A megmaradás alternatívái

Joszéf ben Mattitjáhu, későbbi – római – nevén Josephus Flavius könyve, A zsidó háború, korunkban a zsidó identitás egyik kulturális jelképe lett. Mi mindent lehetett elmondani ezzel a történettel: fölkelést, szabadságharcot a túlerő ellen, hősi bukást. A választás lehetőségeit. Az emlék szerepét a fennmaradásban. A háború a zsidó történelem nagy fordulópontja. Tétje a megmaradás vagy megsemmisülés. Minden résztvevője a fennmaradásért harcolt, eltérő eszményeik és stratégiáik a történelmi cselekvés alternatíváit rajzolják ki.

A zsidó háború, azaz a rómaiak háborúja a zsidók ellen i. sz. 66, illetve 67 és 74 között az évszázad történetének egyik nagy fordulópontja, világtörténeti jelentőségű eseménye volt. A világ számára a zsidó történelem évszázadokon át a zsidó háború legutolsó eseményével ért véget. A háború következményeképpen elpusztult, ezúttal másodszor, a jeruzsálemi Templom, a zsidó vallás akkor már évszázadok óta egyetlen kultuszhelye és az önálló zsidó állam jelképe. Megszűnt a templomi áldozat is. Megszakadt a főpapok sora.

Josephus Flavius könyvei, amelyek a háború nélkül biztosan nem jöttek volna létre, a korszak legjelentősebb és legnagyobb terjedelmű történeti munkái. Ezek a könyvek egyszersmind a legrészletesebb beszámolók a korszak római történetének valamely eseményéről. S a legjobb dokumentáció a római hadsereg tevékenységéről a birodalom története folyamán.

Lázadás Jeruzsálemben

I. sz. 66 tavaszán Gessius Florus procurator a jeruzsálemi Templom kincstárából önkényesen elvett 17 talentumot, arra hivatkozva, hogy a császár – adó fejében – igényli a pénzt. A helytartó, aki 64 végén lépett hivatalba, korábban csak magánembereket fosztott ki, és a városokat sarcolta meg, a Templom elleni önkény azonban megsértette a lakosság vallási érzékenységét. Jeruzsálem lakossága felháborodottan gyűlt össze a Templomban, a császár nevét kiáltozták, Florus leváltását követelték. Néhányan különös módját választották a tiltakozásnak: körbejártak Jeruzsálemben, és egy kosárban könyöradományokat – aprópénzt – gyűjtöttek „a szegény és nélkülöző” Florus javára.

Florus a gúnyt – jogosan – kihívásnak vette: lovas és gyalogos katonákkal Jeruzsálembe indult. Az üdvözlésére kivonult tömeget egy százados ötven lovassal legázolta. Florus másnap, a főpapok, a városi előkelőség és a tekintélyes polgárok békítő közvetítésével mit sem törődve, az úgynevezett „felső piacot” szabad prédára adta katonáinak. Parancsára a katonák a szűk utcákon összetorlódó embereket megölték, a házakat feldúlták, számos békés polgárt lefogtak, köztük zsidó származású római polgárokat – lovagrendi férfiakat – is. Florus megkorbácsoltatta és kegyetlen eljárással (keresztre szögelés) kivégeztette őket. Ezen az egyetlen napon mintegy 630 embert gyilkoltak meg Jeruzsálemben. Agrippa király nővére, Bereniké szemtanúja volt az eseményeknek, s neki magának is menekülnie kellett a katonák kegyetlenkedése elől.

Másnap Florus újabb provokációra szánta el magát. Két cohors éppen visszatérőben volt a Földközi-tenger partjánál fekvő Caesarea Maritimából Jeruzsálembe, s ő azt kívánta, hogy katonáit a lakosság részesítse ünnepélyes fogadtatásban. A kivonuló tömeg, köztük a papok és a léviták köszöntését azonban a katonák – Florus határozott parancsára – nem viszonozták, s amikor a tömeg, amelyet a harciasabbak uszítottak is, zúgni kezdett ellenük, azonnal fegyverrel rontottak rá. Florus el akarta foglalni az Antonius-várat és a Templomot, hogy hozzáférjen a kincstárhoz. Szándéka azonban kudarcba fulladt: a lakosság ledöntötte az erőd oszlopcsarnokát, s még a háztetőkről is lövöldözött a katonákra; azok visszavonultak. Az eseményekről Gessius Florus jelentést tett a syriai helytartónak, Gaius Cestius Gallusnak, de beszámoltak róla a jeruzsálemi hatóságok és Bereniké is. A syriai helytartó vizsgálatot rendelt el. Meghatalmazottja Agrippa királlyal együtt érkezett meg Jeruzsálembe.

A király a palota előtti térségen beszédet mondott, s megpróbálta lecsillapítani a város lakosságát. A helytartó elleni tiltakozást eltúlzottnak nevezte. „Nem időszerű a szabadság utáni sóvárgás” – jelentette ki. „Előbb kellett volna harcolni érte, hogy ne veszítsétek el; mert a szolgaság eleinte nehéz, és jogosult is harcolni ellene, amikor még csak fenyeget. De aki akkor pártol el, amikor már leigázták, az csak dacos rabszolga, nem pedig szabadságszerető férfiú.” Érdemben azzal érvelt, hogy a rómaiak túlerőben vannak, az egész földkerekséget meghódították, s a szolgaságba más népek is beletörődtek, mert Róma uralma nemcsak védelmet jelent, de meghozza a jólétet is. „Az egész világ római már”: szövetségest sem találnak a harchoz. „Még az Isten is a rómaiakat segíti”: ha a zsidók megtartják a szombatot, az ellenség könnyen legyőzi őket; ha pedig a háborúban megszegik az ősi törvényt, nincs miért harcolni, mert a cél csakis az lehet, hogy az ősi törvényeket épségben tartsák meg.

Agrippa lehetetlen helyzetbe került: a nép késznek mutatkozott a császár iránti engedelmességre, de Florust nem volt hajlandó elfogadni. A király azonban nemcsak a császárnak: helyi képviselőjének is el volt kötelezve. Agrippa dolgavégezetlenül távozott Jeruzsálemből. Később, a háború folyamán, mindvégig kitartott a rómaiak mellett, és tőle telhetően csapatokat is adott a zsidók elleni hadműveletekhez. Azok, akik a legerélyesebben sürgették a Róma elleni harcot: a sicariusok a Holt-tenger nyugati partjának déli térségében bevették Nagy Heródes király egykori palotáját, Maszada magas hegytetőn épült erődjét, megölvén a római helyőrséget.

Jeruzsálemben Eleázár ben Hananja (Ananias), a templomi őrség parancsnoka – Hananja ben Hananja főpap fia – elérte, hogy a Templomban megszüntessék a császárért való áldozatok bemutatását, s kimondják: többé nem fogadnak el áldozati adományt pogányoktól – magától a császártól sem. Ez a határozat, amelyet a Templom papsága támogatott, de a főpap és a tekintélyes polgárok egy része ellenzett, mindenképpen a formális szakítást jelentette a már évtizedek óta fennálló renddel: a római uralom elutasítását szimbolikus szinten is. A felkelés kirobbanását közvetlenül megelőző eseményekben ily módon Eleázár – a vallási és politikai elit egyik tagja – játszotta a vezető szerepet.

A város lakossága két táborra oszlott. A főpapok, az előkelőség, a vezető farizeusok, egyszóval az elit ellenezte a szembefordulást Rómával: a háborút. Hivatkoztak arra, hogy a Templomot részben külföldiek adományaiból díszítették, és az idegeneket sohasem akadályozták meg abban, hogy áldozatot mutassanak be. De a lázongók ekkor már elérkezettnek látták az időt az általános felkelésre, s nem törődtek az aggályokkal. Az előkelők követeket küldtek Florushoz és Agrippához, s kérték őket, küldjenek hadsereget a lázadás elfojtására.

Agrippa segíteni szeretett volna a béke híveinek: háromezer fős lovasságot küldött Jeruzsálembe. A templom körzete és az alsóváros a lázadók kezén volt, de az előkelők el tudták foglalni a felsővárost. A két tábor napokon át lőtt egymásra, és nagy veszteségeik voltak. Végül a király csapatai kivonultak a felsővárosból. A lázadók felgyújtották Hananja (Ananias) főpap házát, s Agrippa és Bereniké palotáját is. A főemberek és főpapok egy része a föld alatti folyosókon át menekült. A felső palotába húzódtak vissza. Közben az egyik lázadó, egy elismert vallástudós, Menahem ben Júda, „a galileai”, Maszadában, ahol még megvolt Heródes egykori fegyverraktára, fegyvereket szerzett, s Jeruzsálembe „mint egy király” visszatérve, a felkelők élére állt. Az előkelők a szabad elvonulás ígéretére feladták a felső palotát, s a római csapatok is kénytelenek voltak visszavonulni a királyi palota melletti bástyatornyokba. A felkelők – Menahem emberei – a föld alatti vízvezeték-folyosóban másodmagával elfogták Hanan (Anan) főpapot, és megölték. Nem sokkal ez után Eleázár ben Hananja hívei eltették láb alól Menahem ben Júdát, akinek dölyfös erőszakossága már terhes volt számukra. Eleázár nyilván meg akarta torolni apja meggyilkolását is. A római katonák szorongatottságukban szabad elvonulást kértek, de amikor letették a fegyvert, a lázadók valamennyiüket kegyetlenül megölték. Csupán a parancsnokukat hagyták életben, mert megígérte, hogy áttér a zsidó vallásra és körülmetélteti magát.

Cestius Gallus most már elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Antiokheiában felállított egy expedíciós hadsereget. A hadjárat előkészületei azt mutatják, hogy a legatus úgy látta: Róma érdekeit, a stabilitást komoly veszély fenyegeti, s a hadseregnek csírájában kell elfojtania a lázadást. Mindent egybevéve, a syriai helytartó körülbelül 30 000 fős hadsereggel indult meg a Jeruzsálemben kirobbant Róma-ellenes felkelés leverésére.

Jeruzsálemnél a rómaiak Gibeonnál állították fel a tábort, a sátoros ünnep (szukkot) körüli napokban. Még az ünnep napjaiban támadás érte őket a városból. Több mint ötszáz katonájuk elpusztult. Különösen kitüntette magát Simon bar Gióra. Agrippa a lázadókat ismét megpróbálta rábírni a megbékélésre, de azok a hozzájuk küldött követek közül az egyiket meggyilkolták.

A legatus csapatai közelebb nyomultak a városhoz, és a Skopos-dombon foglaltak állást maguknak. A támadást néhány nap pihenés után kezdték meg. Kezdeti sikereik után alig pár nappal már csúfos vereség érte őket, valósággal menekülniük kellett éjszaka, teherhordó állataikat ők maguk szúrták le, hátrahagyták hadi felszerelésüket, az ostromtornyokat, hajítógépeket, egyéb hadigépeiket, de még a hadipénztárat is.

Josephus a szemére veti Cestiusnak, hogy nem kellő eréllyel lépett fel, és csapatait váratlanul vonta vissza, mi több, „titokban menekült”. Valójában nem a legatus ijedelméről volt szó. Agrippa eleve bizonyos aggodalmakat táplált. Hogy a rómaiak az adott körülmények között nem tudnak urai lenni a helyzetnek, a Templom ostromának sikertelensége világosan megmutatta. Nem kétséges, Cestius Gallus nagyobb ellenállással találkozott, mint amire számított, s talán mint amire tanácsadói – köztük nyilván Agrippa király – felkészítették. Római hadsereg egy provinciában oly nagy veszteséget, mint most Jeruzsálemnél Cestius Gallus syriai legatusé, még nem szenvedett el: 5300 gyalogos, 480 lovas esett el. Csaknem egy egész legio és egy ala, ha a csapattestek szokásos létszámát vesszük. Egy tartományi hadsereg!

A rómaiak támadása és hirtelen elvonulása után sok tekintélyes személyiség elmenekült Jeruzsálemből. Akik pedig a Róma-pártiak közül ottmaradtak a városban, végül csatlakoztak a Róma-ellenes táborhoz, meggyőzetve vagy kényszerűen. Mi volt az oka annak, hogy Cestius Gallus nyilvánvaló veresége után a zsidó előkelők egy része elmenekült? Josephus, persze, elfogult a Róma-pártiak iránt. Minden rosszat elmond azokról, akik Róma ellen ágáltak. De leírásából még így is kitetszik, hogy a győzelem, Jeruzsálem felszabadulása megfordította a közvéleményt. Jeruzsálemben a népnek erős élménye lett a győzelem. Most már meg volt győződve arról, hogy meg lehet szabadulni a római uralomtól. Nincs szükség alkalmazkodásra, türelemre, szükségtelen a kompromisszum: a legionáriusok már benn voltak a városban, s mégis kivonultak, megfutamodtak. Az előkelők közül bizonyára csak azok mentek el, akik feltétlenül ellenezték a Róma elleni harcot, vagy egyenesen Róma védelme alá akarták helyezni magukat. A Róma katonai hatalmát megszemélyesítő syriai legatus veresége és visszavonulása volt az új zsidó állam kezdete.

A katonai előkészületek – mint majd maga a háború is – a zsidók részéről Jeruzsálem község nevében folytak, s a körzetek főparancsnokai fölött elvben a szanhedrin állt. Egyértelmű kortársi bizonyíték áll a rendelkezésünkre arra nézve, hogy a jeruzsálemi hatóságok a római uralom ellen felkelt Iudaeát önálló államnak tekintették: a pénzverés. Először 66-ban vertek pénzt, az érme feliratában benne van az is, hogy „1. év”, a későbbiek során pedig 2., 3. és 4. év felirattal is készítettek veretet. Az 1. év – a függetlenség – meghirdetésére nyilván Cestius Gallus veresége után került sor.

Jeruzsálemben a Templom elé összehívott gyűlésen megválasztották a hadsereg vezetőit. A főváros katonai parancsnokai Joszéf ben Gorión és Hananja (Ananus) ben Hananja főpap lettek. Hananja, egy szaddukeus, a mérsékeltek közé tartozott. Eleázár, a fia, Idumaea parancsnoka lett. Az északi területek: Alsó- és Felső-Galilea védelmének megszervezésével Joszéf ben Mattitjáhut (Josephus) bízták meg. Ezek a vezetők mind az elitből: a megelőző évek, évtizedek gazdag, befolyásos személyiségeiből kerültek ki. Korábban beilleszkedtek a történelmileg kialakult – a rómaiak által megszabott – rendbe; most váltottak, s Róma-ellenesek lettek. Mindkét esetben az élen.

A tartományok megválasztott vezetői haladéktalanul megkezdték az előkészületeket a rómaiak esetleges újabb támadásának elhárítására – vagy talán a Róma elleni támadásra is akár: Judaea függetlenségének megvédésére. Josephus, Galilea főparancsnoka a tartományban a jeruzsálemi hatalmi szervek mását építette ki, kisebb méretekben. A szanhedrin mintájára felállított egy hetven főből álló tanácsot, s minden városban hét főből álló testületet nevezett ki. Tiberiasban le akarta romboltatni a palotát, amelynek állatalakos díszítményei megszegték a Tóra tilalmát. A nagyobb városokat megerősítette, védelemre alkalmassá tette. Mint maga mondja, a helyi lakosságból római mintára szervezett hadsereget hozott létre.

Josephus vetélytársa, sőt, ellenfele volt Giszkhalai János ben Lévi, aki alacsony sorból származott, s Föníciában, a Tyros környéki falvakban válogatottan erős és elszánt férfiakból négyszáz főnyi csapatot toborzott maga köré. János szenvedélyes gyűlöletet táplált a rómaiak iránt, és maga szeretett volna főparancsnok lenni. Minden elképzelhető módon intrikált Josephus ellen. Azt híresztelte róla, hogy el akarja árulni a zsidók ügyét a rómaiaknak. János végül elérte, hogy Jeruzsálemből egy nagyobb katonai egységet küldjenek ki Josephus leváltására. A fővezér azonban minden áskálódás ellenére, esetenként akár megalázkodás árán vagy éppen kegyetlen megtorlást alkalmazva, a helyén maradt.

Vespasianus hadjárata Galileában

Nero rádöbbent arra, hogy Judaeában a helyzet igen súlyos. Cestius nem maradhatott tovább Syria helytartója. A császár egy volt consult nevezett ki Syriába legatusnak, Gaius Licinius Mucianust, és a Judaeában tevékenykedő hadsereg élére Titus Flavius Vespasianust állította. Figyelemre méltó, hogy ez a két kinevezés kettéválasztotta a közigazgatást és a hadsereget a provinciában. Vespasianus a főparancsnokságot Antiokheiában vette át, fiát, Titust pedig Alexandriába küldte, hogy onnan is hozzon haderőt. Agrippa már Antiokheiában várta a főparancsnokot. Vespasianus nyilván felismerte, hogy a Cestius Gallus rendelkezésére álló haderő és felszerelés nem lehetett elegendő Judaeában. Ezért lényegesen nagyobb hadsereget gyűjtött össze, összesen – a szállító csapatokon és segédszolgálatosokon (calones) stb. kívül – csaknem 60 000 főt. A római hadtörténet szempontjából jelentős tény, hogy a zsidó háborúban Vespasianus parancsnoksága alatt álló hadsereg volt a legutolsó, amely még nagymértékben a császári csapatokra épült fel.

A hadsereg létszámából kitetszik, hogy Róma ekkor már nem pusztán egy lokális lázadás rutinos elfojtására készült: egyfajta „totális háborúra” szánta el magát, mindenképpen győzni akart, és a birodalom ki tudta állítani az ehhez szükséges aránylag nagy létszámú fegyveres erőt. Összesen 26 római legio állt fegyverben ezekben az években, s ennek csaknem negyede: hat Syriában és Judaeában. Nem kétséges, hogy a katonai fölény eleve Rómáé volt. Másfelől, a zsidó lakosság fegyverbíró részének és a Róma ellen felvonuló csapatoknak a létszámát Josephus nyilvánvalóan eltúlozza, amikor csak Galileában több mint százezer fős hadseregről beszél.

A hadműveletek még meg sem indultak, Vespasianus is alig érkezett meg Antiokheiából Ptolemaisba, amikor 67 kora tavaszán a galileai Sepphoris város átállt, s védelmet kért a tábornoktól: római csapatokat. „Mérlegelték a maguk érdekeit és a rómaiak hatalmát.” A főparancsnok teljesítette a kérést, és jelentős erőt – 6000 gyalogost és 1000 lovast – küldött a városba. Ezzel mindjárt szilárd támaszpontra tett szert Galileában.

Amikor Titus megérkezett Alexandriából az ottani legiókkal, Vespasianus, aki Ptolemaisban gyűjtötte össze a csapatait, elindult a hadjáratra. Először a galileai hadszíntéren kellett felvennie a harcot a zsidó hadsereggel. Josephus csapatai Sepphoristól keleti irányban nem messze, egy Garis nevű falunál várták, de a katonák szinte már a rómaiak közeledtének hírére szétfutottak. A csata nélküli győzelem az egész Jezreel-völgyet megnyitotta a rómaiak előtt. Josephus néhány megmaradt emberével Tiberiasba menekült. Innen a római sereggel egyenlő értékű csapatokat kért Jeruzsálemből; persze, hiába. A maradék galileai sereg Jotapata városba vette be magát, s az utolsó pillanatban megérkezett ide Josephus is. Jotapata Sepphoristól 10 kilométernyire északra fekszik: a közelben. A vár ostromát Vespasianus igazi római módra készítette elő: katonái a nehezen járható hegyi terepen mindenekelőtt utat építettek.

Josephus, saját leírásából ítélve, valóban leleményesen vezette a védekezést: frissen lenyúzott ökörbőrökből épített fedezéket a fal magasítását végző katonák számára; szurokkal és gyantával átitatott, égő rőzsét vetettek az ostromlókra, felgyújtották az ostromműveket, a vesszősáncot és az építőanyagot; tűzcsóvát dobtak, forró olajat öntöttek az ellenségre, nedves szénával borították az ostromhidat, hogy a rohamozó katonák elcsússzanak stb. Egy ízben a várfalról kilőtt nyíl még Vespasianust is megsebezte. A sikert végül Titus személyes bátorsága hozta meg a rómaiaknak: egy éjszaka néhány emberrel felmászott a falakon, s ártalmatlanná téve a – nyilván éhségükben alvásnak dőlt – őröket, megnyitotta a várat a rómaiak előtt. Az erőd római kézre került, védőit a római katonák nagyobbrészt még az ostrom során vagy nyomban utána megölték, az erődítményeket Vespasianus leromboltatta.

Josephus néhány társával együtt egy barlangban talált menedéket. Amikor a rómaiak felfedezték a rejtekhelyet, meg akarta adni magát, de társai erre nem voltak hajlandók. Javaslatára elhatározták, hogy az öngyilkosságot elkerülve, egymást ölik meg kardjukkal, sorshúzással döntve el a sorrendet. Amikor már csak ketten maradtak életben, ő és egy társa, Josephus rábeszélésére megadták magukat. Josephus rokonszenvet ébresztett maga iránt Titusban, s ezzel elérte, hogy Vespasianus elé vezessék. A szűk körű kihallgatáson a tábornoknak azt mondta, hogy császár lesz ő is, fia is. A legyőzött hadvezér a győztes környezetében maradt. Jeruzsálemben meggyászolták, de amikor kiderült, hogy életben van és a rómaiak kegyeit élvezi, a zsidók határtalanul haragudni kezdtek rá: „némelyek gyávaságnak minősítették viselkedését, mások árulásnak”.

Már a nyár vége felé a rómaiak, Titus vezetése alatt, felvonultak Tiberias ellen is; a város harc nélkül megadta magát, s ugyanígy más helységek is, köztük Tarikheai, a Genezaret-tó partján. Vespasianus nagy erőfeszítés árán elfoglalta a magas hegyhátra épült Gamalát, egy kisebb csapat pedig a Tabor-hegyi erődítményt. Giszkhala – ahol János híveinek sikerült rábírniuk a helyi lakosságot az ellenállásra – Titus felvonulásakor megrémült. János, számos hívével együtt, a szombat éjszaka védelme alatt kimenekült a városból, és minden harcról lemondva Jeruzsálembe ment, a polgárok pedig másnap megnyitották a várost a rómaiak előtt. A háború első évében egész Galilea római kézre került. A római hadsereg Caesareába vonult téli szállásra.

Véres terror Jeruzsálemben

67–68 telén, a háború második évének elején Jeruzsálemben a fanatikusok ragadták magukhoz a hatalmat. A szélsőségesek (zélóták) egyik hangadója éppen Giszkhalai János volt, akinek sikerült meggyőznie a főváros népét, hogy Jeruzsálem védelme érdekében menekült el Galileából. A zsidó népesség a vidéki városokból is nagy tömegekben áradt be Jeruzsálembe. A közállapotok gyorsan romlottak. A korábbi vezetőket a szélsőségesek rendre félreállították. Egyiküket, Antipast, az államkincstár őrét, a börtönben megölték. Mellőzve az előkelő családokat, az aggastyán Hananja (Ananus) helyére sorshúzással egy ismeretlen vidéki családból választottak új – tanulatlan – főpapot (Phanni, Phanasus/Pinhas).

Néhány tekintélyes személyiség – köztük Joszéf ben Gorión, akit a Cestius Gallus fölötti győzelem után Jeruzsálem egyik katonai parancsnokának választottak meg; Hananja (Ananus) ben Hananja, a letett főpap; Simeon ben Gamaliél, a nagy tekintélyű farizeus; és Jesus ben Gamala, a második legidősebb főpap – egy gyűlésen merész kísérletet tettek arra, hogy a zélóták ellen fordítsák a tömeget, és sokan melléjük álltak. Összecsaptak a zélótákkal, a városból visszavonultak a Templomba, de magában a Templomban nem akartak harcolni, s ezért a Templom belső udvarában állítottak őrséget a maguk védelmére. Velük tartott Giszkhalai János is, de titokban a zélótákhoz hordta a híreket.

A zélóták, attól való félelmükben, hogy az előkelők, mint Giszkhalai János híresztelte róluk, be fogják hívni a rómaiakat, követeket küldtek az idumeneusokhoz, kérve őket, hogy vonuljanak be Jeruzsálembe. Az előkelők őrsége megpróbálta feltartóztatni őket, s Jésus ben Gamala beszédet intézett hozzájuk. Ők azzal a váddal válaszoltak, hogy az előkelők „a szabadság bajnokait” ostrom alatt tartják a Templomban, miközben a rómaiak fogadására készülnek. Éppen viharos éjszaka volt: néhány zélóta kilopózott a Templomból és megnyitotta a város kapuját az idumeneus csapatok előtt. A helyzetet nem ismerő katonák nyomban gyilkolni és fosztogatni kezdtek a városban. Kivégezték Hananját és Jésust, a két idős főpapot, holttestüket meggyalázták. A zélótákkal összefogva valóságos vérfürdőt rendeztek a városban. Többeket rögtönzött ítélőszék elé állítottak; amikor valakit még az általuk egybecsődített szanhedrin is felmentett, két zélóta hirtelen leszúrta az illetőt: „Ez a mi szavazatunk, ez az igazi felmentés.” Az idumeneusok azonban csakhamar felismerték, hogy a zélóták eszközévé váltak, s elhagyták a várost. Alighanem ez idő tájt menekültek el a városból a Jeruzsálemben élő keresztények, hogy a Jordántól keletre, Pellában keressenek menedéket maguknak.

Vespasianus úgy vélte, hogy a jeruzsálemi terror neki dolgozik, ezért mit sem törődve a városban uralkodó állapotokkal – és főtisztjei sürgetésével –, inkább a vidék: Peraea, Judaea, Szamaria elfoglalását tűzte ki célul. A legtöbb helység könnyű zsákmány volt, hosszabb ostromra csak nehéz hegyi terepen volt szükség. Vespasianusnak még a hadviselési szezon előtt sikerült bevennie Peraea fővárosát, Gadarát, ő maga ezután visszament Caesareába, de a hátrahagyott csapatok elfoglalták – Machaerus kivételével – a térség többi városát is. A jó idő beköszöntével a főparancsnok Judaea városai ellen fordult: Antipatris, Lydda, Jamnia volt soron, továbbá néhány helység Idumaeában, valamint Szamaria több városa, végül körülzárta Jerikhót is. A felkelők kezén most már jóformán nem is maradt meg más, mint Jeruzsálem, a mindenre elszánt zélóták uralma alatt, és a Nagy Heródes kiépítette erődök: Herodium, Machaerus és Maszada. Vespasianus taktikája eredményesnek bizonyult: hódításai elvették Jeruzsálem mögül a hátteret: az országot. A hegyi várak pedig elszigeteltségükben csak szigetek lehettek, segíteni nem tudtak; Jeruzsálem magára maradt.

A Maszadát kezükben tartó sicariusok a harctéri fejleményeket úgy értékelték, hogy alábbhagyott, megtört a római hadsereg támadásának lendülete: kisvárosok ellen harcol, csak vidéken tud sikert aratni; s maguk vállalkoztak vakmerő kalandokra: peszah ünnepén rátörtek az Én-Gedi oázisban lévő településre, a férfiakat kiverték a városból, a nőket és gyermekeket lemészárolták, a házakat kifosztották és feldúlták. Hasonló terroristaakciók az ország más pontjain is előfordultak. Én-Gedi lerohanása figyelmet érdemel már csak azért is, mert kitetszik a történetből, hogy a sicariusok valójában nem is a rómaiak ellen harcoltak: a razziákkal, a megfélemlítéssel saját uralmukat akarták megszilárdítani.

Vespasianus éppen meg akart indulni a legnagyobb ellenfél: Jeruzsálem ellen, amikor híre jött Nero halálának (68. június 9.). A birodalmi ügy arra késztette, hogy felfüggessze a hadműveleteket, s készenlétben álljon: kivárja, mi történik Rómában. Amikor elérkezett hozzá a hír, hogy Galba lett a császár, fiát Rómába küldte – nem lehet kétség az iránt, hogy maga helyett; de Titus alig jutott el Korinthoszig, s már elért hozzá a Galba elleni merényletnek és Otho császárságának híre (69. január 15.); erre visszafordult. Apa és fiú, Caesareában, „féltve a hazájukat, nem tartották időszerűnek, hogy idegen ország ellen harcoljanak” – mondja Josephus. Kipattant az ambíció rügye, a becsvágyó ötlet a birodalom egyik „legszebben dekorált” hadvezérének fejében: méltatlanok helyett lehetne ő a császár. A tét most már nagyobb volt, mint a katonai siker egy provinciában.

Simon bar Gióra, felbátorodva a római csapatok tétlenségén, csapatával bizonyos sikereket ért el az ország déli területein és Idumaeában. Kifosztotta Hebront, felvette a harcot még a zélótákkal is, majd pedig kapcsolatot épített ki a Maszadában lévő sicariusokkal, akiket Josephus egyszerűen banditáknak nevez. Jeruzsálemben Giszkhalai János és a zélóták terrorja tombolt. Már mindenki torkig volt uralmukkal, és 69 tavaszán az egyik főpap, Matthias közvetítésével behívták a városba Simon bar Gióra csapatait. Simont mint „megmentőt és védelmezőt” fogadták. Simon azonban, „Jeruzsálem ura”, a zélótákat beszorította a Templomba, és a lakosságot most már ő tartotta terror alatt.

Vespasianus lassan-lassan mégiscsak elszánta magát a hadjárat folytatására, vagy talán csak néhány alibi-hadmozdulatra, hogy ne lehessen késlekedéssel vagy tétovázással vádolni, és 69 nyarán Jeruzsálem környékén több kis helységet elfoglalt, és visszavette Hebront is. Ezekkel a hadműveletekkel Jeruzsálem és a három erőd kivételével az egész ország a kezébe került.

S végre a rügyből gyönyörű virág lett: 69 nyarán (július 1.) Egyiptomban a római csapatok Vespasianust kikiáltották császárrá. Néhány nappal később a syriai és judaeai egységek is csatlakoztak ehhez a döntéshez: a puccshoz. Július közepén már az egész Kelet császárnak ismerte el a Judaeában harcoló római csapatok főparancsnokát. Josephus számára is öröm volt ez a nap: Vespasianus megemlékezett az egykori jövendölésről, és levétette róla a bilincseket.

A császárnak – egyelőre: ellencsászár – most már tényleg nagyobb gondja is volt, mint a háború folytatása. A hatalom Rómában még Vitellius kezében volt. Vespasianusnak birtokon belülre kellett kerülnie, és szüksége volt a legitimációra is: a senatusi szavazásra. Ha valóban császár akart lenni, óvatosan kellett eljárnia. Berytusban, a latin nyelvű római colonia otthonos körülményei között, G. Licinius Mucianus syriai legatus jelenlétében fogadta a hódoló küldöttségeket, majd Antiokheiából egy csapattestet – most már nem a fiát: egy csapattestet – előreküldött Rómába, élén a syriai legatussal, ő maga pedig Alexandriába ment, amely mind katonai, mind közigazgatási értelemben közelebb volt Rómához, mint a hadszíntér: Judea. Itt érte a Vitellius elleni merénylet híre (69. december 20.). Rómában Licinius Mucianus volt a helyzet ura, az államügyeket ideiglenesen Vespasianus kisebbik fiára, Domitianusra bízták. Az új császár pedig a judaeai hadjárat vezetését átadta fiának, Titusnak.

Jeruzsálem ostroma és bevétele

Az újonnan kinevezett főparancsnok csapatai élén gyorsmenetben – néhány nap alatt – megérkezett Caesareába. Itt gyűjtötte össze a hadsereget. Hamarosan megkezdődött a zsidók elleni háború végső hadművelete: Jeruzsálem ostroma. A hadsereg – mondjuk így – vezérkari főnöke, a harcoló csapatok elöljárója (praefectus castrorum) és Titus katonai tanácsadója egy előkelő zsidó családból származó alexandriai férfi, Judaea korábbi procuratora volt: Tiberius Iulius Alexander.

Jeruzsálemben a helyzet egyre zavarosabbá vált. Eleázár ben Simon egy újabb csoportot alapított, s híveivel együtt megszállták a Templom belső területét. Giszkhalai János hívei a Templom külső részeit tartották a kezükben. Simon bar Gióra a felsővárosnak és az alsóváros egy részének az ura volt. A három csoport egymás ellen harcolt, hadigépeket is alkalmazva. A lövedékek megrongálták az oltárt és a Szentélyt is. A Templom területén szüntelen harc folyt, mindenütt folyt a vér, a hullák halomban hevertek. A tűz is pusztított, égtek a gabonaraktárak.

Caesareából Titus éppen a peszah ünnepe előtt érkezett Jeruzsálem alá. A fővezér 600 lovassal a város felé indult, hogy tájékozódjon a helyzetről; a falak mögül zsidó katonák támadtak rájuk, s az összecsapás során Titus is csak nehezen menekült meg. A rómaiak a város közvetlen közelében több tábort építettek: egyet a Mons Scopuson, egyet valamivel távolabb, egyet pedig a várostól keletre, az Olajfák hegyén.

Jeruzsálemben a peszah alkalmából Eleázár ben Simon megnyitotta a Templom udvarát az ünnepi látogatók előtt. Giszkhalai János látogatóknak álcázva becsempészte a katonáit, s azok fegyvert rántva elfoglalták a Templomot. Ismét két fegyveres csoport uralkodott a városban: Simon és János hívei. A külső veszedelem ideig-óráig egységet teremtett közöttük, és számos támadást intéztek a rómaiak ellen.

Titus utasítására Josephus beszédben szólította fel Jeruzsálem védőit a megadásra, de eredménytelenül. A rómaiak közelebb vitték a táborokat a városhoz, és északi irányból kezdték meg Jeruzsálem ostromát. A hatalmas ostromgépek kétheti harc után rést ütöttek a külső (harmadik) falon, s jó részét lerombolták. A harmadik falon belül, ugyanazon a helyen építve tábort, ahol – a hagyomány szerint – egykor az asszírok, öt nappal később áttörték a második falat is. A rómaiak most már a Templom és a felsőváros ostromára készültek. Josephusnak ismét beszédet kellett intéznie honfitársaihoz. Felajánlotta nekik, ha nem harcolnak tovább, a rómaiak kegyelmét, de a válasz csak gúnyolódás volt, sőt, rá is lőttek a falakról. Még sírt is a végén.

Az élelem fogytán volt a városban. Az ostromlottak közül sokan szöktek ki a rómaiakhoz. Simon és János emberei megöltek mindenkit, akit szökési kísérlet közben elfogtak. Minden módon terrorizálták a lakosságot. A rómaiak pedig, hogy a védők rémületét növeljék, többeket – a városból is jól látható helyen – keresztre feszítettek vagy arcukon megcsonkítva visszaküldtek. Valószínűleg ebben az időben menekült el Jeruzsálemből Johanan ben Zakkai. A rabbinikus irodalomban több változatban fennmaradt történet szerint koporsóba záratta magát, s így a védők szigorú őrsége kiengedte a kapun. A rómaiak a neves személyiséget a főparancsnok, Titus elé vezették.

Titus katonái az ostromhoz két rámpát építettek a felsővárosnál, amelyet Simon bar Gióra emberei védtek, és ugyancsak kettőt az Antonius-várnál, ahol Giszkhalai János csapatai álltak. Mindegyik legio egy-egy rámpához hordta a földet. Több mint kétheti munkával készültek el, s odavitték a hadigépeket is. János azonban védekezésül alagutat ásatott az Antonius-vár elleni rámpa alatt, gerendákkal feldúcoltatta, s amikor a rámpa már készen volt, tüzet vetett a gerendákra, így a fáradságos munkával elkészült építmény beomlott. Simon emberei ugyancsak megrongálták a feléjük eső rámpákat. Titus ekkor három nap alatt kőfallal vette körül az ostromlott várost, hogy elvágja az élelmiszer-szállítmányok útját. Jeruzsálemben rettenetes éhínség tört ki; igénybe vették még a Templom raktárkészletét is: Josephus álszent módon felrója a védőknek, hogy hozzányúltak a szent olajhoz és borhoz.

Az újabb rámpák három hét alatt készültek el. Néhány nappal később a rómaiaknak ostromgépeikkel sikerült áttörniük a falat, majd mögötte a János által nem sokkal azelőtt építtetett védőfalat is, végül, nehéz harcokban és személyes áldozatok árán, elfoglalták az Antonius-várat. Néhány nap leforgása alatt földig rombolták a falait. A védők most már beszorultak a Templomba. Josephus többször is figyelmeztető beszédet intézett Giszkhalai Jánoshoz és a jeruzsálemi lakossághoz, de szavai most is hiábavalók voltak. Titus kiadta a parancsot a harcra. A lázadók megpróbáltak keleti irányban, az Olajfák hegye felé kitörni, de kudarcot vallottak. A Templomnak az Antonius-vár felé eső oldalán, ahol a rómaiak támadtak, a zsidók felgyújtották az egyik csarnokot, két napra rá a rómaiak egy másikat: égett a Templom.

A rómaiak rámpákat építettek a templomudvar falai ellenében is, ezzel megkezdődött az ostrom végső szakasza. Titus felgyújtatta a kapukat, és katonái bejutottak a külső udvarba. Másnap haditanácsot tartottak, s elhatározták, hogy a Templomot lehetőleg kímélni fogják. De a következő napon a védők kétszer is ellentámadást indítottak a Templom belső udvara felől, s velük szemben védekezve, már éjszaka, egy római katona tüzet vetett a Templom épületére. Titus a helyszínre sietett, és parancsot adott, hogy a tüzet oltsák el, de a vad tumultusban ez nem sikerült. Ismételt parancsait már saját katonái sem vették figyelembe. A rómaiak mindenkit, aki a kezük közé került, megöltek, s mindent, amit tudtak, elraboltak. Felgyújtották a Templom valamennyi épületét, egy csarnokot is, ahová a város igen sok lakosa húzódott be. A papokat kivégezték.

Giszkhalai János a felsővárosba menekült. Titus tolmács útján felhívást intézett a zsidó vezérekhez, Simon bar Giórához és Giszkhalai Jánoshoz, hogy adják meg magukat. Azok szabad elvonulást kértek volna; ezt a főparancsnok megtagadta. A harc folytatódott. A római csapatok megszállták és felégették az egész alsóvárost, s rámpákat építettek a felsőváros ellen. Az ostromgépek áttörték a falat, a rómaiak bevonultak a felsővárosba is, a védők legfeljebb a föld alatti helyiségeken vagy alagutakon át tudtak elmenekülni. Jeruzsálem öt hónapon át tartó ostrom után elesett (szeptember 26. k.); Titus katonái gyilkoltak, fosztogattak, zsákmányoltak, tapsolva győzelmi dalokat énekeltek, s a várost felgyújtották. Minden elpusztult, kivéve a palota mellett álló három bástyatornyot: ezeket még Titus is megcsodálta és megkímélte.

A foglyokat már a diadalmenethez gyűjtötték, mármint a „legszebb, sudár termetű fiatalembereket”; a többieket kivégezték, Egyiptomba küldték a bányákba vagy a tartományokba a játékokhoz. Végül az éhség Giszkhalai Jánost is kihajtotta a kazamatákból. Kegyelmet kért, s a rómaiak nem ölték meg, de életfogytiglani fogságra ítélték. Simont csak később fogták el és vezették Titus elé; a főparancsnok őt szánta a triumphus fő látványosságának.

A győzelmet Vespasianus császár pénzérmén is megörökítette. Egy bronzsestertius (71) hátlapján a Iudaea capta felirat olvasható, a veret jelzi az egzotikus színteret is: a pálmafa alatt egy nő, gyászoló testtartásban, a fa mellett lándzsára támaszkodó római legionarius. Más pénzeken harci jelenet; az előlapokon, mint rendesen, a császár képmása és neve. Hirdette a győzelmet Titus más módon is. Antiokheia közelében, Daphnéban egy színházat épített, ezzel a felirattal: ex preda Iudaeae, a judaeai zsákmányból. A Templomból elhurcolt szobrokat is Antiokheiában állította fel.

A rómaiak az ostrom után, bár elpusztították Jeruzsálemet, a biztonság érdekében a városban hátrahagytak egy megszálló csapattestet: ez, a Legio X Fretensis, mintegy kétszáz éven át maradt ott, s mellette lovas- és gyalogosegységek is. A legio tábora Jeruzsálem nyugati dombján állt. A megszálló csapat rangja miatt megváltozott a város katonai-közigazgatási státusa; a parancsnok és kormányzó magasabb rangú személy lett, praefectus vagy procurator helyett legatus.

Jeruzsálem római megszállás alá került, a római hadsereg megszálló hadsereg volt. A felkelés leverése után Vespasianus az ország területét mintegy a saját birtokának tekintette, s elrendelte, hogy a földeket adják bérbe. Jeruzsálem közelében, Ammausban nyolcszáz veteranus részére coloniát alapított. Minden zsidóra, bárhol lakjon is, a korábbi templomi adó helyett 2 drakhma adót vetett ki: a fiscus Judaicust.

A triumphusra összesen hétszáz válogatott zsidó foglyot tartottak őrizetben. A senatus külön-külön triumphust szavazott meg Vespasianusnak is, Titusnak is, ők azonban úgy döntöttek, hogy a diadalmenetet közösen tartják meg. Ország-világra szóló ünnepség volt, a felvonulás a Juppiter Capitolinus templománál ért véget. Itt a legyőzött ellenség fővezérét, Simon bar Giórát a hagyományos szokásoknak megfelelően megkorbácsolták, s az állami börtönben kivégezték; halálát egy futár jelentette be az ünneplő tömegnek.

A diadalmenetben vitték, hosszú templomi trombiták és egyéb tárgyak között, a gazdag zsákmány két legértékesebb darabját is: a jeruzsálemi Templomból elhozott aranyasztalt (sulhan) és arany gyertyatartót – ez utóbbi alkalmasint hétkarú olajlámpa (menóra) volt. Mind láthatók Titus diadalívén. A menóra a diadalív domborművének méretarányai szerint 120-140 cm magas lehetett, a hordórudakat összesen nyolcan emelik vállon, nyilván súlyos darab volt.

Vespasianus a győzelem e jelképeit – már évekkel a triumphus után – a Béke templomában helyezte el; egyébként mind a templom, mind az egész Béke-forum éppen azért épült, közvetlenül a zsidó háború utáni években (71–75), hogy megörökítsék a Judaea fölötti győzelmet, s költségeiket is a zsidó háború zsákmánya fedezte. Néhány más tárgyat – egy Tóra-tekercset (nomos) és a templomi bársonyfüggönyöket (parokhet) – Vespasianus a saját palotájában őrzött: magának tartott meg.

Ellenállók, elrejtőzők

Nagy Heródes egykori erődeinek ellenállása már kevesebb gondot okozott, mint a háború és Jeruzsálem ostroma. A hadműveletek azonban így is további három-négy évet vettek igénybe. Herodiumot Lucilius Bassus gyorsan elfoglalta. A Holt-tengertől keletre, magas sziklán épült Machaerus körülzárása és ostroma már több időt és erőfeszítést igényelt, de a rómaiak nagy erőket vontak össze, és a védők egy idő múlva megadták magukat szabad elvonulásra: a rómaiak elfogtak egy Eleázár nevű férfit, és azzal fenyegetőztek, hogy nyilvánosan keresztre feszítik, a védők azonban ennek elejét akarták venni, s inkább feladták a várat, vesztükre, mert a győztesek nem tartották meg adott szavukat, és szinte mindenkit lemészároltak közülük.

Maszada tartotta magát a legtovább. Az erőd védőit Josephus következetesen ezzel a szóval nevezi: sicarius. Vezérük Eleázár ben Jáir volt, régi Róma-ellenes lázadók sarja: a galileai Júda leszármazottja. Megérdemlik a terrorista elnevezést. Ha más nem: Én-Gedi esete igazolná; de a Holt-tenger parti településeken több más fegyveres rajtaütés is terheli számlájukat.

Flavius Silva legatus, a Lucilius Bassus váratlan halála után kinevezett új kormányzó (Josephusnál: hégemón), aki 73-ban lépett hivatalba, a rendelkezésére álló teljes katonai erőt összevonta a Holt-tenger partjánál. Ez a gyakorlatban a Legio X Fretensis volt, kiegészítve auxiliaris csapatokkal.

Az ostrom igen nehéznek bizonyult, mert a hegy, amelyen az erőd állt, magas és meredek volt, a keleti oldalán egy keskeny, kanyargós ösvény vezet fel, ezt „kígyónak” nevezték, így hívják ma is, veszélyes és fárasztó; és egy másik, a nyugati oldalon, valamivel könnyebb, de az utolsó szakaszon igen meredek. Az erődöt ostromgépekkel nem is lehetett megközelíteni. A rómaiak végül a nyugati oldalon – egy sziklagerinc platójának felhasználásával – rámpát és töltést építettek, ezen ostromgépeket, faltörő kost vittek fel a tetőre, s áttörték a védőfalat.

Josephus leírása szerint Eleázár, látván, hogy nincs menekülés, beszédet intézett a várban levő társaihoz; ecsetelte a helyzet reménytelenségét, s javasolta, hogy az erődöt égessék fel, maguk pedig kövessenek el öngyilkosságot: először öljék meg családjaikat, majd sorban egymást, és a legutolsó, akit a sorshúzás kijelöl, önmagával végezzen. Szavait nem fogadta osztatlan lelkesedés, de végül mégis az történt, amit ő akart: a tömeges (ön)gyilkosságnak összesen 960 áldozata volt. Josephus szerint csupán két asszony menekült meg gyermekeikkel, úgy, hogy elrejtőztek a ciszternában. Amikor a rómaiak elfoglalták az égő várat, az már néptelen volt. Josephus nem adja meg Maszada elestének évét, csak a hónapot és napot, ez éppen peszah. Tekintettel Flavius Silva kinevezésének időpontjára, az év csak 74 lehet.

Josephus leírása Maszada végnapjairól roppant hatásos szöveg. Egy apró lelet, egy cseréptöredék, amely Yigael Yadin ásatásai során került elő, megerősíteni látszik mindazt, amit mond. Az osztrakon felirata, héber betűkkel: Ben Jáir. A név nyilván Eleázár ben Jáiré; s a cserép a sorshúzás emléke, azé a sorshúzásé, amely az utolsó tíz védő halálának sorrendjét eldöntötte. A lelet hiteles; és jóllehet, szigorúan véve, csupán a sicarius parancsnok nevére vonatkozóan igazolja Josephust, ritka közvetlenséggel idézi meg az utolsó napok, utolsó órák tragikus történetét, Josephus elbeszélése szerint.

Mégis, a történészeknek újabban erős kételyei támadtak éppen az elbeszélés tartalmát illetően. Josephus egyáltalán nem tesz említést arról, hogy a sicariusok harcoltak volna a rómaiak ellen. Inkább elrejtőztek előlük. Nem harcoltak még akkor sem, amikor a rómaiak már körülzárták őket, nem támadtak rájuk, mint korábban a jeruzsálemi zélóták nem is egyszer, nem kísérelték meg áttörni az ostromgyűrűt. Jellemző, hogy a Joszippon középkori héber szerzője éppen ezen a ponton igazítja át Josephus elbeszélését: Maszadában a fegyverbíró férfiak leszúrják azokat, akik nem tudnának harcolni, maguk pedig rátámadnak a rómaiakra és fegyverrel a kézben esnek el valamennyien. Az ásatások során az erődben csak az auxiliaris csapatoknál rendszeresített nyílhegyek kerültek elő, és nem a legionarius fegyverek lövedékei. Maszadát, úgy látszik, maga a hegy védte. Elég volt körülzárni, s felvinni az ostromgépeket. Komolyabb harc nem folyt, nem volt rá szükség, legfeljebb a legutolsó napokban, fönn a falaknál, s a tűz többet pusztított, mint az ellenség. A sicariusok, akik oly kegyetlenek tudtak lenni Én-Gediben, s akik Eleázártól meggyőzetve, megölték saját családjukat: a rómaiakra, úgy látszik, nem emeltek fegyvert. Maszada nem az ellenállás utolsó fészke volt: csupán menedékhelye a terroristáknak.

Az ásatások során a fennsíkon nem kerültek elő emberi csontmaradványok. Nyom nélkül égett el csaknem ezer ember? És csak az emberi csont égett el? Vagy inkább a tömeges öngyilkosság története is irodalmi fikció? Igen, legalább részben az. Josephus igazán nem tudhatta, mi történt az erődben: kitalált egy történetet. A maszadai sorshúzás, amelyről beszél, saját esetére emlékeztet, a Jotapatához közeli barlangban. Nem lehetetlen, hogy a két asszonyon kívül megmenekültek mások is. Eleázár két hosszú beszéde, amelyekben az öngyilkosság mellett érvel, közvetve éppen azt bizonyítja, hogy az általa ajánlott menekülés egyáltalán nem váltott ki lelkes helyeslést. Többen elmenekülhettek, akár úgy is, hogy éjszaka óvatosan leereszkedtek a „kígyó”-ösvényen, még a legutolsó napok előtt, de éppen elbújhattak a hatalmas ciszternákban is.

Az erőd bevétele után Flavius Silva helyőrséget hagyott hátra Maszadában. A római csapatok évtizedeken át állomásoztak a Holt-tenger partján, megakadályozni, hogy a meredek hegyre épült erőd maradványaiba ismét bevegye magát valaki.

Mi volt a zsidó háború valójában? Josephus háborúnak nevezi, de alkalmilag más szóhasználatnak is nyoma van nála. Lázadás, felkelés, forradalom. Jogi értelemben kezdetben bizonyosan felkelésről kell beszélnünk, hiszen a római csapatok ellenfele nem az önállónak még formálisan is alig nevezhető zsidó állam volt, hanem az utcai tüntetők. Amikor Jeruzsálemben kialakultak a hatalmi szervek, már inkább háború jellege volt a küzdelemnek. Josephus azonban csak a galileai csapatokat tekinti valódi háborús félnek. A jeruzsálemieket, nem elfogulatlanul, mert már a rómaiak oldalán áll, egyre erélyesebben elítéli. A Maszada erődjébe visszahúzódó sicariusokat pedig erős szavakkal bűnözőknek nevezi.

Josephus beszámolójából kiderül, hogy a zsidó felkelés elszigetelt maradt: szomszédaik közül senki nem állt a zsidók mellé, sőt, mindenki inkább igyekezett készségesnek mutatkozni a rómaiak iránt. A harcokban a zsidók oldalán részt vettek nem Judaeában élő zsidók is, de csak zsidók, és nyilván csak magánszemélyek. Már a háború elején is számos helyen konfliktusok voltak a városokban a zsidó lakosság és a nem zsidók között: a nem zsidó népesség részéről nem lehetett támogatásra számítani. A vazallus királyok magától értetődően álltak, katonaságukkal együtt, a rómaiak rendelkezésére, de – mint Tacitus megjegyezte – az arabok egyszerűen a szomszédaik iránti gyűlöletből csatlakoztak Titushoz.

Két út: a hagyomány átmentése

Jeruzsálem eleste, a város és a Templom lerombolása pusztulás volt (hurban), de nem a vég. Nem szakadt meg a hagyomány láncolata. A folyamatosság fenntartásáról szól Josephus és Johanan ben Zakkai párhuzamos története. Utóbbi a talmudi irodalomban (Avot de Rabbi Nátán, „A” változat, §4.):

„Amikor Aspasianus [Vespasianus, valójában Titus] jött, hogy elpusztítsa Jeruzsálemet, mondta [a város lakosainak]: Hitványak, miért akarjátok, hogy elpusztuljon ez a város? És azt akarjátok, hogy leégjen a Templom? Mi az, amit én tőletek akarok? Csak azt, hogy küldjetek nekem vagy egy íjat, vagy egy nyílvesszőt, és elmegyek tőletek. [Jeruzsálem lakosai] ezt mondták neki: Mint ahogyan kiálltunk a két korábbi ellen, akik előtted voltak, és megöltük őket, úgy ki fogunk állni ellened is, és megölünk. Rabban Johanan ben Zakkai hallotta ezt, s összehívta Jeruzsálem lakosait, és mondta nekik: Fiaim, miért akarjátok, hogy elpusztuljon ez a város? És azt akarjátok, hogy leégjen a Templom? Mi az, amit [Aspasianus] akar tőletek? Csak azt akarja tőletek, hogy küldjetek neki vagy egy íjat, vagy egy nyílvesszőt, és elmegy innen. [Jeruzsálem lakosai] ezt mondták neki: Mint ahogyan kiálltunk a két korábbi ellen, akik előtte voltak, és megöltük őket, úgy ki fogunk állni ellene is, és megöljük. Aspasianus emberei közül néhányan ott álltak Jeruzsálem falai közelében, és minden szót, amit hallottak, felírtak, és nyílvesszőkön ellőtték a falon kívülre, hogy elmondják: Johanan ben Zakkai a császár [kaiszar] barátai közül való. És Rabban Johanan ben Zakkai mondta nekik, mondta egy nap, két nap, három nap, de nem hallgattak rá. Magához hívta a tanítványait, Rabbi Eliezert és Rabbi Jehósuát. Mondta nekik: Fiaim, vigyetek el innen engem. Csináljatok számomra egy koporsót, és abban fogok feküdni. Rabbi Eliezer fogta a fejénél, Rabbi Jehósua fogta a lábánál, és vitték, napnyugta táján értek Jeruzsálem kapujához. Mondták nekik az őrök: Ki ez? Mondták nekik: Egy halott. Vagy nem tudjátok, hogy halott nem maradhat éjszakára Jeruzsálemben? Mondták nekik: Ha halott, vigyétek. Kivitték [a városból], és vitték, míg Aspasianus elé nem értek. Felnyitották a koporsót, és [Johanan] ott állt [Aspasianus] előtt. Mondta neki: Te vagy Rabban Johanan ben Zakkai? Mi a kérésed? Megadom neked. Mondta neki: Nem kérek tőled mást, csak Javnét. Hogy oda mehessek, és ott tanítsam a tanítványaimat, ott szabjam meg az imát, és ott tegyek eleget minden parancsolatnak. Mondta neki: Menj, és tedd, amit tenni akarsz. Mondta neki: Akarod, hogy mondjak neked valamit? Mondta neki: Mondd. Mondta neki: Hamarosan elhívnak téged az uralomra. Mondta neki: Honnan tudod? Mondta neki: Hagyományainkban az áll, hogy a Templomot nem foglalhatja el közönséges ember, csak király keze, mert [az Írásban] ez áll: Az erdő sűrűjét érc vágja ki, a Libanon csak hatalmas előtt dől le. Mondják, nem telt el egy nap, két nap, három nap, és két követ jött hozzá a városából [értsd: Róma], és mondta, hogy a császár halott, és a sokaság őt hívta el az uralomra.”

Josephus Flavius története és a Johanan ben Zakkai megmeneküléséről szóló elbeszélés közös mozzanata, hogy mindketten felismerték: Róma megnyerte a háborút, a további harcoknak már csak értelmetlen veszteség lehet a következménye, és hogy mindketten a főparancsnok (Vespasianus, illetve Titus) számára hízelgő és kedvező jövendölésnek köszönhetik – mi tagadás – kivételes státusukat a rómaiak uralma alatt. Josephus a fővárosban telepedett le, s mint történetíró a görögös római ízlés számára elfogadható formában – persze, görögül – és a győztes érzékenységére is tekintettel, megírta a háború történetét, majd egyéb történeti munkákat is, a zsidó hagyományokat népszerűsítve római olvasóközönsége körében. Johanan ben Zakkai pedig Javnében ismét felállította a korábbi zsidó intézményeket, már amennyire ez az új körülmények között egyáltalán lehetséges volt, és mindent megtett azért, hogy töretlenül átmentse és hiteles alakjában fenntartsa a zsidó hagyományt. A zsidó vallást az ő iskolája idomította hozzá a diaszpora viszonyaihoz; hogy csaknem kétezer éven át állam nélkül is volt zsidóság, neki köszönhető.

Josephus találkozása a római fővezérrel, Vespasianus tábornokkal és jövendölése, hogy a római sereg vezére császár lesz, racionális magyarázatot kíván. A magyarázat a zsidó vallás prófétai hagyományában keresendő. Figyelembe kell venni, hogy Nero uralkodásának vége felé, s utódainak rövid ideig tartó császársága alatt sokféle jövendölés volt forgalomban a birodalomban arról, hogy Vespasianus lesz a császár. Vespasianus mint hadvezér már régóta nagy tekintélynek örvendett, korábbi katonai sikerei miatt. A judaeai hadjáratra is ezért kapta a kinevezést. A császári méltóságot formálisan vagy ténylegesen, de választás útján töltötték be Rómában. Természetes volt, hogy akik a megfelelő és méltó személyt szerették volna megtalálni, gondoltak Vespasianusra is. Nyilván neki magának is megfordult a fejében ez a lehetőség. Mindenesetre, a távollétében kiáltották ki császárrá, s ez önmagában is jelzi, hogy sokak szemében eleve ő volt az esélyes. Vespasianus tekintélyéről bizonyára mindenki tudott Judaeában is: hogyne tudott volna éppen Josephus, közvetlen ellenfele.

Inkább magyarázatra szorul a szoros egybeesés Josephus és Johanan ben Zakkai története között. A kulcsot alighanem a rabbinikus hagyomány adja meg. Jesája szövege, amelyet Johanan ben Zakkai idéz, így hangzik: Az erdő sűrűjét érc vágja ki, a Libanon csak hatalmas előtt dől le (Jes. 10,34). A költői beszéd mélyebb igazságot tartalmaz. A Libanon: a Templom. A holt-tengeri tekercsekből tudjuk, hogy ez volt a név értelmezése. A hatalmas szó héberül (addir) jelentheti a hatalommal bíró személyt, előkelőséget – esetleg éppen az uralkodót is. A bibliai szöveg, a kor felfogása szerint, magyarázatot kínál az éppen előttünk álló helyzetre: csak meg kell fejteni. A qumráni peserirodalom számos példát kínál arra, hogy a megfejtés a kor viszonyainak magyarázatára allegorikus értelemben használja a bibliai verset. Josephus vagy Johanan, akik egyformán otthon voltak a hagyományos irodalomban és a kor gondolkodásában, mély benső meggyőződéssel tudták: ha Libanon (a Templom) megdől, csak hatalmas lehet, aki megdönti. Tehát, aki a Templomot megdönti, az hatalmas: vezér, király. Vallási kultúrájuk szellemében és logikája szerint jártak el, amikor a római vezérben királyt láttak.

Az írott források – Josephus és a rabbinikus hagyomány – a helyzet megoldásában s a zsidó lét fennmaradásában három megoldás lehetőségét mutatják. Az egyiket Josephus képviselte: átállás a rómaiak oldalára, és fennmaradás a Róma által nyújtott politikai keretek között, a zsidó hagyomány bizonyos modernizálásával és elemeinek részleges feladásával. Ez lényegében az 1. század közepére kialakult helyzet szerves folytatása lett volna. Magába foglalta az árulást is: tegyük fel, jóhiszemű árulást az esetek többségében. És mindenképpen az asszimilációt. A másik lehetőség a bezárkózás volt: Róma negligálása, a zsidó hagyományok fenntartása az államiság nélkül, az értékek politikai érvényesítésének lehetőségéről lemondva. A harmadik lehetőség a harc volt, a háború logikája szerint, reális esélyek mellett, de akár a szélsőséges megoldásokat és az önpusztítást is vállalva. Ez a három alternatíva: Josephus, Johanan és Eleázár, mind valódi lehetőség volt, kezdetben a siker bizonyos esélyével valamennyi. Jeruzsálem elesett, Maszada védelme lehetetlennek bizonyult, a harc elbukott. Ezt az esélyt a zsidó hagyomány elvetette. De elvetette Josephust is: hallgatott személyéről és művéről, elutasította a római világba betagolódást. A zsidó hagyomány Johanan mellett döntött. Johananra átruházta még Josephus történetét is. Johanan ben Zakkai, Javne, a szanhedrin, a Misna: maga lett a zsidó hagyomány új formája.