Bartók, mögötte zsidó polgári közeg

Bartók Béla és a korabeli zsidóság kapcsolata látszólag könnyen áttekinthető két síkon: Bartók személyes viszonya a zsidókhoz (mint akár belülről meghatározott, akár kívülről, a környezet felől kijelölt társadalmi csoporthoz) vagy egyes zsidó személyekhez, illetve Bartók, a zeneszerző viszonya/kapcsolata zsidó zenészekkel és – tárgyszerűen így mondom – a zsidó zenével.

Éppen számomra nem könnyű ez az áttekintés, nincs zenei iskolázottságom, iskoláimban Kodályról hallottunk, őt énekeltük, Bartókot nem nagyon. Rendszeresen csak egyetemista koromban kezdtem hangversenyekre járni (igaz, a történelemnek és az orientalisztikának is akkor vágtam neki). Nehéz azt is meghatározni, hogy abban a széles körben, amelyben Bartók másokkal érintkezett, ki és milyen értelemben tekinthető zsidónak. Zsidó családban született, de közömbös a származása iránt, vallástartó zsidó vagy kitért, magyar-zsidó vagy zsidó magyar, betagolódik a nemzeti társadalomba vagy ragaszkodik a polgári identitáshoz, asszimiláns, de környezete zsidónak tartja, állástalan, mecénás, hontalan a hazájában, emigráns, sírköve van a városi zsidó temetőben, egyáltalán nincs sírköve: a XX. században minden változat és kombináció előfordul, és Junger Ervin (1931–2019) magyar, zsidó, izraeli zeneszerző könyve, amelyről jegyzetem végén beszélek bővebben, valamennyit figyelembe veszi Bartók emberi és művészi közegeiben.

Nincs tudomásom olyan adatról vagy utalásról, hogy Bartók a változatos zsidó liturgikus zenét ismerte vagy dallamait használta volna. Népzenei gyűjtőútjain bizonyára találkozott kelet-európai zsidó zenészekkel, a haszid gyökereken kinőtt klezmer zene, amit vegyes zsidó-és-cigány bandák játszottak, nem hagyott nyomot jegyzeteiben, népdalfeldolgozásaiban, ezt talán nem is tekintette nép-, még kevésbé parasztzenének. Párizsban 1922-ben mint zongorakísérő eljátszotta Maurice Ravel (1875–1937) nem sokkal korábban írt Két héber dal című művét, melynek első darabja a Kaddis (Kaddich). Az idő tájt saját szavai szerint még nem ismert Raveltől semmit, később megbecsüléssel írt zenéjéről, személyes kapcsolat is volt közöttük. 1923-ban Bécsben Waldbauer Imrével előadta a svájci–amerikai Ernest Bloch (1880–1959) hegedű–zongora szonátáját, nem nehéz elképzelnünk, hogy megismerte Bloch más műveit is, melyek között nem kevés a hagyományos zsidó, részben haszid dallamok feldolgozása. Egy interjú szerint 1927-ben amerikai muzsikusok, élükön Blochhal, szívesen látnák Amerikában. (Azon év végén kezdte meg első, két hónapos amerikai hangversenykörútját.) Hasonló adatok tüzetesebb kutatással nyilván még előkereshetők.

Bartók a saját gyűjtéséből (Hont vm., 1917) magyar népdalként közölte egy, a XV–XVI. század óta nemzetközileg elterjedt számláló ének rövid (háromtagú), előrehaladó (1–3.) variánsát (Mestereknek mestere; Bartók: A magyar népdal, Budapest: Rózsavölgyi és Társa, 1924, p. 84, 103 és 128, no. 309, utalással szlovák és cseh variánsokra). A könyv részletes recenziójában Szabolcsi Bence (1899–1973) zenetörténész erről az énekről röviden megjegyzi, hogy ismeretes a magyar népének „zsidó és szerzetesi formája” (Budapesti Szemle, no. 577, p. 319). Heller Bernát (1871–1943), az Országos Rabbiképző Intézet professzora, kiváló zsidó és arab folklorista, aki régóta látogatta Bartók hangversenyeit, külön dolgozatban tárgyalta az ének tizenhárom tagú, szintén előrehaladó (1–13.) héber változatát, a peszahi szertartásrendet záró énekek egyikét (Ehad mi jodéa, „Ki tudja, mi az egy”) (Heller, „Echod mi jaudea és a katekizmusi ének”, Évkönyv. Kiadja az Izr. Magyar Irodalmi Társulat. Szerk. Szemere Samu. Budapest, 1938, 29–45).

Pesten, pályája legelején az alig huszonéves Bartók a Zeneakadémián nem érzékeli, vagy legalábbis édesanyjának írt leveleiben (amelyek akkori életének fő forrásai) nem érzékeltette, hogy tanárai, zeneakadémista társai között nem egy zsidó van, polgári vagy nagypolgári életet élő zsidó emberek, férfiak is, nők, lányok is. Thomán István (1862–1940), zeneakadémiai professzora, és Gruber Henrikné (Schlesinger Emma/Gruber Emma/Sándor Emma, 1863–1958) nagypolgári szalonja vezetik be a tehetségét azonnal felismerő és lelkesülten elismerő társaságba, Gruberné szalonjában ismerte meg Kodály Zoltánt (akinek Emma később a felesége lett, Kodály S. Emma). Csak lassan kezdi levelekben megjegyezni, hogy ez vagy az Jew, és még lassabban kezdenek felbukkanni ezekben a levelekben a közhelyszerű negatív konnotációk: „görbeorrú és izraelita” (fiatal amerikai magyar hegedűművész), „csúf, zsidó görbeorrú” (asszony, úrnő), „gazdag úr, zsidó és kereskedő”, „zsidó és gazdag”, „zsidók és gazdagok”, „blazirt zsidó pofával ítélkezett” (egy orvos), „mindenféle szedett-vedett, sehonnai német, zsidó népség”, „a visszautazás a 3. [osztály]on nem volt éppen gyönyörű (7 zsidó férfi és nő társaságában), át is költöztem a 2.-ba” stb. Fizető tanítványok, társasági meghívások, szerzői és előadói felkérések egyre sűrűbb sora után maliciózusan írja magáról: „a budapesti izraeliták tiszteletbeli és aktiv zenetanára”, óráin „sok a zsidó, de csak fizessen”, s minthogy zongoraleckék adásából él: „egész létemet zsidóknak köszönhetem”. Thomán Istvánra, akinek hamar a barátja és később zeneakadémiai utóda lett, vagy azokra, akik személyesen közel állnak hozzá (mint Gruber Emma), ezekben a leveleiben soha nem tesz zsidóságukra célzó megjegyzést, később azokra a művészekre sem, akikkel együtt dolgozott, együtt lépett fel. Mai szemmel olvasva, s különösen így kigyűjtve, a zsidókra tett pikírt megjegyzéseit legszívesebben visszamenőleg törölnénk, mint ahogy idővel teljesen elmaradtak, ámde ha ezeket a XX. század első két évtizedének legjobb irodalma, Ady, Babits (a Halálfiai), Móricz zsidókat elkülönítőleg szóba hozó első regényei mellé állítjuk, nem tekinthetjük többnek, mint a zárt világból érkező, személyiségében is zárkózott fiatalember érzékeny idegenkedésének más életformáktól, más mentalitástól. Pesti hangversenyein a közönség alighanem a zsidó felső középosztályból került ki, erről tudhatott, és biztosan tudta, hogy nagyobbrészt zsidók voltak a támogatói is.

Scheiber Sándor (1913–1985) egy különösen fontos tanulmánya a XX. század elejéről választott tárgyat: „A magyar zsidóság szellemi élete a századfordulótól, kitekintéssel Bartók Bélára”. A dolgozat látszólag, s mint címe mondja, zsidó kultúra, Pozsonyban és Szegeden, Makón és Nagyváradon, Kolozsvár-, Temesvár-, Pécs- és Keszthelyen; bemutatja azt a városi közeget, amely Bartók zenéjét elfogadta, törekvéseit támogatta, őt magát személyesen is segítette. Bemutatja a pesti zsidó polgári szalonokat; megismerjük a cikkből a század eleji művészeti, irodalmi, zenei modernizmus művészeit és befogadó közönségét. A jelentős tanulmány pontos bibliográfiai adatai kevéssé ismertek, holott tárgyunkba vágó jelentőségük van. A magyar és az olasz kulturális minisztériumok által szervezett velencei magyar művészeti kiállítás katalógusában jelent meg, címe: „La cultura ebraica ungherese e Béla Bartók”. A katalógus címében Lukács György könyvének (Die Seele und die Formen, Berlin: Egon Fleischel, 1911) címe a hívószó: Budapest, 1890–1919: l’anima e la forme. Catalogo della Mostra tenuta a Venezia nel 1981–1982. Szerk. Sergio Polano (Milano: Electa, [1981]), 222–231. Az hommage nemcsak Lukács Györgynek szólt, apjának is: Lukács József (1855–1928) bankigazgató (Angol–Osztrák Bank) Bartókkal a század első évei óta szívélyes kapcsolatban állt, lányát, Micit (Lukács Mária csellóművész, 1887–1980) Bartók heti négy alkalommal tanította, 1920-tól két nehéz évben Bartókot és feleségét Gyopár utcai (ma: Minerva u.) villájának kétszobás önálló lakrészében látta vendégül (Bartók: „el vagyunk látva mindennel, háztartásunk nincs”).

A szóban forgó tanulmányt Scheiber magyarul először kisebb cikkeinek nagy gyűjteményében (Folklór és tárgytörténet) közölte, a nem sokkal halála előtt megjelent III. kötetben (Budapest: A Magyar Izraeliták Országos Képviseletének kiadása, 1984, 151–218). Az általában szűkszavú szerzőtől szokatlanul terjedelmes, a képmellékleteket leszámítva harmincoldalnyi, adatokkal zsúfolt, szinte katalógus jellegű dolgozatban a „Bartók a zsidó zenéről és a zsidóságról” című fejezet alig egy oldalt tesz ki, s így kezdődik: „Megérintette-e a zsidó zene? Erre nincs adatunk. Érdekelte a keleti zene – a török és az arab –, a zsidó zene nem.” Az érdeklődésre valóban nincs adat, némi ismeret azonban, mint láttuk, mégiscsak kitűnik Bartók hangversenyeinek műsorából.

A tanulmány Bartókkal foglalkozó rövid része közöl egy visszaemlékezést, amely emlékezetből adja vissza Bartók szavait: „Népdalgyűjtő korai utaimon, ha a zsidók nagyünnepe véletlenül olyan erdélyi községben ért, ahol volt zsinagóga és abban istentiszteletet tartottak, sosem mulasztottam el, hogy újévi és hosszúnapi ájtatosságukat meghallgassam. A sófár mindig mély benyomást tett rám. Égnek forduló jajkiáltás, segítségkérés tört fel a mély, búgó, szinte a haldokló jószág szenvedését idéző, bőgő hangból.” Értelemszerűen az 1918 előtti erdélyi gyűjtőutak élményeiről lehet itt szó, a ros ha-sána és a jom kippur emlékéről, évtizedekkel korábbról, mint a visszaemlékezés. Nem annyira Bartókra, inkább a sejthetően erdélyi származású, Izraelben élő zsidó adatközlőre jellemző ez a nosztalgikus stílus. Az Új Kelet 1981. április 10-i száma, amelyre Scheiber hivatkozik, jelenlegi körülményeim között hozzáférhetetlen, a szöveget ő maga is „apokrifnak” nevezi.

Scheiber tanulmánya kinyitotta előttünk az ablakot arra, hogy lássuk, hogyan jutott el Bartók kora fiatalságának zsidókkal szembeni idegenkedésétől, milyen kapcsolatokban, együttműködésben, befogadói közegben, addig, hogy 1938-ban, az ún. első zsidótörvény-tervezet parlamenti tárgyalásának első napján (május 5) ötvenkilenced-magával aláírja a Pesti Naplóban és más napilapokban közzétett tiltakozást a törvény ellen. (A nyilatkozatot és az aláírásokat kiadtam a „Nekem itt zsidónak kell lenni” című kötetben, Pozsony: Kalligram, 2013, 996–1000, no. 196/c.) Bartók mellett az aláírók között van Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Vaszary János, ellenben a népi írók, Bibó István, Erdei Ferenc, Illyés Gyula neve nincs a nyilatkozat alatt. Hiányzik Babits neve is, a költő röviddel gégeoperációja után volt „különös öntudatlanságban”, és miközben „körülötte a zsidókérdést vitatták, s a sajtó megrendszabályozásának módszereit”, ő tíz nappal a nyilatkozat megjelenése után az „aktuális politikai nyilatkozat egyszerű aláírása helyett” ugyanabban a lapban, ahol az megjelent, hosszabb cikket tett közzé, „a barbárság különböző ragályai” ellen. (Babits, „A tömeg és a nemzet”, Pesti Napló, 1938. május 15; kötetben: Keresztül-kasul az életemen, Budapest: Nyugat Kiadó, 1939). És hamarosan következett a Jónás könyve (Nyugat, 1938. szeptember).

Kérdés, hogy zsidónak nevezhető-e a Concerto (1943) negyedik tételében utalásszerűen megjelenő „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország” dallam, Vincze Zsigmond (1874–1935) A hamburgi menyasszony című operettjének (1926) enyhén irredenta dala. Vinczét, a külső-erzsébetvárosi (Király utca), főként közép- és kispolgári, részben zsidó közönséget kiszolgáló Király Színház karnagyát a Magyar Zsidó Lexikon (1929) zsidóként tartja számon (p. 950). Az ún. második zsidótörvény vitájában (1939. április 17) Láng Lajos jogtanácsos (Angol–Magyar Bank), a felsőház választott tagja a törvényjavaslat ellen érvelve éppen ebben az értelemben hivatkozott a dalra: „a magyar dalköltészet(et), amely zsidó származású, (…) talán mégsem lehet a magyar lelkiségtől idegen terméknek tekinteni”. A dal az 1930-as években kedvelt szám volt iskolai ünnepségek műsorán is (március 15, évzáró). A nagy tekintélyű zenetudós Ujfalussy József (1920–2010) Bartók-könyvében (Bartók Béla, Budapest: Gondolat, 1970, 2., jav. kiadás, p. 437 sk.) így ír a slágerré vált dal helyéről a Concertóban: „A szerenád hangjaiban a két háború közti idő egyik igen népszerű operettdalának, a »Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország« dallamának nyomaira ismerünk. (…) A komolyra fordított, mélységesen lírai szerenád-hang idézete világosan jelzi a tétel jelképes utalását Magyarországra. (…) A Concertóban a népies műdal újból igazi tartalommal életre keltett hangvétele jut fontos szerephez…” – Idézi Ujfalussyt rövidebben Junger Ervin is abban a könyvében, amelyről a következőkben lesz szó (p. 226).

Bartók és a zsidók kapcsolatának történetéhez és tartalmához csupán egy ponton van közvetett, de azért nagyon is személyes közöm. Én adtam ki egy nálunk szokatlan tárgyú, eredeti könyvet Bartók kapcsolatáról zsidókkal: „a zsidókkal” általában, aztán közönségével, előadóival, barátaival, támogatóival, életének minden szakaszában és szintjén. Junger Ervin romániai magyar zsidó zeneszerző, zenei szakíró szülővárosában, Temesváron, majd Kolozsváron tanult zenét, az 1950-es évektől a zenei élet neves szereplője volt, a kolozsvári Konzervatórium tanára, több operáját játszotta az Állami Magyar Opera, cikkei, tanulmányai jelentek meg. Abban a korszakban, amikor Romániában magyar- vagy szászként, és különösen e kettő valamelyike mellett még zsidóként különösen nehéz volt az élet, mint sokan mások, ő is emigrált, 1976-ban legálisan kivándorolt Izraelbe. Más nézőpontból mondhatjuk azt is, hogy a román állam a szászokat is, a zsidókat is bevételszerzés végett, vagyonvesztés, váltságdíj fejében eladta külföldre. Junger Izraelben hosszabb időn át gyűjtötte az adatokat Bartók zsidó kapcsolatairól. Az 1990-es évek közepén keresett meg az egyetemen azzal, hogy tudnék-e segíteni kéziratának megjelentetésében. Abban az időben az MTA Judaisztikai Kutatócsoport vezetője voltam, szűk keretben bizonyos könyvkiadási (sokszorosítási) lehetőséggel. (Szerkesztettem, kiadtam többek között Szabolcsi Lajos, Jacob Katz, Nathaniel Katzburg, Szabolcsi Bence, Scheiber Sándor kéziratát, könyvét.) A kutatócsoportnak volt computere, ezen az asztali gépen dolgoztam én is. A kéziratok szerkesztése sok munkával járt, a camera-ready copyt is magam állítottam elő. Junger kézirata hosszú bevezető tanulmányt tartalmazott, érdemi – inkább szociológiai, mintsem zenei – elemzésekkel, és terjedelmes adatgyűjtést. Junger az adatait különös módon, Izraelben a mindennapi életet és részben az évfordulókat is meghatározó liturgikus naptár szerint rendezte el. Ezt az adattárat nekem kellett az áttekinthetőbb kronológiai rendbe átállítanom. Mindezt a körülmények felidézése miatt mondom el. Mozgási lehetőségünk lényege a könyvkiadásban éppen az volt, hogy azon műveleteket, melyek korábban a kiadóban kézirat-előkészítőre, szerkesztőre, tipográfusra, gépírónőre, szedőre, tördelőre, korrektorra stb. tartoztak, most a computeren mind saját magunknak kellett elvégeznünk. Ez volt az általános rend éveken át, nagy előrelépés, egyfajta szabadság a korábbi állapotokhoz képest. Junger könyve végül az MTA Judaisztikai Kutatócsoport kiadásában, a Kutatócsoport egyik sorozatában (Értesítő, 16. sz.) jelent meg, 283 oldalon. Az általam előállított digitális file-t akkori kiadóm, az Osiris a szemem előtt nyomta ki és kötötte be (ragasztott papírkötésben). A cím: Junger Ervin, Bartók és a zsidó diaszpora. Adatok Bartók Béla művészi és társadalmi kapcsolataihoz (1997).

Junger könyve teljesíti a szerző által kitűzött feladatot, alighanem teljes adattár, hatalmas kibővítése Scheiber tanulmányának. A szerző tervbe vette angol kiadását is, ennek nem látom nyomát. Könyvárusi forgalomba került, a példányok többségét mi küldtük szét könyvtáraknak (külföldre is), hozzáértőknek. Ami az 1990-es években Izraelben és hovatovább az egész világon magától értetődőnek számított, hogy mondjuk Székely Zoltánt vagy Yehudi Menuhint nemcsak mint zeneművészt, mint amerikait vagy magyart nevezzék meg a szélesebb közönség előtt, de mint zsidót is, azt akkor Magyarországon többen antiszemita invectivaként értették. Talán ennélfogva a könyvnek érdemleges visszhangja a nyilvánosságban nem volt. Egy neves zenekritikus, B. J. felháborodott levelet írt nekem (személyesen nem ismertük egymást, azóta elhunyt), hogy bár eddig a Judaisztikai Kutatócsoport előadásain mindig részt vett, kiadványainkat figyelemmel kísérte, ettől fogva tiltakozásul a zsidózás ellen minden érintkezést megszakít velünk. Lelkiismeretem nyugodt maradt, ebben a tekintetben nyugodt ma is.

Junger Ervinnel annak idején sokat beszélgettem. Zsidóként is, magyarként is sok sérelmet hordozott magában, személyisége az erdélyi magyar kultúrába beágyazódott zenében élt. Románia nem tűrte azt, hogy zsidó, Izraelben kevés jelentősége volt annak, hogy magyar. Zene, zsidó, magyar: ezekből a tényezőkből alakulhatott ki témaválasztása („legkisebb közös többszörös”). Ki akarta mondani, amit nem szokás, hogy Bartók művészi pályája mögött mindvégig ott állt, értette és támogatta őt itthon és külföldön a városi zsidó polgári közeg, ezt bizonyító adatokat gyűjtött össze a könyvében.

(Köszönet Fellegi Ádám zongoraművésznek a tanácsaiért.)