Zsidó helytörténet, zsidó néptörténet

Izrael, a zsidók, a zsidóság dia­szpora-nép, legkésőbb az időszámításunk kezdete előtti 8. század vége óta: ekkor telepítette át Asszíria az akkori ikerállam, Izrael–Júda északi térségéből – az utólag kialakult legendák szerint – tíz törzs, az akkor felállított Szamerina asszír tartomány (Somron) lakosságának egy részét Észak-Mezopotámiába (Habur- völgy), az asszír magterületre és a Tigrisen túlra (Média). Közülük egy-egy személy feltűnt az asszír udvar környékén, a királyi családban. Idők folyamán beolvadtak a térség arámi lakosságába, belőlük lesznek majd az asszír származás hagyományát megőrző keleti szír keresztények. A babylóni fogság, a nemrég ékírásos forrásokból is megismert i. e. 6–5. századi babylóniai diaszpora (akkádul: Jahud, jahudaja) megőrizte életerejét Kyros babylóni ediktuma (Ezra 1,2 skk., illetve a mögötte álló nevezetes babylóni agyaghenger, i. e. 539, amely kihirdeti Babylón felszabadulását, de a zsidókat vagy Jeruzsálemet nem említi) és a lassú, részleges repatriáció után is. A hazatérők perzsa birodalmi keretben (Akhaimenida-dinasztia) alakították ki a fogság előtti Júda utódállamát, Jehudot, héber nevén továbbra is Júdát. A zsidó mint diaszpora-nép így mintegy 2800 éves történelemre tekint vissza. Ennél alig fél évezreddel hosszabb a ma Júdai-hegységnek nevezett térségben végbement ethnogenezis első forrásszerű nyomától napjainkig tartó időszak. Az említett első nyom Merenptah fáraó sztéléje, amely i. e. 1200 k. ázsiai hadjáratának részletei között említi, hogy „Jiszraél elpusztult, nincsen magja”. Jiszraél neve a feliratban nem az ország, hanem az ember/nép determinativummal van írva. A „mag” szó (prt) jelentése átvitt értelemben: „leszármazott”, „utód”.

A zsidó világot a héber Biblia tartotta egyben: nagy eredetmítoszok (Ur és Harrán, Jabboq, égő csipkebokor, a tíz csapás, rézkígyó, Szinaj), amely elbeszélések, akár volt történeti magjuk, akár nem, a hagyományban a történeti hitel patináját kapták, és a vallási, rituális életben mindmáig valóságos múltként viselkednek. A földkerekségen számos diaszpora-nép él, nagy lélekszámú diaszporák is, csaknem mindnek van anyaországa, Izraelnek – a zsidóknak – két évezreden át, egészen a közelmúltig, nem volt. Mi több, az alig valamivel távolibb múltig nem volt jogi vagy politikai értelemben vehető nemzetközi szervezetük sem. Mégis, Izrael a babylóni fogság óta megszakítás nélkül mint nép határozta meg magát. A helyzet történetileg kissé bonyolultabb: a babylóni fogság után, a Júdába hazatérő csoport határozta meg az i. e. 4. századi rekonstrukció szellemi áramlatában, hogy egyrészt, visszamenőleg, mi volt Izrael, mi volt az északi állam felelőssége a pusztulásban, és másrészt, előretekintve, mi legyen, mi lesz a jövendő Izrael (a zsidó nép) (vö. Gen. 49,9 skk.). Izrael maradt a belső név, Júda > zsidó a külső. A perzsa Jehud tartomány zsidósága kapcsolatot tartott a babylóni diaszporával. A római hódítás még nagyobb szétszóratást eredményezett. A zsidó kereskedők, birodalmi szállítók megtelepedtek Kis-Ázsiában, a Fekete-tenger déli partvidékén, Nyugat-Elő-Ázsia más tartományaiban is. A tartomány és a dia­szporák mint ugyanazon nép éltek, nevezhetjük ezt képzelt (imagined) népnek vagy nemzetnek, ugyanúgy, mint bármely más nemzetet. Felül kell vizsgálnunk azonban az anyaország nélküli diasz­pora-nép fogalmát. A zsidóknak Róma vagy az iszlám fennhatósága alatt is folyamatosan volt legalább jelképes képviseletük az ősi országban: néhány jámbor rabbi Jeruzsálemben, Tiberiasban, Száfedben (Cfat). Volt egy korszak, amikor az egész zsidó világot megújító szellemi irányzatok innen indultak ki, hogy Joszéf Karo Megterített asztalát (Sulhan arukh, שלחן ערוך) vagy kortársa, Jichak Luria eksztatikus misztikáját említsem, mindkettő a 16. századból. S ezt a jelképes képviseletet a diasz­pora adományai tartották el. A közkeletű diasz­pora-modellt fel kellene váltanunk valami más, az elliptikus vagy nem-euklideszi térhez hasonló modellel (elliptikus geometria). A történeti helyén virtuálisan létező Izrael és a valóságosan létező dia­szporák állandó érintkezése tartotta és tartja fenn „ennek a népnek” (ha-am ha-ze, העם הזה, Ex. 32,21; Jes. 6,9) az egységét.

Mi az egység fenntartó mechanizmusa? Csak példákat említhetek. A Talmud szerkesztése: küldöttek élőszóban hozták-vitték a nagy tanházakban (jesiva) folyó viták tartalmát, a traktátusok szövegrészeit Babylónia és Palaestina között. A „fél sekel” (haci ha-seqel, חצי השקל) fogalma ókori eredetű, említik az elephantinéi papyrusok, Josephus Flavius (Ant., XVIII., 23) és Máté evangéliuma is (17,24 skk.: ott két drachma, ti. 4 drachma = 1 seqel), de újkori bevezetését a cionista mozgalom kezdeményezte, s a templomi adó jelképes felújítása; Babylóniában ezeket az összegeket mindenkinek meg kellett fizetnie, és összegyűjtve a mai Falludzsa (Iraq) térségében fekvő nagy zsidó központból, Nehardeából vitték Jeruzsálembe. A más-más országokhoz tartozó zsidó közösségeket a politikai viszonyok persze elszigetelték egymástól, de szórványaikban is azonos népnek tekintették magukat.

A népi létezés több dimenzióját ismerjük a zsidó diaszporában. A long distance szolidaritásnak intézményei voltak. Legtöbbjüket már a talmudi iratok rögzítették, némely más a közép- és kora újkorban alakult ki. Ilyen intézmény a vendégjog: az ismeretlen utazó megszállhat három napra a községben. Vagy egy intelem: ha egy városban nem élnek zsidók, menj tovább, ha igen, megtelepedhetsz. Vagy Bialik–Ravnitzky aggádája, amely szerint a Rajna mellékéről kelet felé menekülő zsidók lengyel–litván földön a nyírfák kérgén talmudi szövegeket találtak. A liturgiában elhangzik ez a formula: „Él Izrael népe!” (am jiszraél haj, עם ישראל חי ). – Arról beszélek, hogy mi a zsidó nép. Új- vagy inkább jelenkori probléma, hogy személy szerint ki a zsidó, ki tartozik a zsidó néphez, szervesen vagy csak éppen hogy. A régiségben a személy vagy tagja volt a zsidó községnek, vagy nem lehetett más, mint „bolygó zsidó”. A jogi és territoriális korlátok lebontása lehetőséget adott a személyes választásra. Ez a választás egyén és közeg interakciójában történik, s a szoros (rituális) értelemben vett zsidóság körüli tág kör igen messze nyúló sugarainak különböző pontjain állapodhatik meg.

Nehéz feladat a zsidó történetírásban együtt kezelni a történelem egyetemes és lokális alakulását. Eltekinthetek attól a nemegyszer hangoztatott aggálytól, hogy írhat-e zsidó történetet, aki maga nem zsidó; másképpen fogalmazva: hol lép át a történetírás a magunkról magunknak szóló, parainetikus beszédmódon, mint ami a Biblia történeti könyvei, a kritikai történetírásba. A tudományos kutatás érdeklődése és súlypontja hol az egyetemes, hol a helyi történelemre esik – most és itt, Tatán, történetesen a helytörténetre –, ez a mozgás függ időbeli és térbeli tényezőktől, de a politikai zsidóellenesség, zsidóüldözés, zsidógyilkosság másfél évszázada után ma mindkettőnek van identitáskereső és közösségi rekonstrukciós szerepe. A két megközelítéshez nagyon is különböző forrásanyaghoz kell nyúlnunk.

A zsidó helytörténet alapegysége a királyi vagy kamarai, püspöki, városi, földesúri privilegiumtól függő, adókkal és szolgáltatásokkal terhelt, de belső életében mégis autonom község, amely új tagok befogadását pénzbeli és liturgikus feltételekhez köti; maga ítélkezik tagjai fölött, kivéve a kapitális bűnöket; méltányosan osztja fel a külső adófizetési kötelezettségeket (bizonyos részt minden tagja egyformán térít: „egykulcsos” elv, más részt szociális szempont alapján szab meg: „többkulcsos” elv); eltartja árváit, szegényeit, koldusait, a helyben élő rászorultakat; a betelepülőnek el kell fogadnia a helyi szokásrendet, liturgiát (minhag). A helytörténész számára fontos adat a zsidó község alapításának időpontja és fennállásának folyamatossága, elemeznie kell a letelepülési szerződést; a királyi, vármegyei összeírásokat, adójegyzékeket, a máshonnan betelepülő községi tagok esetleges kapcsolatát eredeti földesurukkal (adó ez is); a községen belül a családfő, azaz a tag és a családtagok, alkalmazottak számarányát; a pinkaszokban rögzített liturgikus és polgári jellegű határozatokat; a rabbiválasztás (meghívás vagy öröklés) szabályozását.

Egy lépéssel közelebb van az egyetemes történelemhez a politikai viszonyokhoz igazodó territoriális integráció, a nagy babylóni jesiváktól a középkori német hercegségekből ismert zsidó képviseleten (stadlanut) és a kora újkori Négy ország tanácsán (Vaad arbaa aracot, ועד ארבע ארצות, ti. Lengyelország, Litvánia, Volhynia, Podólia) át a 18. századi magyar vármegyei rabbitanácsokig.

Az egyetemes vagy országos zsidó történetírás alapproblémája kívülről jön. Ország, nemzet, nép: egyik sem örök, változatlan hordozója a történelemnek, s maguk a szavak, fogalmak önmagukban is sokféleképpen kompromittáltak, zsidó vonatkozásaikban különösen. Beszélhetnénk a zsidók nemzetköziségéről vagy kozmopolitizmusáról is. Valamelyik szót mégiscsak használnunk kell, megtisztítva a korábbi használat visszaéléseitől. Én a héber am bené Jiszraél (עם בני ישראל), „Izrael fiainak népe” kifejezést választottam (vö. Ex. 1,9 – még ha ott a fáraó mondja is). Azaz „Izrael népe”; kibontva a héber nyelvi formulából: a nép, mint az imént idézett „ez a nép” kifejezésben is. Rámutató, deskriptiv értelmében a szónak: nép, jóllehet tudjuk, Herder vagy Goethe romantikus Volk szavából mi lett a nemzetiszocialista rendszerben.

A nem-euklideszi térben élő zsidó diaszpora-nép erőssége a diverzifikáltság, eredményeképpen annak, hogy más népek között él. Egységét hagyományos intézményei tartják fenn: a Jeruzsálemből a dia­szporák községeit látogató küldött (saliah); a bizalomra alapozott pénzátutalási rendszer; a Babylóniai Talmud (Bavli) elterjedése Nyugaton, amihez az iszlám hódításai nyitottak utat; a rabbik meghívása messzebb eső helyekről; a halákhikus döntvények (peszaq din, פסק דין) széles körű érvényessége; a kasrut elvei; a naptár, amelyet a zsidók a babylóni fogságból hoztak magukkal, s amelyet mindig Jeruzsálemben hirdettek ki az egész zsidó világra érvényesen. – S hát igen, a genealógia: nem specifikus zsidó gén, ez nincs, hanem a származás és a csatlakozás. Az utóbbi az ókor óta a betérést vagy a nem zsidó szolgálók gyermekeit jelenti, és kizárja, hogy a más származásúakkal keveredő zsidókat vér szerinti nemzetnek (ethnikum) tartsuk. (De melyik népet, nemzetet alkot vérközösség?) A törzsi szervezet, ahogy a Biblia ábrázolja, inkább territoriális, mintsem genealógiai eredetű, a 12 konvencionálisan kerek szám, idővel északi Izrael és déli Júda kettősségévé egyszerűsödött, s végül fikcióvá vált, ellenben a kohanita és lévita leszármazás tartotta magát, és nemcsak liturgikus jelentőséggel bírt, anyagi előnyökkel is. Az i. e. 2. században felerősödő messianisztikus mozgalomban Dávid leszármazottja a remélt politikai vezető (másiah, םשיח, a bizonyos méltóságra „felkent” személy), Áron leszármazottja pedig a vallási; ennek a képzetnek már semmi köze a törzsi szervezethez. A zsidó nép igazi összetartó ereje az életmódot és magatartást szabályozó jogrendszer, amely a Tórán, a talmudi vitákon és a kódexeken alapul, de szilárd pontjai között teret hagy az (át)értelmezésnek (mara de-atra, םרא דאתרא, szó szerint: „a hely ura”, értsd: a helyi rabbi értelmezése) és az újításnak (hiddus, חדוש).

Az egyetemes, de akár országos történetben a községek szinte eltűnnek, legfeljebb a nagy mozgatóerők látszanak, mint ahogy a családtörténet is szétfeszítheti a községek történetét. A világ zsidósága, a zsidó – egy szóvá összevontan – Izrael-és-dia­szpora-nép más népek között él, Bileám szavai szerint (Num. 23,9), elkülönülten, magát közéjük nem számítva, de velük mégis kapcsolatban és keveredve. Valójában olyan, mint valamely mozaikkép, hatalmas épület padlómozaikjába beleágyazódva: messzebbről, a zsidó néptörténetben, jól látjuk az egész képet, a kövecskék alkotta mintát; közelről, a helytörténetben, a más-más színű kövecskék csillognak.

Bevezető előadás a „Lelked legyen bekötve az élet kötelékébe.” Megéledő sírfeliratok a tatai zsidó temetőben című konferencián. Tata, 2022. október 7.