Kérlelhetetlen irracionalizmus

„Habent sua fata libelli” – megvan a könyveknek is a maguk sorsa. A gyakran idézett latin mondás nem Horatiustól származik, mint sokan vélik, hanem Terentianus Maurus késő római nyelvésztől, és a jelentése sem az, hogy a könyveket olykor betiltják, mint ahogyan a mai olvasó gondolná. A második században élt grammaticus véleménye voltaképpen korszerűbb, mint a cenzúrával hadakozó mai olvasóé. Az Afrikában született római tudós azt állítja: a könyv sorsa az olvasó felfogóképességétől, mai szóval úgy mondanánk, világnézetétől is függ. Fekete Éva Lukács-életrajzára mindkét értelmezés igaz. A könyv sorsát a cenzúra határozta meg, de a cenzori döntés mögött ott lapult néhány hatalommal rendelkező olvasó világnézete: nem ilyen könyvet akartak kiadni a világ legismertebb marxista-kommunista filozófusáról.

A XX. század sok nehéz sorsú könyve között Fekete Éva Lukács-életrajzának különösen gyötrelmes végzet lett az osztályrésze. A könyv a megírása, elfogadása után mégsem jelent meg – erre a szerző sosem kapott magyarázatot. Fekete Éva 1997-ben rákban meghalt, műve azonban csak huszonnégy évvel később, a megírása után negyvennyolc évvel jelent meg. A Késleltetett életrajz kiadását vállaló Lukács Archívum Nemzetközi Alapítvány és a Kalligram Kiadó Fekete Éva halálának negyedszázados évfordulóján a Három Holló Kávéház egyik előadótermében konferenciát rendezett a könyvről. Az itt következő írás a konferencián elhangzott előadás szerkesztett szövege.

A katonaember

Kardos György, a Magvető Könyvkiadó igazgatója 1985-ben meghalt, a könyvkiadó kollektívája In Memoriam Kardos György címmel 1986-ban emlékkönyvet adott ki az elhunyt igazgató tiszteletére. A kötetben együtt szerepelnek, akik 1990 után a politikai paletta jobb-, illetve baloldalán helyezkedtek el: Agárdi Péter és Vitányi Iván, illetve Szalay Károly és Nemeskürty István. „… a fegyver markolatát szorongató katonaember” – ezekkel a szavakkal jellemezte Kardos Györgyöt Csurka István a kötetet indító, Ágyúlövés helyett című írásában. Alkatom, politikai szemléletem alapján némelyek talán feltételezik, hogy idegenkedem a katonáktól. Ez azonban nincs így: a katonának az a hivatása, hogy a saját élete kockáztatásával legyőzze, harcképtelenné tegye az ellenséget, ettől nincs okom idegenkedni. Aki ellenben az elfogott, harcképtelenné vált ellenséget bántalmazza, az nem katona, hanem bűnöző. Kardos nem katona volt, hanem hekus, rendőrnyomozó. De még azzal a hekussal sincs bajom, aki gondos, figyelmes munkával egymáshoz illeszti a nyomokat, hogy felderítse, mi történt valójában, elkövette-e a gyanúsított a terhére rótt bűncselekményt. Kardos azonban nem a valóságot akarta felderíteni, hanem a párt érdekében egy politikai koncepciót erőszakolt rá a gyanúsítottakra. Moldova György megírta a romantikus regényt Kardosról, amelyet Csurka hiányolt. „Hálás vagyok Moldovának – írtam a könyvről szóló kritikában. – Számomra a közölt szöveg azt demonstrálja, hogy Kardos a Magvető igazgatójaként is megmaradt rendőrkopónak. Irodalmi társalgás közben is azon járt az esze, hogyan kaphatja el az íróban bujkáló elkövetőt” (Magyar Narancs, 2002. január 10.). A szerző, akit Kardos ezúttal tetten ért, Göncz Árpád volt. Az igazgató egyszerre leplezte le a szerzőt, a lektort és az irodalmi vezetőt: azaz újból egy egész összeesküvést. Mindhárman az „emberszabású” szocializmusról álmodoztak, holott ott volt nekik a valóságosan létező szocializmus. Piff, ahogy Ottlik Géza írta az Iskola a határonban.

Ez az írás nem Kardos Györgyről szól, bár nélküle meg sem íródott volna, hanem Lukács Györgyről és Fekete Éváról. Tudjuk, hogy a marxista filozófust a proletariátus pártja – ahogy Lukács szerette mondogatni – „se lenyelni, se kiköpni” nem tudta. 1967-ben épp a lenyelésével próbálkoztak.

1956-ban Lukács tagja volt Nagy Imre kormányának. Éppenséggel fel is akaszthatták volna, mint Nagy Imrét, de esetében megelégedtek volna a kiköpéssel. 1960-ban – írja a Fekete Éva könyvéhez írt előszavában Kardos András – az állampárt Politikai Bizottságának ülésén Kádár felvetette, hogy a nyughatatlan gondolkodót rendőri felügyelet alá kellene helyezni. Aztán hozzátette, a legjobb talán az lenne, ha önként távozna az országból. Ez az ötlet a tarkón lövés, az akasztás, a kényszermunka alternatívájaként gyakran felvetődött a létező szocializmus kései aranykora idején. Amikor Lukács engedélyt kért, hogy egyes kéziratait kijuttathassa Németországba, Szirmai István, a Központi Bizottság kulturális ügyekért felelős titkára ismét arra próbálta rábeszélni, hogy hagyja el az országot. – Nézze – válaszolta Lukács –, ott van az az ember az ajtóban, maga int neki, ő a vállamra teszi a kezét, és bevisznek a börtönbe. Ezt megteheti. De ebből az országból nem dobathat ki engem.

„Aki nincs ellenünk…”

1967-re sok minden megváltozott. Az 1963-as amnesztiával a politikai foglyok nagy része elhagyhatta a börtönt. Az életet az „aki nincs ellenünk, az velünk van” jelszó határozta meg, a párt gazdasági reformokat ígért, megkezdődött a „gulyáskommunizmus” korszaka. A kiegyezés a világhírű kommunista filozófussal hozzátartozott a magyarországi liberális kommunizmus képének kialakításához. A kiegyezés nemcsak azt jelentette, hogy Lukácsot „visszazárták” a pártba, hanem azt is, hogy a Lukács-iskola tagjai újra publikálhattak, többüket felvették a Lukács-művek kiadásán dolgozó Magvető Könyvkiadóba. (Személyes kitérő: Fekete Évát 1967-ben ismertem meg, ekkor magyart tanított a mátyásföldi Corvin Mátyás Gimnáziumban. Következő találkozásunkra 1970 késő nyarán került sor, Éva már a Magvető szerkesztője volt. 1974-ben kötöttünk házasságot.)

Körülbelül egy évvel Lukács halála után Kardos György megbízta Fekete Évát, hogy írja meg Lukács életrajzát. Ehhez felhasználhatta azt a mintegy kétezer levelet, amelyet Lukács – erről mit sem sejtve persze – egy világtörténelmi napon, 1917. november 7-én helyezett el, egy bőröndbe csomagolva, a heidelbergi Deutsche Bank széfjében.

Éva mintegy két és fél év alatt írta meg az életrajzot, annak ellenére, hogy terhes volt az első gyerekünkkel. Az orvos, tekintettel a közeledő karácsonyra, azt tanácsolta, az ünnep előtt feküdjön be a kórházba. Taxin indultunk el a Tétényi úti kórházba. A Vörösmarty téren megálltunk, Éva felvitte a kéziratot a Magvető szerkesztőségi titkárságára. Addigra baráti körünkből többen is olvasták a könyvet. Éva, nagy biográfa vagy, mondta az egyikük viccelődve. Gondosan elolvasta és számos kritikai észrevétele közepette is nagyra értékelte a könyvet Bence György, aki akkor, Kis Jánossal együtt, a Lukács-óvoda, a fiatalabb lukácsisták köre szellemi vezetőjének számított. Éva joggal hihette, mire a gyerek egyéves lesz, a rengeteg új adatot tartalmazó könyve is megjelenik.

A kéziratot többen lektorálták, valamennyi jelentés a kiadás mellett foglalt állást. A rendtartás szerint a megszerkesztett, a tartozékokkal felszerelt kéziratot utolsóként a kiadó igazgatójának kellett aláírnia. A titkárság beadta a kéziratot Kardos Györgynek, és az csak tíz évvel később, Kardos halála után került elő az igazgatói asztalfiókból. Kardos rendőr volt, az „Itt én kérdezek!” rendőri elvét vallotta. A szerző nem kérdezhetett tőle semmit, s ha mégis megtette, nem kapott választ. Az érdeklődő levelekre sem válaszolt.

„Magamról beszélek, barátaim”

2021-ben, amikor Lukács György Késleltetett életrajza mégis megjelent, egy írásban megpróbáltam találgatni, mi lehetett az oka, hogy a magas szinten lektorált, hivatalosan elfogadott könyv 1974-ben mégsem láthatott napvilágot. Megírása idején, mondhatni, oldalról oldalra olvastam a kéziratot. A múlt évben, amikor végre a kezembe vehettem a könyvet, és egyvégtében elolvastam, csak akkor fogtam fel, hogy milyen jó könyvet írt Fekete Éva. Szemelvényeket írtam ki a könyv szövegéből, és ezek sorra Lukács lényegi döntéseinek s végül a kommunista mozgalomhoz való csatlakozásának az irracionalitását támasztották alá.

„Lukács irodalmilag eleve többet követelt, mint az általa sokszor és pejoratív kommentárral idézett ignotusi program, a Nyugat programja: helyet a hivatalos irodalom mellett! De álláspontjának szellemi magasrendűsége sem leplezheti, hogy a radikalizmus másik oldala, a túlemelkedés a kompromisszumok, a reálpolitika világán egy »csak álmokban létező forradalom« metafizikai realitásába, egyúttal szinte tudatosan vállalt érzéketlenség a reális problémák iránt. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Magyarországon a reálpolitikus progresszió, a radikális reformpolitika is irreálisnak bizonyult, s ennek a csődje tette lehetővé Lukács számára 1919-ben, hogy az eddigi metafizikai realitású fordulatot a valóságos fordulattal azonosítsa” – írja könyvében Fekete Éva Lukács és a magyar progresszió viszonyáról (65. oldal, az oldalszámok Fekete Éva könyvére utalnak).

„…a pátosszal teli szavak fénye visszafelé és előre világít, és egymástól messze távolban, de mégis ugyanazzal a csillogással ragyog fel a sorsát a realitás ellenében megkötő Kierkegaard és a proletariátus messianisztikus küldetésének megvalósulásába vetett hitet önnön kétségei ellenére is vállaló Lukács gesztusa” (104. old.).

Lesznai Anna Aranyossy László figurájában jeleníti meg a Vasárnapi Társaságban előadó Lukácsot: „Milyen jogon féltsük éppen mi erkölcsi tisztaságunkat? Milyen jogon óvakodjunk az erőszaktól, bűnök elkövetésétől éppen mi, akik eddig minden bűn gyümölcsét élveztük. – Elhallgatott, lehajtotta a fejét. – Magamról beszélek, barátaim” (144. old.).

Az egyén választása tehát mindenképpen tragikus, a döntés történetfilozófiai helyessége ugyanis nem garantálja azt, hogy cselekedete etikailag helyes.

„Lukács végérvényesen választott az »istenek harcában«, és feláldozta azt, ami évtizedeken át a legszentebb volt a számára: a lélek szabadságát.” Ez már a Taktika és etika című írásra utal, amelyben Lukács megindokolja, miért lépett be a kommunista pártba (145. old.).

Hasonlóképpen írja le Lukács döntésének irracionalitását a Fekete Éva könyvéről írt kitűnő kritikájában Hahner Péter:

„…1918 decemberének közepén vagy 1919 januárjának elején Lukács György belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába. Ezt a fordulatot 1919 májusának végén megjelent Taktika és etika című írásában indokolta meg. Mi oszlatta el kétségeit? Nem más, mint egy speciális történetfilozófia, mely szerint »a proletariátus osztályküzdelme nem puszta osztályküzdelem, hanem (…) eszköze az emberiség felszabadulásának«. Cikkében azonban semmit sem bizonyít, mindössze dogmatikus állításokat sorol fel, nem érvel, hanem hitvallást tesz. Vagyis úgy döntött, hogy a korábbi írásában még elvetett hit segítségéhez folyamodik, és hinni fog abban, hogy a marxista történetfilozófia »objektíve (történetfilozófiailag) helyes«. Fekete Éva rámutatott a hit jelentőségére az állítólag olyannyira racionalista filozófus nézeteiben, s hangsúlyozta, hogy Lukács »koncepcióját – végső soron – a világforradalomba vetett hit határozta meg«.”Közismert, hogy Thomas Mann Naphta figuráját A varázshegyben Lukács György testalkatának, arcvonásainak jellegzetességeivel ruházta fel. Lukács számos alkalommal elmondta, nem törődik vele, hasonlít-e rá Naphta, vagy sem, de Thomas Mann pontosan tudta, hogy ő nem úgy gondolkodik, mint a zsidó származású jezsuita a regényben. Fekete Éva ezt nem így látta. „…a karakter lényegi attitűdje Lukácsé. Nem általában a kommunistát, hanem Lukács személyiségét jellemzi az ellentmondások burkát szétboncoló metsző racionalizmus és a végső kérdésekre adott irracionalista krédó együttélése, a kérlelhetetlen racionalizmus és aztán a legbelsőbb burokban a még kérlelhetetlenebb irracionalizmus” (204. old.). A szöveg A varázshegyből vett idézettel, Naphta szavaival folytatódik: „Korunk titka és parancsa nem az én felszabadítása és kibontakoztatása. Amit korunk kíván, amire szüksége van, és amit megteremt majd magának, az… a terror. (…) Hivatása a terror a világ üdvösségére, hogy az emberiség elérje a megváltás célját, az állam és osztály nélküli Isten-gyermeke állapotot” (Szőllősy Klára fordítása). Bőven lehetne még halmozni az idézeteket a vagy-vagy kérdés újrafogalmazásától, a Thomas Mann vagy Kafka? kérdéstől Leverkühn alakjának „antifasiszta” leegyszerűsítésén át a legfájóbb kérdésekig, amikor Lukács helyesli, hogy „összeesküvés” jelszóval a katonapolitikai osztály semmisítse meg a Kisgazdapárt jobbszárnyát, amikor szembeszáll Bibóval, aki középpártként szeretné megőrizni a Parasztpártot, fiatalkora Ady-képére visszautalva aláminősíti az Újhold íróit, Nemes Nagy Ágnest, Pilinszkyt, Mándyt, Örkényt. Lukács természetesen megtehetné ezt, ha pusztán egy kritikus volna. De Lukács 1947-ben a kizárólagos hatalomra törő kommunista párt ideológusa. És az is marad mindaddig, amíg a párt ellenségkereső dühe őt is nem sorolja a gyanús figurák közé.

A kibékülést dokumentáló interjúban Lukács elismételte egyik kedvenc mondatát: a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus. A Lukács-életrajzot megrendelő Kardos György ezredes, könyvkiadó-igazgató és a mögötte álló Aczél György ezt a Lukácsot szerette volna viszontlátni az életrajzban. Azt a Lukácsot, aki fiatalságának indulatával utasítja el a társadalmi közeget, amelyből származott, a Magyarországon létező szocializmust pedig viszonylag tűrhető szocializmusnak fogadja el. Csakhogy ezt az életrajzot nem lehetett megírni, mert ez a Lukács György nem létezett. Azt a Lukácsot lehetett megírni, akinek csatlakozása a kommunista mozgalomhoz – Kis János szavával – „vak, irracionális döntésen vagy megtérésszerű fordulaton alapult” (Szabadságra ítélve, 141. oldal). És aki ettől kezdve bírálat és önbírálat között vergődve tartott ki a mozgalom mellett haláláig. Kardos ezredes tapasztalt nyomozóként észrevette ezt, és nyomban bezárta a mételyt íróasztala karanténjába.

Ki döntött?

Mindehhez Kardos Györgynek nem kellett feltétlenül, idézetekre vadászva végigbogarásznia a 280 oldalas kéziratot. Révész Sándornak, Aczél György levelezése alapos ismerőjének a véleménye szerint a már elfogadott Lukács-életrajz ki nem adásának kérdésében Kardos György nem egyedül döntött. Bár Aczél levelesládájából erről szóló levél nem került elő, Aczél és Kardos számos kérdést telefonon beszélt meg. Lukács-tanítványok fiatalabb nemzedéke, a Bence György és Kis János fogalmazta kérdőív alapján, Lukács halála után a „hunyt mesterről” szóló írásokban próbálta tisztázni viszonyát Lukácshoz. Ebbe a kötetbe Fekete Éva is írt: azt írta meg, hogy Lukács örökös hivatkozása Marxra egyre inkább ráolvasásszerű rituális szöveggé válik. Legélesebben azonban Kis János fogalmazott: „Azt igyekeztünk kimutatni – mondja önéletrajzi interjúsorozatában –, hogy a kommunista mozgalomhoz való csatlakozás egy vak, irracionális döntésen vagy megtérésszerű fordulaton alapult – a kettő között akkor nem tettünk különbséget –, nem voltak mögötte észszerű indokok. Ez a megállapítás szándékaink szerint arra utalt volna, hogy a bolsevizmus racionálisan nem is választható” (Szabadságra ítélve, 140. oldal). Ezt a kéziratot valamelyik titkos házkutatása során az állambiztonsági szervezet nyilvánvalóan lemásolta, és bemutatta Aczélnak. Aczél pedig eldöntötte, ne jelenjen meg Lukács Györgyről egy olyan szerző könyve, aki megkérdőjelezi, lehet-e racionális döntés a csatlakozás a kommunista mozgalomhoz.

Mindezek után két kérdés marad, ezeket a kérdéseket Hahner Péter is fölteszi: mért nem próbálta Fekete Éva a könyvét más kiadónál, illetve 1990 után megjelentetni. Az első kérdésre a válasz: próbálta. Megkereste a Corvinát, ahol a Karádi Évával együtt összeállított levelezéskötet meg a Lukács életét bemutató fotóalbum megjelent. Az életrajzi kötetet azonban nem adták ki: az effajta tilalmak valamennyi könyvkiadóra vonatkoztak. 1990 után pedig úgy látszott, a húsz éve halott kommunista filozófus huzakodása a rendszerrel elvesztette érdekességét. Éva halála után én is tettem egy kísérletet a könyv kiadására, de nem jártam sikerrel. Újabb harminc évnek kellett eltelnie, hogy a könyv megjelenhessen. Az előszót ezekkel a sorokkal zártam:

„A bezárt, bereteszelt Lukács Archívum elbocsátott munkatársaié az érdem, hogy érzékelték a feltámadó érdeklődést, és bíztak benne, hogy a huszonnégy éve elhunyt Fekete Éva negyvenöt éve bebörtönzött kézirata megtalálja új olvasóit.

Legyen igazuk!”