki nem él vissza a menekültek helyzetével, és olyan árat szab, ami az utazás költségeivel, veszélyeivel arányban van. Ha valaki 1944-ben zsidókat bújtatott, azt a háború után hősnek tartottuk. De ha közben kifosztotta az üldözött embert, akkor méltán nevezzük aljas gazembernek. Persze attól félek, hogy a kormány nem így mérlegel, hiszen annak idején még azokat is azzal fenyegette, hogy embercsempészként kezeli, akik stopposként vették fel az elfáradt menekülőket.

– Mintha mostanában lecsavarná a kormány a menekültellenes kampányt. Mi lehet ennek az oka?

Amióta Ukrajnából is érkeznek menekülők, nagyon nehéz azt mondani, hogy minden menekült veszélyes bűnöző, aki felborítja a társadalmunkat. Annál is inkább nem mondhatnak ilyet, hiszen magyarok is menekülnek Kárpátaljáról. Erre azt találta ki Orbán Viktor, hogy akik messziről jönnek, azok veszélyesek, akik a szomszédból, azok nem.

– Ön szerint miért engedte el olyan könnyen a magyar társadalom a demokratikus értékeket 2010-ben?

Az ország lakosságának jó része elfogadta a Kádár-rendszert. És nemcsak a külsőségekre gondolok, hanem arra, hogy az emberek nagy része az olyan játékokba is belement, hogy ha valaki fizetésemelést akar, akkor bemegy a főnökéhez, és addig panaszkodik, hízeleg, esetleg bemószerolja a kollégáját, amíg nem kap némi pluszpénzt. Meg olyasmire, hogy a főorvos utasítja a műtősnőt, hogy főzzön kávét neki meg a vendégének. Ezek az egyéni kijáráson alapuló, a mindennapokban gyökerező autokratikus sémák túlélték a rendszerváltást.

– Nem volt elég ennek oldására húsz év? Nincs felelőssége ebben a rendszerváltás utáni politikai elitnek?

A kilencvenes években egy fórumon felállt egy férfi, és azt mondta: intézkedjen az SZDSZ, hogy a vállalat igazgatójának irodájában lekerüljön a falról a Lenin-kép. Mondtuk, az SZDSZ nem tud intézkedni, nincs ilyen hatásköre, talán szóljon ő az igazgatónak, hogy ez a dekoráció már nem aktuális. A felszólaló meg elképedve felelt: „De hiszen akkor kirúghatnak!” Ha valaki folyton be van szarva, akkor azt hiszi, hogy az elit majd mindent megold helyette. Ezeket a kis lépéseket kellett volna megtennie mindenkinek a maga háza táján, és akkor talán más lenne most a helyzet.

– Nem segítette volna ezt, ha az SZDSZ nem megy bele a szocialistákkal a koalícióba?

De, bizonyára; az MDF és SZDSZ közti koalíció lett volna a helyes 1990-ben. Egyébként a két párt közötti részleges megegyezés az MDF–SZDSZ-paktummal megszületett. De nagyon nagy volt a gyanakvás, a bizalmatlanság a két nagy rendszerváltó párt között. Antallt tévesen autokratikus, reakciós politikusnak vélte az ellenzéke, méghozzá a szovjet propaganda utóhatásaként. Ugyanis az állította, hogy Antall a háború utáni korszak reakciós, majdnem fasiszta politikusait követi, mindenekelőtt Adenauert. Ebben az első hazugság az volt, hogy Adenauer még majdnem sem volt fasiszta politikus. Meg akarta óvni Nyugat-Németországot a szovjet befolyás érvényesülésétől, ezért számított a szovjet politika szemében reakciósnak.

– Ön, bár manapság már kevesebbszer nyilvánul meg politikai kérdésekben, tavaly határozottan kiállt Márki-Zay Péter mellett a kampányban, nagy reményeket fűzött hozzá, több cikkben is megvédte. Minek tudja be a 2022-es ellenzéki bukást?

Elsősorban annak, hogy a kormány médiafölényének következtében egyszerűen nem jutottak el az ellenzéki üzenetek a választókhoz. Még a Kádár-korban is több ember tudott arról, mi hangzott el a Szabad Európa Rádióban, mint ma arról, hogy mit ír a független sajtó. Egyébként utóbbi körben és az ellenzéki közéletben is nagyon rossz volt Márki-Zay megítélése. Gyermekbántalmazónak nevezték, mert azt mondta, hogy néha rávert a gyerekei fenekére. Sokan úgy tekintettek rá, hogy legalább lesz, aki elviszi a balhét. Időnként az volt a benyomásom, hogy az ellenzék nem is akarja megnyerni a választást, csak azt, hogy több ellenzéki képviselő álljon szemben a Fidesz többségével.

– Nem az ellenzéki tábor sajátossága ez az állandó széttartás, a vezetők megkérdőjelezése?

Valószínűleg így van. Orbán Viktor képes volt megteremteni a jobboldalon az egységet, nyilvánvalóvá téve, hogy nem lehet egy kicsit ellenzékinek is lenni. A másik oldalnak viszont lételeme az állandó vita. Legalábbis a rendszerváltás óta. Ez már a kilencvenes évek elején megmutatkozott, amikor a törvényesen megválasztott SZDSZ-elnök, Tölgyessy Péter ellen szervezkedtek a pártban. Azt mondták, három hónap alatt kikészítjük. Így nem lehet hozzáállni egy demokratikus választás eredményéhez. Később azt sem bocsátották meg neki a liberális oldalon, hogy egy ideig a Fidesz képviselője volt. Pedig sokat bírálta őket is. A magyar politikának az a legnagyobb rákfenéje, hogy nincs közép, nincs átjárás a politikai oldalak között. Az SZDSZ-nek épp az lett volna a történelmi feladata, hogy liberális középpártként álljon a jobb- és baloldal között. Ehelyett, az eltúlzott szélsőjobboldali veszély miatt, hozzákötötte magát a baloldalhoz, Horn Gyulához. Holott Horn szívből utálta az SZDSZ-t, és valószínűleg jobban megértette magát Boross Péterrel, mint Pető Ivánnal.

– Ön is megszavazta a koalíciót. Ma másként tenne?

Úgy véltem, ha nem fogadom el a koalíciót, akkor nem fogadhatom el a koalíciós kormány programját sem, és akkor nincs helyem a frakcióban. Más pártba pedig semmiképpen nem mentem volna át. Csak a mandátumról való lemondás vagy a koalíció elfogadása között választhattam. De 1996-ban már tudtam, hogy nem csinálom tovább. Levelet írtam a frakcióvezetésnek, hogy 1998-ban nem indulok a választáson.

– Mennyiben más ez a rendszer, mint Kádáré volt, és mennyiben kell másként harcolni ellene?

A helyzet annyiban könnyebb, hogy elvben léteznek jogállami normák, a jogsértő döntésekkel szemben bírósághoz lehet fordulni, akár Strasbourgban is kérhet valaki jogorvoslatot. Igaz, még ezek sem ingatják meg a rendszert. Azt hiszem, hogy 2014-ben és 2018-ban még le lehetett volna váltani a Fidesz-kormányt, ma viszont már aligha. Ám él a remény, hogy – mint a dualizmus és a Horthy-kor leválthatatlan kormánypártjai – a Fidesz is megbukhat a külső körülmények és a részben maga okozta gazdasági válság hatására.

– Magyar átok a demokrácia hiánya?

Olaszországban, Lengyelországban is komoly támogatottságuk van az antidemokratikus erőknek. De ott legalább nincs leválthatatlan miniszterelnökük.

– Orbán leválthatatlanságában az is benne lehet, hogy csak olyanokat mond, amit szeretnek hallani az emberek?

„Hazánk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján” – ezt mondta Rákosi. És nem zavarta, hogy mennyire abszurd, amit beszél. Ahogy Orbánt sem zavarja, hogy azt állítja, 1529-ben mi védtük meg Bécset a töröktől. Holott minden általános iskolás tudja, hogy Budát sem tudtuk megvédeni. Innen már csak egy lépés, hogy annak az agresszornak az oldalára állunk az orosz–ukrán háborúban, aki többször eltaposta a magyar szabadságküzdelmeket is.

– Milyen tanácsa van a mai ellenzék számára?

Nehéz tanácsot adni, hiszen kiderült, hogy az összefogás önmagában nem elég a győzelemhez. A látványos ellenzéki megmozdulások hiába fejeznek ki jogos haragot, ameddig nincs mögöttük elegendő társadalmi támogatottság, nem lehet megbuktatni velük a kormányt.