„...hoz a földre aranykort”

A karácsony a Gyermek születéséről szól, természetesen. A Gyermekről, aki a világ szépe lesz, ha lánynak született, és mindenkinél bátrabb, erősebb hős, ha fiú. De akár lány, akár fiú – tisztelgés a nemek egyenlőségének eszménye előtt –, kivételesen okos és ügyes, matematikus, költő és traktorista, azaz „udvarfi, hős, tudós”, miként Ophelia mondja Hamletről. De valójában ennél is többről van szó, sokkal többről. Minden újszülött feléleszti a titkolt reményt, legalább a szülőkben, hogy a Megváltó született meg, hogy ez az újszülött az, akinek a születésével eljön az új aranykor, beköszönt a béke és az igazságosság kora.

A Negyedik ecloga

Ezt a reményt, a korszakváltás nagy reményét fogalmazza meg Vergilius Negyedik eclogája:

„Eljön a Szűz ismét, már jön Sáturnus uralma, / Már a magasságból küld új ivadékot a mennybolt. / Óvd csak e most születő csecsemőt, Lúcína, ki majdan / Véget vetve a vaskornak, hoz a földre aranykort:” (Lakatos István fordítása).

De vajon ki lesz az a gyermek, akinek a születése megváltoztatja a világot? Nem azonnal persze, hiszen lesznek még háborúk, szükség lesz még új Achillesekre. De mire a gyermek felnő, nemcsak a csaták ülnek el, a földet sem kell feltörni, mert a föld magától adja a termését, tengerre sem kell szállni, dacolva a veszélyekkel, mert minden mindenütt megterem. Ennek a csodálatos világnak a megteremtéséhez a régi istenek hatalmának, Saturnusnak kell visszatérnie, és a mennyből kell új ivadékoknak érkezniük. A keresztény gondolkodók számára, Szent Ágoston számára például kézenfekvő volt, hogy a keresztény erkölcs szerint élt pogány költő Jézus születését jövendölte meg. Így lehetett Vergilius Dante útikalauza a Pokolban és a Purgatóriumban. Csak a mennyországba nem volt belépése, hiszen nem ismerhette Jézus tanítását, nem szabadulhatott meg az eredendő bűntől.

Vergilius azonban másképp gondolkodik. Bár az aranykor leírása mitikus-mesés („Bőtejü tőggyel tér, hívás nélkül, haza kecskéd / És a hatalmas oroszlántól nem ijed meg a jószág”), a gyermek kiléte és a születés ideje elhelyezhető a történelmi környezetben. A debreceni egyetem kiváló klasszika-filológus professzora, a 2014-ben elhunyt Havas László 1971-ben adta ki, alapos jegyzetanyaggal ellátva, Vergilius eclogáit latinul. „S consulságod alatt kezdődik a fényes időszak, / Pollio”. Asinius Pollio i. e. 40-ben lett consul, de tisztségébe a Julius Caesar meggyilkolását követő polgárháborús időszakban csak ősszel iktatták be. Pollio történész, szónok, és barátjához, Maecenashoz hasonlóan Octavianus, a későbbi Augustus császár híve volt, s egyúttal művészek, írók támogatója is. Vergiliust különösen kedvelte. Pollio fia, Asinius Gallus, 40 őszén született. Ebben az időszakban a triumvirek, Marcus Antonius, Marcus Aemilius Lepidus és a fiatal Caius Octavianus éppen kibékültek, Brundisiumban: felosztották egymás között a hatalmas birodalom területeit, és a békét azzal is megpecsételték, hogy Antonius feleségül vette Octavianus nővérét. Ez magában foglalta a reményt, hogy lezárul a polgárháborús időszak. Vergilius a polgárháború során elvesztette vagyonát, megélhetését. Így különösen erős lehetett benne a reménykedés, hogy talán véget ér a háború. S való igaz: Pollio fellépése megmentette Vergilius birtokát. Ettől eltekintve azonban a tartós béke nem bizonyult kevésbé utópikusnak, mint maga az aranykor. Antonius és Octavianus háborúskodása nem ekkor ért véget, hanem tizenhárom évvel később, amikor Octavianus 31-ben legyőzte vetélytársát. Ezzel megszűnt a polgárháborúk korszaka, de vége lett a római köztársaságnak is, megkezdődtek a császárkor évszázadai. Mindez eléggé hasonlít korunk tapasztalataira. Gyerekkoromban sokan hitték, hogy a megvalósuló szocializmus az aranykort hozza el. Aztán nem az aranykor, hanem „a valóságosan létező szocializmus” jött el, de még az is jobb volt, mint az ötvenes évek kegyetlen zsarnoksága. Az 1970-es évek elején azzal a jó hírrel mentem be a Hungária kávéházba, hogy előttünk a marxizmus reneszánsza, a csalatkozások ellenére mégis van értelme a küzdelemnek egy jobb világért. Bölcs barátnőm figyelmesen hallgatott, aztán ahogy megértette, mit is beszélek, együttérzéssel kiáltott fel: „Te jó ég! Hányszor kell még megenni a kefét?” Tizenöt évvel később már nem volt abszurd bízni benne, hogy a „létező szocializmusnak” hamarosan vége lesz. Azt a balhitet is sikerült elkerülni, hogy a demokrácia győzelmével megkezdődik az emberiség igazi története. Kevesebbet – vagy többet? – akartunk: szabad választást, parlamentet, cenzúramentes nyilvánosságot. Elégedetlenek voltunk azzal, amit kaptunk. Aztán megkaptuk helyette a vaskarikát fából. Cenzúra nincs, de minden hírközlő szervből ugyanaz a napközis tízórai, ebéd, uzsonna ömlik. Naponta tízszer elismétlik, hogy a hirdetések meghallgatása tizenkét+ éven aluliak számára nem ajánlott, aztán gyerekműsort hirdetnek. Úgy látszik, emiatt még senki nem mert szólni. „Nincsen remény”, írtam Vörösmarty nyomán áprilisban. De azért remény is van. Csak nem szabad elfelejteni a német életbölcsességet: Selten kommt etwas Besseres nach. Azaz: Ritkán jön utána valami jobb.

A fém nádpálca

De hagyjuk – vagy legalább szüneteltessük – ezt a kelet-közép-európai pesszimista nyavalygást. Amerikában vagyok, tíz óra negyven percet repültem, de az órám szerint, ha a helyi időhöz igazítom, csak hat óra telt el. No, nem baj, visszafizetem ezt Idő asszonyságnak, ha majd hazamegyek.

Többször is voltam Amerikában, egyszer Soros zsoldosi ösztöndíjával több hónapig. Akkor legfeljebb a belügyesek nevezték zsoldosoknak azokat, akiket Soros támogatott. Soros az egyik, nem gyakori személyes beszélgetésünk során azt mondta, valamikor, ha a magyarországi viszonyokról érdeklődött, diákkori barátait kérdezte meg, később a demokratikus ellenzék vezetőit. Most már azonban, 1989-et írtunk, leginkább a fideszeseket kérdezi, mindenekelőtt Orbán Viktort. Tőlük, tőle kap hiteles, jól érthető, elfogulatlan választ.

Az egyik utam tizenhat évvel ezelőtt volt, akkor született Fanni lányom fia, Eli, azaz magyarul Illés. Másfél hónap múlva ünnepli a tizenhatodik születésnapját. Nem akartam újból Amerikába utazni, hosszú az út, fárasztó, 83 éves vagyok, nehezen, bottal járok, új turistaélményekre nem számítok. Aztán jött egy hír, amely egy pillanat alatt megváltoztatta a véleményemet: a fiamék gyereket várnak. A három unokám után ő, a negyedik lesz az első, aki az én nevemet viseli. Több skype- megbeszélés után eldőlt, hogy októberben utazom. Addigra az újszülött három hónapos lesz, kialakul a rutin, stb., stb.

Az öregségnek is vannak előnyei. Egyet mondj, ez a szokásos válasz. Nos, én tudok mondani, többet is. Nem is a kor számít, hanem a bot. Amerikában tudtam meg, hogy az ilyenfajta botot cane-nek hívják. A szó alapjelentése nád, jelent nádpálcát is, amellyel a régi angol iskolában fenyítették a gyerekeket, de jelent sétapálcát is, Amerikában pedig fütyköst, furkósbotot. Egy ismerősöm kapta New Yorkban a biztosítása terhére, amikor megbotlott, és kificamodott a bokája. Utóbb már nem volt szüksége rá, én akkor kezdtem bottal járni, akkor ajándékozta nekem. Sem a nádpálcára, sem a sétapálcára nem emlékeztet, az anyaga fém, a magassága állítható, nyilvánvaló, hogy ilyen bot használatát orvos írja elő. Nincs olyan zsúfolt autóbusz vagy villamos, hogy ne adnák át a helyüket többen is. Néha szabadkozom, csak egy megállót megyek, de az utasok erősködnek, üljek csak le. És hogy a botomat cane-nek hívják, az is egyértelmű volt: akárkit kérdeztem, mindenki ezt válaszolta.

Amikor a repülőjegyet vettem, bejelentettem, hogy mozgáskorlátozott vagyok. Az irdatlan méretű heath­row-i repülőtéren liften, metrókocsiban utazva jutottam el oda, ahol felszállhattam a New York-i gépre. Ha nem tologatnak kerekesszéken, épp lábbal se találtam volna meg az átszállás terminálját. A biztonsági ellenőrzésnél a kerekesszékes ember segített a cipőmet lehúzni, felhúzni. De a leghasznosabb a mozgáskorlátozottság New Yorkban volt. Az afroamerikai ember hangos szóval figyelmeztette az útlevélkezelésre várakozó utasokat, hogy engedjenek utat. Így néhány perc alatt átjutottunk az útlevélkezelésen, és kísérőm elsőnek az én bőröndömet húzta ki a bőröndsorból. Hogy miből ismerte föl – rejtély: én nem ismertem fel a saját bőröndöm. Egy perc múlva már kinn voltunk az előcsarnokban. Ott várt a fiam. Kértem, adjon egy-két dollárt a segítőmnek, de mire előkerült a pénz, a segítőm már messze járt.

Négy szabadság

Áron fiam, Lili, a felesége és újabban Franka Vera New York északi részén lakik, az Astoria nevű kerületben vagy városrészben. A Wikipédia azt írja, hogy a mintegy százezer lakosú kerületben száz nemzet fiai élnek együtt. Áron már két évtizede lakik az Astoria kerületben. Nemrégiben lakást cseréltek, a teraszukról az East Riverre látni, a háttérben Manhattan felhőkarcolói ágaskodnak. Kicsit olyan, mintha Budapesten a Belgrád rakparton laknának, egy Dunára néző lakásban. Még Budapesten voltam, amikor Áron elmondta, a baba gyakran felébred éjszaka, sokszor sír, jobb lesz nekem, ha nem náluk lakom, hanem egy ismerősüknél, közel hozzájuk. A hetvenes években mindhárom gyerekünk kicsi volt, tudom, milyen az éjszakai gyereksírás, de azért hamar megbarátkoztam az ötlettel. A vendéglátóm, Palotai Klára a Squat színházzal került New Yorkba, miután Halász Péter társulatát Aczél György „liberális” kultúrpolitikája kiszekírozta Magyarországról. Klára a szivarszélességű Roosevelt-szigeten lakik, ahonnan busszal és komppal húsz perc alatt eljutottam Áronékhoz. Klára az első nap mégis lebeszélt az útról. Nem fogom tudni, állította, hogyan kell metrójegyet venni, hiába tiltakoztam, hogy hónapokig éltem New Yorkban, és naponta metróval közlekedtem. Végül mégis rábeszélt, hogy délelőtt maradjak inkább a szigeten, és az ingyenes szigeti busszal menjek el a sziget végében lévő Four Freedoms parkba. Szégyenkezve vallom be műveletlenségemet: nem tudtam, mit jelent a Négy Szabadság. Aztán a buszvezető megmondta, hol kell leszállnom, és egyszerre otthon éreztem magam. A sziget ugyanis a XX. század közepéig járványkórházaknak adott otthont, a XIX. században himlős betegeket kezeltek ott, 1957-ben pedig gyerekparalízisben megbetegedett gyerekeket és felnőtteket. A téma többszörösen ismerős volt. Egyetemistaként cikkeket írtam a Vöröskereszt Családi Lapja számára, és riportot készítettem a gyerekparalízisnek azokkal az áldozataival, akik akkor, 1961-ben már negyedik éve éltek vastüdőben. 2020-ban, a COVID első évében az Átlátszó on­line újságba írtam. A hazudozás hagyománya címmel az Arcanum alapján dr. Csordás Elemért, Budapest tiszti főorvosát idéztem: „A jövőre nézve is teljesen nyugodtak lehetünk”, fejtegette az Esti Kurír olvasóinak Csordás doktor 1927. november 27-én. Nyugalma 1931-ben sem rendült meg, „a jövőre nézve is teljesen nyugodtak lehetünk”, mondta a Magyarságnak 1931. augusztus 6-án, miután félezer gyerek bénult meg a gyermekparalízis következtében. A rendszereken átívelő makacs hazudozásnak egyetlen ellenszere van, írtam cikkem végén: a sajtó szabadsága.

A Roosevelt-sziget déli csücskében elhelyezkedő park erre utal. A Négy Szabadság kifejezést Roosevelt elnök az 1941. január 6-án elmondott évértékelő beszédében használta, nem egészen egy évvel azelőtt, hogy az Egyesült Államok a demokráciák oldalán belépett a háborúba. A négy szabadságot az elnök így határozta meg: Az első helyen áll a sajtó szabadsága. A másodikon a meggyőződés, a hit, a vallás szabadsága. A harmadikon a megszabadulás a nélkülözéstől való félelemtől. Az elnök szerint ez magában foglalja az esélyek egyenlőségét, a munka lehetőségét és a kevesek kiváltságainak megszüntetését. Ez már több mint az amerikai alkotmány liberális programja. Ez inkább szociáldemokrata program, a második világháború után uralkodó eszmévé vált a fejlett világ nyugati felén. Végül a megszabadulás a félelemtől, az új háborúk veszélyétől. Ez a vízió nem egy távoli évezredben valósul meg, zárta a beszédét az elnök, hanem a mi generációnk életében.

A Négy Szabadság programja, ahogy Roosevelt meghirdette, nem aranykori utópia: beleépült az ENSZ alapokmányába, az emberi jogok egyetemes nyilatkozatába, az Európai Unió alapvető dokumentumaiba. Magyarország mit sem törődve azzal, a handabandázásával nevetségessé válik, hadat üzent az Egyesült Államoknak, és képzelt szuverenitása nevében elvette Roosevelttől a róla elnevezett teret. Magyarország bőszen trappol ismét a rossz oldal felé.

Elindulok a Négy Szabadság parkjából, felmegyek a kompra, az East River másik partján a menyem, Lili jön elém. A nyakába akasztott „kenguruban”, az anyukájához tapadva ott gőgicsél, boldogan, elégedetten Franka. De jó, hogy nem fogják tökfej hazugságokkal tömni a fejét, hogy nem rendőr tábornokok határozzák meg, mit tanuljon, mit olvasson.

De milyen rossz, hogy nem susoghatom a fülébe, szinte esti imaként, ahogy negyven-egynéhány évvel ezelőtt Fanni fülébe mormoltam a Hold fohászát: Bibic-csibe, halljad, űz engem az éj.