Beleszeretett az etruszkokba

Tíz éve halt meg Szilágyi János György

Itália szerelmese volt az ókorkutató Szilágyi János György (1918. július 16. – 2016. január 7.). Sokfelé megfordult világszerte, de számára igazán otthonos Itália maradt. Itália, mint Mignonnak: „…hol citrom virul, / sötét lomb közt vérnarancs lángja gyúl, / a kéklő menny szelíd fuvalma kél, / mirtusz mereng s büszkélkedik a babér…” (Goethe, Wilhelm Meisters Lehrjahre, III., 1, ford. Rónay György).

Először 1939 nyarán járt Olaszországban. Harmadik egyetemi éve után barátja, a matematikus Rényi Alfréd hívására, hirtelen elhatározással ketten elmentek, szinte pénz nélkül, egy hónapra Rómába. Körüljárták az antik városfalat, megnézték a Villa Giulia kiállítását. Ott helyben beleszeretett az etruszkokba. A világháború kitörésének napján indultak haza. Kötődése az etruszkokhoz és Itáliához egész további életét meghatározta. Később a Rómából írt leveleiben állandó formula volt: „Mindjárt megérkezésem után azonnal a Villa Giuliába rohantam.” Egyik utazásáról (Rómából Sipontóba) így írt: „Tegnap, szombaton reggel nyolctól du. ötig utaztam, de ez mind Itália volt, és egy pillanat alatt eltelt az idő. Már amikor megláttam a tengert, kezdett minden gyönyörű lenni.”

Disszertációja az ősi itáliai színjáték eredetét vizsgálta (Atellana, 1941). Tárgya látszólag tisztán filológiai, de a fennmaradt s a dolgozatban elemzett források maszkos alakoskodásról, táncról, etruszk bohócokról (phersu) beszélnek. Fiatalkori tudományos érdeklődésében kitüntetett helyet kapott a színjáték, és személyiségének egyik színe is játékban mutatkozott meg. Egy szűk baráti társaság tagja volt, mely társaság Kerényi Károly egyetemi hallgatóiból alakult ki. Az 1930-as évek második felében közéjük tartozott Devecseri Gábor, Dömötör Tekla, Honti János, Huszár Klára, Karinthy Ferenc, Karinthy Gábor, Örkény István, Somlyó György, Vajna János és Márta, Zolnay Vilmos és mások, de Rényi Buba és a trieszti magyar–olasz Angelo Brelich is, aki majd vallástörténész lesz, és az idős Kerényi a vetélytársának érzi. Az évtized végén, és amíg a munkaszolgálatos behívók el nem érték őket (1942), munkahely nélkül is szorosan kötött heti elfoglaltságuk – Szilágyinak a magántanítványi órák – után, szombat esténként, kilépve a fojtogató politikai légkörből, a játékban tudtak szabadok lenni. Kerényi akkori – a Hamvas Béláéval egybehangzó – jelmondatát követték: „int a nagy Oceanus végnélküli árja, siessünk / távol sziget boldog, kövér mezőire!” (Horatius, Epod. 16,41 sk., ford. Bede Anna). Nyers, szatirikus rögtönzéseket játszottak életükről, egyfajta saját atellanát. Rendszerint SzJGy volt a konferanszié, a játékmester, de a gúny őt sem kímélte. Orosz hadifogságban (1944–1947) írt jegyzetei a görög ókomédiát, az atellanát, plautusi és Shakespeare-i vígjátékot emlegetik. Később, egy bulgáriai tanulmányúton (1953) jól elszórakozott „az ország nemzeti büszkesége”, „Mister Senko” illuzionista mutatványain.

A játékvágy: képzelet és szabadság elegye, egész életében eleven erő maradt személyiségében. Egyszer azt írta: „a Felix Krull nélkül nemcsak engem, hanem az egész életet sem lehet megérteni”. A megújult baráti társaságban azzal bűvölte el barátainak gyerekeit, hogy bizonygatta, ő az állatkertből a jegesmedve. Színház, cirkusz, bohócok, mutatványosok iránt különös érdeklődést mutatott; csillogó szemmel kérdezte gyerekektől, szüleiktől, milyen volt a cirkuszban a fehér bohóc; tudta, hogy Maccus, Bucco, Pappus és Dossennus, a pulcinella, a clown és a többi mind nem más, mint különböző, rejtett, játékban megnyilvánuló lehetőségei a személyiségnek. Amikor már minden nagy műve megjelent, és csak múzeumi szobájában tudott dolgozni, testi nehézségekkel is küzdve („ókomédiai helyzet” – írta 2008-ban), ismét feltűntek képzeletében az etruszk bohócok. A külső szemlélő talán váratlannak mondja, de hát Fellini is, egyik kedvenc, ha nem a legkedvesebb filmrendezője, az I clownsban (1970) visszatért a La stradához (1954). Szilágyi kilencvenéves korában (2008) mint aktuális tervét vázolta fel háború előtti baráti társaságuk tagjának, a Kanadában élő zeneszerző Anhalt Istvánnak (1919–2012) a bohócok megírandó világtörténetét. Maga a terv megvalósítatlan maradt, eleve tudhatta, hogy az a könyv, ahogy elképzelte, nem is megírható, de legutolsó kis írása is erről szól, az etruszk bohócról, történeti távlatban: „Phersu. (Vázlat)”; olvasható A tenger fölött (2011) című, utolsó, bevallottan tudományos önéletrajzi szerkezetű tanulmánykötetében.

Szilágyi János György 1936-ban lett Kerényi tanítványa. Az ő hatására választotta valódi életformául a tudományt, s a kor által kijelölt szűk keretek között egész életében tudománnyal foglalkozott. Ha a kereteket nem lehetett tágítani, arra törekedett, hogy az éppen adott teret töltse ki teljesen. 1942 októberétől munkaszolgálatosként is szerkesztette Karinthy Gábor Ovidius-fordítását. Rövid időre egy helyre kerültek Hontival, ha sikerült elbújniuk a raktár emeletén, „szellemi életet éltek”, „kisebb auctor-olvasásokat tartottak”, Plautust, Vergiliust olvasták. Más alkalommal (1943-ban) barátjával, Lengyel Dénessel Horatiust, „benne ő – írja Lengyel – a perc költőjét látja, aki érzi a birodalom bukásának közeledtét”. Amikor az Északkeleti-Kárpátokban, ahol munkaszolgálatosok építették az aktuális védővonalat, a frontszakasz átszakadt, ketten Lengyellel egy római katonai auctor, Vegetius leírásai alapján félrehúzódtak, így elkerülte őket a menekülő honvédekre és kényszermunkásokra válogatás nélkül, rohamban sorozatokat eresztő szovjet katonák golyózápora. Miután hadifogságba esett, a többhetes gyalogmenetben, hogy a monotóniát lazítsa, Horatius verseit tanulta kívülről. A hadifogolytáborban, Zaporozsjéban, tanulmányt írt Horatius két carmenjéről (III., 18; IV., 7), verses fordítással kísérve. Akkori életérzését fogalmazta meg a költő szavaival: „Mit tudod, eddigi életidődhöz az égi hatalmak / Adnak-e holnapot is?” (Carm. IV., 17 sk., ford. SzJGy). Öt év munkaszolgálat és hadifogság után 1947. szeptember végén érkezett haza. Erősen megütközött némely barátjának kommunista színeváltásán, ő kívül maradt. Állást kapott a Szépművészeti Múzeumban, ő építette fel a mai Antik Gyűjteményt, ez volt élete első és egyetlen munkahelye.

1948-ban három hónapos ösztöndíjat kapott Rómába. A jelentős műtárgyakat addig csak fényképen látta, s mi az magához Rómához képest! Róma végre a feltárulkozó eleven antikvitás volt számára, s nemcsak a múzeumi tárgyak, melyek előtt állva átélte az anyag és a méretek, a finom vonalak és a színek csodáját; talán még inkább a tér mint műtárgy, a mai városban az antik épületmaradványok. Az Urbson kívül is eljutott néhány helyre: Tarquinia (ide egy Kerényi által vezetett kiránduláson), Cerveteri, Firenze, ahol, mint egy levélben írja, „nem lehet antikokat nézni” (ti. a későbbiek, a renaissance épületek miatt), délen Nápolyba, Pompeiibe. Legnagyobb élménye akkor a paestumi templomok voltak. Addig vallástörténeti, filológiai problémákra fókuszáló érdeklődése szinte magától fordult rá az antikvitás tárgyi világára. A szövegek után meg kellett tanulnia az ókori tárgyakkal való foglalkozást, a régészetet és művészettörténetet.

1957-ben, amikor Massimo Pallottino, akkor az etruszk tanulmányok legnagyobb személyisége meghívta az esedékes etruszkológiai konferenciára, itthon politikai okból (1956!) épp fegyelmi büntetés alatt állt. Tervezett, de így elmaradt előadását elküldte, megjelent (Studi Etruschi, 1958), ez a cikk indította el több évtizedes etruszko-korinthosi vázakutatásait, melyek végül élete fő művében öltöttek testet (Ceramica etrusco-corinzia figurata, I–II., Firenze, 1992, 1998).

Itthon a belső szabadságot úgy akarta megteremteni a maga számára, hogy bezárta magát a tudományos kutatás magánzárkájába. 1962 után, amikor már, esetről esetre, engedélyt kapott külföldi utazásra, évente legalább néhány hetet Rómában töltött. Leveleiben meg-megemlíti, hogy a legolcsóbb szállásokon lakik, hogy „néhány csodás etruszk váza” kedvéért Cerveteriből Sasso di Furbarába oda-vissza gyalog tette meg a tizenkét kilométeres utat, vagy hogy hétszámra csak pastát eszik. 1968. évi Ford-ösztöndíjas tanulmányútjáról mondta: „Ez volt az első olyan utazásom, ahol emberi módon éltem. Ehhez az emberi módhoz elsősorban az tartozott hozzá, hogy először volt módom arra, hogy az olasz raktárak őrzőinek borravalót adjak.”

Az utazás Szilágyi számára egész életében a tudományos kutatást jelentette, külföldön antik gyűjtemények raktáraiban töltötte idejének javát, cipelte jegyzet-cédulákkal teli aktatáskáját. Barátainak írt levelei a kutatásaival kapcsolatos tapasztalatokról, múzeumi, kiállítási élményeiről szólnak.

Ahova Itáliában az 1948. nyári három hónap során el tudott menni, szinte semmi ahhoz képest, hogy későbbi évtizedeiben bejárta az egész Appennini-félszigetet, felkereste az ásatásokat, ókori szempontból jelentős lelőhelyeket, és eljutott Nyugat-Európa és Amerika minden fontos múzeumába, Moszkvától és Leningrádtól (Szentpétervár) Los Angelesig, Ankarától Barcelonáig és Toledóig, Jerevántól, Jeruzsálemtől, Tunéziától Stockholmig. Újra meg újra megnézte a múzeumi gyűjteményeket, megnézett minden időszaki kiállítást, vitrinekből és raktári polcokról is kézbe vett, megfigyelt, leírt minden tárgyat. Részt vett, amennyire tehette, minden etruszk incontrón, convegnón, giornata di studión, számos discorsót tartott, benne volt az olaszországi, de a külföldi szaktudósokat is magában foglaló etruszkológiai életben. „Csupa ismerős, rég nem látott arc – írja egy kongresszusról (1980) –, akikkel az köt össze, hogy egy közös mániánk van, egyáltalán elfogadjuk, hogy azt csináljuk, amit, pedig ez nemhogy nem természetes, de mások számára nyilvánvalóan képtelenség. Nekem ezek a convegnók jelentenek valamit, alighanem többet, mint a többieknek, akik egyébként is találnak maguk körül olyanokat, akikkel ezekről a dolgokról beszélhetnek – én otthon tökéletesen egyedül vagyok ebben a vonatkozásban, nemcsak a problémák, az eredmények sem érdekelnek senkit, és ezért van valami egészen valószínűtlen abban, ahogy itt ezek között létezem pár napig.”

„Az etruszkokkal való foglalkozásnak van egy különleges aspektusa – mondta egy interjúban Szénási Sándornak (2001) –, éspedig a görögökkel összehasonlítva, akik mindig ugyanúgy érdekeltek, mint az etruszkok. Az etruszk kultúrában megtaláltam az alternatíváját a görög kultúrának, ami azt jelenti, hogy egy egyenértékű, de mégis más kultúra. Ez nekem egyre többet jelentett a diktatúrák idején, és természetesen ma is, hogy két különböző, de egyenértékű szellemi magatartás között lehet választani, sőt a szabadság korlátozása az, hogyha nincs alternatíva.”

A XX. század eleji modernizmust ismerte fiatal korából, Rabinovszky Máriusz művészettörténész, Szentpál Olga mozdulatművész és lányuk, SzJGy felesége, Rabinovszky Mária tánc-szakíró házából. Már javában gyűjtötte az említett Ceramica anyagát, amikor ezzel párhuzamosan komoly érdeklődés ébredt fel benne, részben Körner Éva hatása alatt, a kortárs művészet iránt. Első külföldi útjairól írt leveleiben még csak a görög és itáliai vázákat, a Pergamon-oltárt emlegette. Aztán gyorsan jöttek a maiak: Rauschenberg, Marisol, Pollock, akiket a világ is akkor kezdett megismerni, és persze korábbról az impresszionisták, akiknek képeit minden múzeumban külön megkereste, és persze a középkor is. Kedvenc kortárs művészeit múzeumról múzeumra nyomon követte, két antik gyűjtemény között beugrott egy galériába is. „Egyre inkább úgy éreztem, hogy nem lehet klasszika-archaeológiát úgy csinálni, hogy az ember egyúttal ne éljen benne a saját korának a művészetében. Ami lényegében már Nietzsche követelménye volt, csak egy kicsit későn ért meg a gyakorlatban. Attól kezdve én együtt láttam ezt a két problémát, az ókori és a kortárs kultúráét…” Ez a szemlélet hatja át antik váza-elemzéseit. Ahogyan már Goethe megírta: „Ó, mily lelkesüléssel tölt el e klasszikus ország! / Mily jól értem a Mult és a Jelen szavait!” (Römische Elegien, V, 1 sk., ford. Babits Mihály).

(Eredetileg megjelent From Budapest to Tarquinia and Cerveteri címmel a Mediterranea. Quaderni annuali dell’Istituto di Studi sul Mediterraneo Antico 15. kötetében: Papers in Memory of János György Szilágyi, szerk. Vincenzo Belleli & Árpád M. Nagy [Roma, 2018], 17–20. Most kisebb javításokkal és kiegészítésekkel.)