Ritualizált erőszak

Úgy tartják, hogy a tábornokok mindig az előző háború megnyerésére készülnek. Van ebben némi igazság, ha az Oroszország által Ukrajna ellen folytatott háború iszonyatos tényeivel ismerkedünk. Jelen írásunkban Oroszország utolsó nagy háborújáról fogunk írni, arról, aminek a megnyerésére bő hét évtizede készült a szovjet, majd az orosz hadsereg. Nem a marsallok, tábornokok stratégiáiról, a nagy győzelmekről és/vagy vereségekről fogunk az alábbiakban szólni, hanem a (nagy) háború hétköznapi brutalitásáról, az erőszak rítusairól.

Leonyid Rabicsev A háború mindent leír című memoárja már a 2000-es évek elejének hivatalos, szovjetellenes revizionista szellemében készült, így az egykori fiatal híradós hadnagy, majd neves képzőművész, író háborús emlékeiben – és különösen a németországi részekben – nehéz megkülönböztetni a tanult/olvasott/elvárt emlékezetet a személyes emlékektől. Ugyanakkor alapvetően hitelesnek kell tartanunk az abban megfogalmazott tényeket, még ha a naturalisztikusan elborzasztó részleteket időnként az olvasó – ha másért nem, úgy saját mentálhigiénés önvédelméből – egy idősödő művész fantáziájának tudja inkább be.

Rabicsev nem a hivatalos emlékezetpolitikának kívánt megfelelni, hanem a háborút és a szovjet rendszert utólag deheroizálni szándékozó ellenemlékezetnek. A tömegesen elkövetett csoportos nemi erőszakok, a polgári lakosok és a hadifoglyok ellen elkövetett tömeggyilkosságok képei az erőszak és a gyilkolás olyan rituális orgiáit tárják az olvasó elé, amikről az ember – hacsak nem az erőszakkal, a háborúval szakmányban foglalkozó történész – nem szívesen akar tudomást venni.

Rabicsev ugyan nem használta, de mi nyugodtan vezessük be a német történészek által a 19. századi erőszakos népi mozgalmakra, elsősorban zsidóellenes pogromokra, heccekre bevezetett ritualizált erőszak (ritualisierte Gewalt) fogalmát. A szorgalmas német történészek nem az orosz (szovjet) történelmet tanulmányozva vezették be a fenti fogalmat, hanem még a modern császárkori (XIX./XX. századfordulós) német történelem kevésbé fényes eseményeinek leírására használtak és használnak máig. Jogosan.

Ahogy ráillenek az észak-amerikai történelem fekete lapjaira tartozó véres, és az 1960-as évekig elhúzódó faji alapú tömeges erőszakcselekményekre is, ezekről mi – büszke nyugatosodott kelet-európaiak – éppúgy nem akarunk tudomást venni, ahogy 1960-as évek francia rémségeiről. Mivel antikommunisták volnánk (hivatalosan), no meg a kultúrlejtő közepén nem közepesen áldozati öntudatot konstruáltunk magunknak, így a ritualizált erőszakot – melyekben a saját 20. századi történelmünk is meglehetősen gazdag – eltoljuk magunktól, és az erőszaktevőt a kultúrlejtőn alulra képzelt idegenekben személyesítjük meg.

Leonyid Rabicsev 2005-ös szövegei részletes hitelességét sok helyen meg lehet kérdőjelezni. Hat évtized választotta el a szerzőt memoárjai megírásától a rekonstruálni kívánt eseményektől, a nagy háborútól. A naturalisztikusan elborzasztó erőszak-orgiák leírásában, részletezésében újszerű volt Rabicsev szövege, de alapvetően semmi újat ezeken túl nem adott az érdeklődő olvasóknak. Nyilvánvaló módon Rabicsev a 2000-es évek elejére már alaposan ismerte – és akaratlanul használta – azokat a szovjet-orosz háborús memoárokat, amelyek a háború rettenetes, fárasztó, büdös-mocskos hétköznapjait rekonstruálták.

Ezek közül kiemelkedik Nyikolaj Nyikulinnak az 1970-es évek elején íródott visszaemlékezése, a Visszaemlékezések a háborúról. Ellentétben Rabicsevvel, és más, az 1989-1991-es rendszerváltások utáni, buzgó visszaemlékezőkkel, nem tudott korabeli (front-) naplókat és/vagy leveleket mellékelni visszaemlékezéseihez. Ennek két oka volt. Egyrészt a naplóírás, a feljegyzések készítése nem volt ajánlatos a vöröskatonák számára, hisz ezek a papírok vagy a katonai elhárítás, vagy a német katonai hírszerzés kezébe kerülhettek. A másik – és fontosabb – ok az volt, hogy a valódi frontovikok, a lövészárkokban, a harctereken harcolók nem rendelkeztek sem idővel, sem papírral, írószerszámmal a feljegyzések írására.

Nyikulin nem volt tiszt. Az egykori katona önmagát a győztes háború befejezését követően három évtizeddel nem győztes, dicsőséges vöröskatonaként, hanem túlélőként definiálta. A művészettörténész visszaemlékezései a maga műfajában úttörő szövegnek számítottak. Egy olyan korban íródtak, amikor egyrészt gondolni sem lehetett arra, hogy ezek a visszaemlékezések valaha megjelenhetnek, szemben a más, hazug, pátoszos, és leggyakrabban bérírók által megírt hivatalos „visszaemlékezésekkel”, amelyek elárasztották a szovjet könyvesboltokat.

Magának a visszaemlékezéseknek a megírására Nyikulint Alekszandr Szolzsenyicin biztatta személyesen. Az a Szolzsenyicin, aki – mint egykori matematikatanár – tüzértisztként szolgált a Vörös Hadseregben, és mint az közismert, a felszabadítás-megszállás rémségeiről sokat tudott, és írt is a maga kelet-poroszországi tapasztalatai alapján. Szolzsenyicin a háború végét nem győztes, kitüntetésekkel kidekorált tisztként, hanem a katonai elhárítás foglyaként érte meg, mivel egy tiszttársával folytatott levelezésükben Lenint értelmezte, és leninista alapokon fogalmazott meg rendszerkritikus gondolatokat.

Nyikulin háborúja, mint a közmondásos Iván-közlegény háborúja, a véletlen túlélésről szólt, ahol a véres, mocskos és brutális hétköznapok megjelenítése sokkal megrázóbb volt, mint a megszállt/felszabadított területeken a civil és/vagy fogságba esett németekkel, lengyelekkel szemben elkövetett erőszak-cselekedetek leírásai. Ez utóbbiak sem hiányoznak Nyikulin szövegéből, aki Leningrádtól Berlinig vezeti végig az olvasóját a nagy háború elborzasztó hétköznapi rutinján keresztül.

Amikor Nyikulin nekiállt megírni a saját háborúját, a háború – 1965-től kezdődően – a szovjet rendszer eredetmítoszává lett, felváltva az 1917-es bolsevik forradalmat. 1965-ig a nagy háború emlékezete annyira élő volt, hogy a ritualizált megemlékezések, a május 9-i felvonulások, díszszemlék mára rutinná vált képei ismeretlenek voltak. 1965-ig A győzelem valójában Nyikulin ocsmány, véres, büdös háborújával volt azonos: a több mint tízmillió elpusztult vöröskatona, a szamovároknak csúfolt amputált túlélők emléke még nagyon is élő volt ahhoz, hogy ostoba, pátoszos megemlékezéssé silányítsák a szovjet nép százmillióinak kínjait hozó, négy évnyi, győztes háború élő emlékezetét. Nem mellesleg, a háborúról való pátoszmentes beszéd – egyebek mellett – a desztalinizáció egyik akaratlan eszköze is lett az 1950-es évek közepétől.

Nyikulin titokban írt (ellen)emlékiratának ez az egyik állandóan visszatérő motívuma. Elejétől a végéig tudatosan törekedett arra, hogy lidércesen pátoszmentes mondataival 1970-es évek közepére tömegével írt és kiadott hivatalos hősi memoárokat a fedezékek mocskával, a lövészárkok bélsárral és oszló hullaszaggal kevert bűzével, a pusztítás tényeivel cáfolja.

Az igazi háborút akarta megörökíteni harminc év távlatából, mert egyértelmű volt számára, hogy az 1970-es évekre magának a háborúnak a rettenetes igazságát hazudják el azok, akik azt nem is ismerhették.

„Memoárok, memoárok… Kik írják mindezeket? Milyen emlékei lehetnek azoknak, akik valójában harcoltak: a pilótáknak, a harckocsizóknak, és elsősorban a gyalogosoknak? Sebesülés és halál, sebesülés és halál, sebesülés és halál, ez volt az egész. Nem volt ott semmi más. A memoárokat azok írják, akik valójában a háború mellett voltak, a második vonalban, vagy épp a vezérkari törzsekben. Vagy épp korrupt bértollnokok írják azokat, akik megmagyarázzák a hivatalos álláspontot, amelyik szerint bátran nyertünk, miközben a gonosz fasiszták ezrével pusztultak el a precíz tüzelésünk következtében. Mit látott valójában mindebből a »tisztességes író«, Konsztantyin Szimonov?”

Nyikulin emlékei szerint egy súlyosabb sebesülés felért egy lottó-főnyereménnyel. Egyik súlyos sebesülését követően hosszabb időt tölthetett katonai kórházban a magafajták körében. Megemlítette az igazi frontharcosok három legfőbb gondolatát: halál, mindennapi étel és a szex. A magafajta frontkatonának ebből kizárólag a halál tűnt elérhetőnek éveken keresztül a hol fagyott, hol sáros, hol tűzforró lövészárkokban. Ennek kapcsán is kihangsúlyozta – és ez minden hiteles szovjet háborús memoárból is kitűnik – egy sajátos belső frontvonal meglétét a Vörös Hadseregben, a parancsnokok, a vezérkarok és a frontkatonák között.

Ez utóbbiak számára már a front második vonala is menedékhelynek, üdülőnek tűnt az első vonalhoz képest, ahol a rettegés, a halál, az éhség, a hideg vagy épp a meleg is gyötörte a katonákat, a németek és a saját tisztjeik mellett. Ebben a háborúban egy leszereléssel járó sebesülés számított a legjobb opciónak. Nyikulin minden oldaláról, mondatából – még három évtized távlatából is – sütött egyfajta osztálygyűlölet saját felettesei, parancsnokai, tisztjei, és a sosem látott tábornokai iránt.

Más memoárokból (David Szamojlovtól Valentyin Bejlinszonig bezárólag) is tudható az a jelenség, amit Nyikulin a maga szikárságával pontosan írt le. Ahogy a Vörös Hadsereg megindította nagy felszabadító offenzíváit nyugati irányba, az általa amúgy sem heroizált frontkatonák között egyre több lett a kisebb-nagyobb bűnözők, az erőszaktevők száma. Csak a tisztek, a „nacsálnyikok” maradtak ugyanolyanok…

Történelmi tény, hogy 1943-tól kezdődően a Vörös Hadsereg kénytelen volt a szigorú (politikai) szűrést lazítani a felszabadított orosz, majd ukrán területek besorozható férfi lakosságával szemben, mert minden fegyvert fogni képes férfira szükség volt. A népítéletet túlélő kollaboráns policájoktól kezdve a mindenféle irreguláris alakulatokban, bandákban túlélt, borzalmas tapasztalatokkal és/vagy személyes bűnökkel brutalizált tömegek megjelenése nem tett jót a hadsereg moráljának. A csak a magyar olvasónak meglepő emberhiányt ezek mellett a kényszersorozottak mellett a GULÁG köztörvényes foglyaival (is) pótolták, ez utóbbiak száma csak 1944-ben meghaladta az egymilliót.

Miközben az 1970-es évek közepére a hivatalos memoárok, a hivatalos szépirodalom és a filmek megteremtették egy legyőzhetetlen, heroikusan önfeláldozó, bölcs parancsnokok és népszerű tisztek által vezetett hadsereg képét, Nyikulin szikár sorai egy egészen másik hadseregről szóltak. Ahogy más hadseregről szóltak az azóta előkerült igazi háborús memoárok is, meg a kis számban fennmaradt frontnaplók. Ez utóbbi hadsereget olyan parancsnokok vezették, akik messzire elkerülték a frontvonalat, és akik elkerülték a csatatereken tömegével pusztuló katonákat.

És nem csak a parancsnokok és a valódi harcosok, hanem a más (értsd: belügyi) alakulatok között is éles ellentétet említ minden hiteles memoár. A megvetett gazembereknek tartott „mások” közé a belügyesek (NKVD-s alakulatok, elhárítók) mellett az ellátósok, az egészségügyi személyzet és a vezérkari tagok tartoztak. Ez utóbbiak mozgatták – így Nyikulin – a halálnak azt a biztosan működő malmát, amit háborúnak hívtak, és amely a biztos és elkerülhetetlen halált termelte újra és újra.

Nyikulin olvasatában a nacsálnyikok (mindenféle vezetők) nagyobb veszélyt jelentettek az egyszeri katonákra, mint a velük szemben álló német alakulatok.

Ezek a nacsálnyikok küldték újra és újra értelmetlen, ám pokoli véres rohamokba a gyalogságot. Különösen azon volt felháborodva, hogy ezeknek az – az ő szavaival – idióta gazembereknek a hazug emlékezete jelenthette az 1970-es évekre a háborút, és nem az általuk értelmetlenül, viszont kegyetlen következetességgel tömeges halálba és tömegsírba küldött millióké. Nyikulin látta saját társai kegyetlenségét Németországban, ám a költő Szamojlovhoz is hasonlóan ezt a kegyetlenséget a tisztikar, a nacsálnyikok tevékenységének tudta be, mivel – így ő, és a téma egyes kutatói – valójában a saját parancsnoki, tiszti kara brutalizálta a Vörös Hadsereg katonáit. Ezt, a frissen zsákmányolt német fegyverek segítségével időnként megbosszulták a sorkatonák.

David Szamojlov (akkor még Kaufman) a szovjet nomenklatúra elkötelezett leninista tagjaként állt be a Vörös Hadseregbe. Alig titkolt célja az volt – ahogy a végtelenül bugyuta naplóíró, Vlagyimir Gelfandé –, hogy a nép fiai között elvegyülve a nagy háború Lev Tolsztoja legyen. Ehhez, saját bevallása szerint, külön kereste a lehetséges Platon Karatajeveket. Azt, akiben meglelni vélte az orosz néplélek megtestesítőjét. Sajnos ez a Karatejev nemsokára dezertált, és mivel elfogták a társaival együtt, kivégezték. Második szolgálati idejében, a felszabadított és megszállt Lengyelországban, majd Németországban maga is rengeteg szörnyűségnek, erőszaknak, foglyok lemészárlásának, fosztogatásnak a tanúja volt.

Nem látott fekete-fehéren, és folyamatosan igyekezett empátiával viseltetni utólag is katonatársai, altisztjei, tisztjei iránt. Nem hazudta el azok bűntetteit, de érdekes módon – pro domo írt memoárjában – úgy vélte, hogy Németországot és a német népet – minden erőszak ellenére – végső soron az orosz nép természetes embersége mentette meg. Nem fogalmazta meg, de az erőszak rituális orgiái nem voltak hasonlíthatóak a németek megsemmisítő háborújához (Vernichtungskrieg), se a haláltáborokhoz. Szamojlovhoz hasonló szándékkal – a háború Tolsztoja akart ő is lenni – írta feljegyzéseit a szovjet-zsidó (nemzeti) nomenklatúra tagja, Vaszilij Grosszman is. Ő is lejegyezte naplójában – kiemelt újságíróként erre lehetősége volt – a brutalitást, a nacsálnyikok és a sorkatonák teljesen eltérő világát. Nagyon érdekes megfigyeléseiből végül egy szomorúan kudarcos irányregény lett, az Élet és sors, ami a lenini-sztálini zsidó nómenklatúra hanyatlásáról szól (csak hitelesen).

A mai orosz hadsereg nem azonos a Vörös Hadsereggel, sem a szovjet hadsereggel.

A szovjet hadsereg utolsó igazi akciója Csehszlovákia 1968 augusztusi megszállása volt. Ma Ukrajnában több mint százezerrel kevesebb orosz katona – ez nem azonos a harcosok számával – vesz részt a háborúban, mint ahányan Csehszlovákiát megszállták. Ami megmaradt a cári, majd a szovjet katonai hagyományokból, az nem más, mint hogy a hadsereg porosz mintájú. Azzal az – 1941-1945 között megtanulhatott – különbséggel, hogy következetesen tilos az úgynevezett Ausstattung-taktika alkalmazása.

A tisztek, altisztek, a katonák a vezérkar direktíváit kötelesek végrehajtani tankönyvszerűen, függetlenül a körülményektől, az ellenségtől (az Ausstattungtól). Ez sem eleve elrendeltség, valamiféle civilizációs ügymenet eredője. A Vörös Hadsereg – a polgárháború éveiben – kitermelt magából kifejezetten bátor, önálló parancsnokokat. Az orosz vezérkari katonai akadémia névadója, Frunze is ilyen volt. Aztán Sztálin alatt visszatértek a porosz hagyományokhoz, amelyekből csak különleges esetekben és különleges hadvezéreknek (mint Rokoszovszkijnak a Bagratyion-hadműveletben 1944 nyarán) engedtek.

Ahogy 1945 után az amerikai stratégák a német vezérkari tábornokok bérmemoárjaiból tanultak, úgy az orosz stratégák a Nyikulin által megalapozottan kritizált hivatalos szovjet bérmemoárokból igyekeztek valamit kiolvasni a második világháború tanulságaiból. Mindkét műfaj alapvetően hazudott. Erre a hazug hagyományra épült Putyin alatt egy teljesen történelmietlen tömegkulturális propaganda, amely leginkább hazug filmekből, tévésorozatokból állt össze. Tárgyuk és témájuk egy alternatív nagy (honvédő) háború, ahol szovjet belügyes James Bondok és deszantosok (vagy épp harckocsizók) számítógépes játékok szereplőiként irtják halomra az ostoba nácikat. Ezek a filmek, ahogy az elsikkasztott katonai fejlesztések egy embernek készültek: Putyinnak.

És ő elhitte, amit mutattak neki. Oliver Stone-nak lelkesen mutogatott egy videót az orosz különleges alakulatok fantasztikus harci bevetéséről. Mint kiderült, a videó, amit Putyin kapott, és nagy örömmel nézegetett, valójában nem orosz katonákat ábrázolt Szíriában, hanem amerikaiakat Afganisztánban. Hinni akarta, hogy neki olyan hadserege van, mint a filmekben és a számára hamisított videókban. Ezért is bocsátkozott abba pokoli kalandorságba, amit ő speciális hadműveletnek nevez. Ám a speciális hadművelet elnevezés csak részben PR-fogás és önbecsapás.

A nemrég még 40 milliós, hatalmas kiterjedésű Ukrajnát elfoglalni 200 ezer különlegesen kiképzett, ultramodern fegyverekkel ellátott kiborgokkal sem lehet.

Az orosz hadsereg már jószerivel minden bevethető, harcra fogható katonát Ukrajnába küldött. Ennek a közeli jövőben Közép-Ázsiában súlyos következményei lesznek. Elvileg Putyinnak rendelkezésére áll sok millió tartalékos katona, és rengeteg – enyhén rozsdásodó – tank, páncélos, ágyú, önjáró löveg, miegymás. Ám ezek bevetéséhez általános mozgósításra és a hadiállapot elrendelésére lenne szükség. 1917 februárjában a mozgósított, a halálmalommá vált frontra kimenni nem akaró katonák alkották a forradalom tömegbázisát.

A vérreakciós Putyin az orosz társadalomtól, annak forradalmi potenciáljától fél a legjobban. A potenciális és látens erőszakot már 2014-től Ukrajnába exportálja folyamatosan, aminek brutális rutinjáról a Donyeckben és Luganszkban megmaradtak mesélhetnek. Ehhez jött az elképesztő, az ukránokat dehumanizáló, nácitlanítandó, veszélyes biomasszaként bemutató állami propaganda évek óta.

És ha mindez még nem lett volna elég az erőszak orgiáihoz, a ritualizált erőszak tömeges jeleneteihez, akkor jött még a háború kudarca, a nem kalkulált, de konkrét és súlyos háborús emberveszteségek, a beszorultság, a helyben toporgás, a konstans halálfélelem által kiváltott kollektív frusztráció az orosz katonákban.

Bucsa, Irpiny csak előre jelzi, hogy majd a háború ködének eloszlását követően milyen iszonyatos dolgokat fogunk még megtudni. És mert a tömeggyilkosságok, a tömeges erőszakok, a kínzások, a civilek elleni háborús bűnök – kivéve Magyarországot – nem tagadhatóak el, a háború csak tovább fog durvulni. Egyre kevesebb alkalom lesz arra, hogy ukrán katonák orosz hadifoglyokat alázzanak meg, mert egyre kevesebb foglyot ejtenek már most is. Bucsa és Irpiny után. Az ukrajnai orosz hadsereg pedig – hogy az erőszak ne csökkenjen – megkapta parancsnokul azt a tábornokot, aki Aleppo és Palmüra kíméletlen lerombolásával írta be magát a hadtörténetbe.

Hogy a hivatalos Magyarország félhivatalos propagandistái mit delirálnak az Ukrajnában a civil lakosság ellen elkövetett háborús bűnökről, csak azt lepi meg, aki nem kapja meg eredetiben a valódi orosz propagandát. Ott művelt emberek (igaz, az Einsatzgruppék vezetői között is aránytalanul sok volt a doktorátussal bíró gyilkos) tálalják a képtelennél képtelenebb hazugságokat, hogy a nyilvánvaló és megrázó tényeket szétbeszéljék, szétkiabálják a szegény orosz tévénézők számára. Bucsáról, a bucsai tragédiáról azt állították – egy igazi Tolsztoj, igaz, csak Alekszej leszármazottja jelenlétében és segítségével –, hogy ukrán provokáció, megrendezett fake news volt.

A fő érv – mert a képek és a tények makacs dolgok – az volt, hogy Joe Biden (junior) mészárosnak nevezte Putyin elnököt (akinek mindenben igaza van). A mészáros pedig butcher angolul, és Bucsa nem véletlenül alliterál a butcher szóra. Aztán – ha már alliteráció – előállt Marija Zaharova az oroszországi külügy sajtószóvivője, akit a rossz nyelvek presszalkasának, sajtóalkoholistának hívnak, hogy az ukránok nácizmusát elkobzott szakácskönyvek is igazolják, mert azokban azt írják, hogy a borscs ukrán étel. Ez tiszta nácizmus, kiáltott fel felhevülten Zaharova. Majd kissé búgva, békülékenyen jelezte, hogy ezen is meg kellene osztozni. Hacsak úgy nem.

A szerző történész