HVG.hu, 2022. március 26.

KENDE TAMÁS

Az Oroszországban közismert irodalmi anekdota szerint az idős és akkor már súlyosan alkoholbeteg Mihail Solohovot egyszer megkérdezte a fia, hogy valójában mikor ért véget az orosz polgárháború. Ezen az 1970-es évekre datált anekdota szerint Solohov így válaszolt a – szintén zenész – fiának: az ma is tart.

Ahogy az 1917-es forradalmat követő polgárháború megteremtette az ukrán proto-államiságot, úgy a szemünk láttára zajló pokol teremti meg a modern ukrán nemzetet. Van rá esély, még ebben a háborúban is megvan rá az esély, hogy ez az új ukrán nemzet nem az archaikus, premodern (valójában persze: posztmodern) etnikai nacionalizmusra épül. És nem csak az elnök, vagy épp a védelmi miniszter „etnikai” hovatartozása okán, hanem az úgynevezett Donbasz-kérdés, a Donbasz-lecke megértése miatt.

Az elmúlt három háborús hétben nemzetközi médiasztárrá lett ukrán elnöki tanácsadó, Alekszej (Olekszij) Aresztovics évek óta előre jelezte azt a háborút, és ugyanolyan régóta küzd nyilvánosan az etnikai nacionalizmus ellen. Aresztovics a háború kitörése óta Ukrajna kollektív esti nyugtató pszichoterapeutájaként is működik. Ukránul, oroszul mindenféle indulat és mocskolódás nélkül számol be a háború aktuális állásáról (eredetileg hivatásos katonatiszt, felderítő, aki Angliában is járt katonai akadémiára), és én még egyszer sem hallottam őt az elmúlt hetekben triumfalista hazugságokat ígérni a szenvedő ukrán lakosságnak.

A 2014-es Majdan, majd a krími és a donbaszi orosz megszállást követően az etnikai nacionalizmus, a hangosan és látványosan oroszellenes ellen-putyinizmus sokáig az ukrajnai politika fősodrának tűnhetett.

Ezt erősítette Petr Porosenko (ex-)elnök, aki egyszerre volt képes az „Armija, vira, mova” (hadsereg, hit, nyelv) primitív jelszó nevében lavírozni az oroszországi Lipeck és Washington között, és intézni saját multinacionális cégeinek ügyeit. Kedélyes kelet-európai, transznacionális dealjeit, elnökként, otthon bántó nacionalizmussal igyekezett eladni. Ebben kiváló partnere volt Vlagyimir Putyinnak. Az ő elnöksége aranykor volt a Fradi-MTK (Steaua-Dinamo, Szpartak-Zenit, Sparta-Slavia stb.) képletben gondolkodóknak, és a társadalmainkat a fociszurkolók kétbites világképére formáló politikai machinátoroknak.

2019-ben kiderült, hogy Ukrajna második elnökének, Leonyid Kucsmának (1994-2005) mégis igaza volt híres könyvében, miszerint Ukrajna nem Oroszország. A 2019-es elnökválasztást egy orosz anyanyelvű, közismerten zsidó származású amatőr politikus nyerte meg, Vlagyimir (Volodimir) Zelenszkij. Hatalmas többséggel lett Zelenszkij elnök egy olyan országban, ahol – állítólag – a nácizmust, az antiszemitizmust anyatejjel szívják a csecsemők magukba 73%-os többséggel győzött. Ma már jobban beszél ugyan ukránul, mint Kijev polgármestere, az egykori profi bokszvilágbajnok, Vitalij Klicsko.

Porosenko habzó szájából a hadsereg, a hit és a (-z ukrán) nyelv mellett a Krím, Donyeck és Luganszk (Luhanszk) szavak folyamatosan ömlöttek. Vele szemben egy békés, és békét akaró amatőr politikus azzal lehetett óriási többséggel ukrán elnök, hogy leszállt az irredenta, xenofób, háborús vonalról. Eleinte gyengécske ukránjával is szót tudott érteni az ukrán társadalom többségével, akiknek egyrészt elegük volt a pofátlan kelet-európai oligarchákból és a folyamatos háborús, xenofób propagandából, a permanens hadiállapotból, másrészt élni szerettek volna, ha lehet: békésen és békével. És persze

Zelenszkij sikeréhez kellett az is, amit mi Magyarországon (nemhogy Oroszországban!) elképzelni sem tudunk: egy sokszínű, számunkra már csak történelmi emlékeinkben élő szabad sajtó és nyilvánosság,

olvasható újságokkal, (állítólag) nézhető televíziókkal, tele vitákkal, szenvedélyekkel.

Putyin – meggyőződésem szerint – el lett volna egy Porosenko vezette Ukrajnával, de Zelenszkij Ukrajnája tűrhetetlen lett számára.

Az üvöltő, moszkovitázó, irredenta ukrán nacionalisták helyét egyszer csak nyugodt, értelmes, mégis szenvedéllyel vitázó, empatikus fejek váltották fel, ami olyan kognitív disszonanciát okozott Moszkvában, hogy kénytelenek voltak bevezetni például a zsidóbanderista (sic!) kifejezést. (Jelezzük, hogy oroszul helyesen és polkorrekten evrej a mi zsidó szavunk megfelelője, amiből kihalljuk a magyar héber, és az olasz ebrei szót, miközben az orosz „zsid” kifejezés magyar megfelelője a „mocskoszsidó”.)

Ukrajna nemhogy nem Oroszország, de még csak nem is Magyarország. Nemrég még nem csak az elnök és a honvédelmi miniszter, de a miniszterelnök (Grojszman), és az ellenzék vezető politikusa (Rabinovics) sem volt kiköpött kozák. Aki a mai Ukrajnát, de akár épp a háború előtti Ukrajnát az identitárius, úgy nevezett történelmi (történelmi, azaz konstruált) kategóriákból akarja megérteni, az inkább továbbra is járjon Fradi-MTK meccsre!

Sajnos, a hazai Ukrajna-képet erősen befolyásolta az a gyomorforgató, és még a moszkvai vasalókból is feltartóztathatatlanul ömlő háborús uszítás, amit az orosz állami média legalább 2014 óta folytat.

Az orwelli gyűlölet órái – reklámszünetekkel, esti mesével, híradóval, hazafiaskodó háborús, hazug filmsorozatokkal megszakítva – folyamatosan zúdulnak évek óta az oroszországi tévénézőkre. Ezekben a filmsorozatokban – ahogy a valamiért Magyarországon kultuszfilmnek tartott, konkrétan rasszista Brat (Tesó) 1-2-ben (főleg a második részben) – az ukránok, mint olyanok a megsemmisítendő negatív szereplők. Az 1997-es Brat 1-ben a főhős épp a csecsen háborút követően kerül fel az orosz vidékről (tisztaság!) a bűnös nagyvárosba, ahol (csecsen!) maffiózókat gyilkolászik. A folytatás 2000-ben készült, és az első részhez hasonlóan az oroszság szimbolikus elégtételét szolgálta. Nagyon a nyugattal, kicsit a zsidókkal, a bűnnel, és elsősorban az ukránokkal szemben. Ukrajna, a Nyugat, az „angolszászok”, a zsidóbanderisták, a homoszexuálisok, a feministák és ezeknek közös metszete áll szemben a hagyományos értékek, a stabilitás (ez évek óta a putyinisták kedvenc szava) 1550 atomtöltettel megtámogatott világával. Ezt ruszszkij mir-nek, azaz orosz világnak neveznek a propagandisták. És mert az orosz mir szónak kettő (plusz egy, lásd faluközösség: Tolsztoj Platon Karatajevének „világa”) jelentését ismerjük, az orosz világ egyben az orosz béke világa is.

Az orosz béke, és az orosz világ imperialista és reakciós. Mint ilyen, embertelen, mindenféle másságot gyűlölő, és egyben toborzó jellegű. Harcban, háborúban áll. A világgal, a belső ellenséggel, az ötödik hadoszloppal, az ellenzékkel. Egy igaz kötőszava sincs ennek a háborús uszításnak. A hatalomgyárrá züllesztett orosz állam médiája már régóta nem akar tájékoztatni, informálni, „közszolgálni”. Egyetlen funkciója a vertikális hatalom fenntartása és megerősítése. Ezt a Magyarországon sem ismeretlen képletet fejlesztették tökélyre azok a médiamunkások, akik mögött sok-sok évtizedes szakmai háttér és (dollár-)milliók állnak. Az egymást követő úgy nevezett talk-showkban (valójában 50-60 perces habzó szájú üvöltözések, reklámszünet nélkül) az úgy nevezett politológusuknak még a törökgábori egyfelől-másfelől sincs megengedve.

Ezekben a műsorokban a politológusnak együtt kell üvöltöznie a műsorvezetővel arról, hogy az európai buzilobbi, és a vagy Lenin, vagy az osztrák-magyar vezérkar által kitalált, de valójában nem létező (és így nem is létezhető!) ukrán nemzet miként veszélyezteti az orosz békét. Hogy a genderista és banderista hordák, a „külföldi ügynököknek” nyilvánított civil szervezetek, a „nem kívánatos társadalmi szervezetek”, Navalnij, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, stb., nemcsak Oroszország, de a világ stabilitását is veszélyeztetik, hogy Putyin Európa védelmezője, egy politikai zseni, korszakos, kiválasztott emberfeletti személyiség stb.

Putyin „orosz békéjét”, és orosz világát a (gonosz) Nyugat mostanáig tűrte.

Na ja, az alapvetően szegény Oroszország nyersanyagokban roppant gazdag, és az orosz államkapitalizmus a globális gazdaság szerves részeként tette a dolgát, amiért cserébe a „Nyugat” elnézte, hogy kisebb-nagyobb csínyeket követtek el az orosz titkosszolgálatok. Hogy a szabad sajtót legyilkolása után még a legártalmatlanabb liberális szervezeteket is felszámolták, hogy a választásokat régóta formalizálták (ezek során a szavazatszámlálás egyben ipari léptékű szavazathamisítás is).

Belefért a tolerálható csínyek sorába néhány apróbb háború a Kaukázuson túl. És ez a Keleti Nyitásnak nevezett ámokfutást hirdető és gyakorló magyar politikusokat is megtévesztette. A magyar diplomácia évek óta másolja Putyin politikáját, elsősorban a Balkánon. A Balkán, az osztrák-magyar diplomácia, vagy épp a cári Oroszország vonatkozó történelmének ismerete nélkül. Putyin saját háborús propagandájának a rabjává vált, az Ukrajna elleni háborút pedig a „Nyugat” már nem tekintette bocsánatos csínynek. Miközben a putyini mítosz szerint Oroszországot maga Putyin állította ismét talpra, egy pillanat alatt küldték vissza a padlóra. Hogy mekkora a baj Oroszországban, az is jelzi, hogy maga Roman Abramovics is visszatért Moszkvába március közepén. Nem csak azért tért vissza Abramovics Moszkvába, mert hirtelen büdös lett a pénze Nyugaton, hanem azért is, mert

Putyin az oligarchákat is mozgósította.

Február 24-én kiderült, hogy az orosz béke valójában véres és pusztító háború, amit Putyin nem nyerhet meg. Hogy a hazug módon nácitlanításnak nevezett tömeggyilkosság már elfogadhatatlan. A rendteremtő és Oroszországban rendfenntartó Putyinnak minden csínyt elnéztek eddig. Ám egy európai véres háborút már nem. Mert zavarja a rendet. (És aki Putyin árnyékában igyekezett kistérségi zavart kelteni, azt mostanában nem fogják Európában Európa védelmezőjének tartani, még ha a rasszizmust az alaptörvénybe iktatja is, rögtön a homofóbiát követően…) Orbán a háború előtt Moszkvában járt. Majd eljövendő tektonikus változásokat jósolt 2030-ra. Megkaptuk most. És mert se diplomáciánk, se hírszerzésünk, se tisztességes tájékoztatásunk nincsen, így most mi, szegény magyarok itt állunk a kognitív disszonanciában, annak a hibátlan, de egyben félelmetes ösztönös tudásnak a birtokában, hogy az eddigi világunknak vége.

Nagyon kíváncsian várom, hogy mikor értesül arról a magyar társadalom békeszerető és békemenetelő többsége, hogy a szomszédunkban létrejött egy (katonai) középhatalom, amelyet még tegnapelőtt is minden lehetséges kicsinyes gesztussal akadályoztunk a létezésében és kioktattunk?

Hogy egyszerre magyar és orosz nemzeti érdek Zelenszkij hatalomban tartása. Ki fogja és hogyan beismerni, azt, hogy a xenofóbiára, rasszizmusra, homofóbiára, irredentizmusra épült hatalomgyárat be kell sürgősen zárni, mert nem csak önveszélyes (ezt elnézték mindig), de közveszélyes is, hogy vége az olimpiai rémálomba csomagolt közpénzszórásnak, vége az úgy nevezett turizmusnak, és általában vége a (szűkös) jólétünknek? És nem, nem az orosz gáz, meg a Paks2 miatt van vége a régi jólétünknek, nem a magyar rezsicsökkentés ellen harcolnak az ukrán honvédők.

Az Ukrajna ellen indított háború két politikai célt fogalmazott meg: Ukrajna úgy nevezett denacifikációját és a törvényes ukrán politikai rendszer megváltoztatását. Erről a két célról három nap alatt – Aresztovics szerint már a második nap – lemondott az orosz politika. Ám a háborút folytatják. Újabb és újabb otromba képtelenségeket előhúzva az utólagos casus belli gyanánt. Kiemelkedik ezek közül az, amelyik szerint Ukrajna mint olyan különleges biológiai (etnikai!) fegyvereket fejlesztett, amelyek kizárólag az oroszokat veszélyeztette (volna), és amelyeket vándormadarakkal juttattak volna be Oroszországba. Ez a DNS-alapú, etnikai-specifikus biológiai fegyverről szóló álhír, mint központilag előírt háborús uszítás is jelzi, hogy eljutottunk a posztmodern etnicizmus racionális végéhez.

Az oroszellenes etnikai-biológiai fegyverben Putyin évek óta hisz, és eddig nem volt olyan ember a közelében, aki elmagyarázta volna neki ennek a képtelenségét és kódolt rasszizmusát, embertelenségét. Az Ukrajna ellen az ő személyes parancsára indított pusztító háború negyedik hetének elejére Putyin új casus bellivel állt elő: eszerint már nem felszabadító, nem preventív tömeggyilkosság zajlik Ukrajnában, nem a náci, árja civilizációt kutató-konstruáló Ahnenerbe és a modern genetika perverz házasságának gyermekeként tálalja ez az emberségéből kivetkőzött robot az ő személyes háborúját. Az legújabb mantra szerint „a szuverenitásunkért, jövőnkért, gyermekinkért folytatott harcot” látunk. Ez se jobb magyarázat, hisz – a putyini logika szerint – az orosz szuverenitás feltétele az ukrán állami szuverenitás megszüntetése bármi áron, az orosz jövő ára az ukrán jelen elpusztítása, és akkor még nem beszeltünk az ukrajnai gyerekekről. Őrületnek tűnik, de hisznek benne sokan. És ez nagyon rossz hír.

Nem a nyugati szankciók, de még csak nem is valami palotaforradalom az, ami elhozza Kelet-Európa, és elsősorban Oroszország számára a változást. Nem egy biológiai- és demokrácia-gyorstalpaló hozza el a kijózanodást, a háború végét. Annak a háborúnak a végét, amely – a háborús bűnös orosz elnökkel együtt – még mindig jelentős támogatással bír az orosz társadalomban. Egészen döbbenetes elfogott hangfelvételeket lehet hallgatni nagy számban, amelyeken orosz anyák, feleségek beszélgetnek telefonon az Ukrajnában harcoló fiaikkal, férjeikkel.

A még élő katonák anyjai és feleségei gyakran rémisztő ridegséggel, távolságtartással kezelik az orosz katonák és Ukrajna népének pokoli szenvedését. Ám ez is változik, mert napról napra kevesebbekkel lehet otthonról telefonon beszélni. És aki már hetek vagy napok óta nem hallotta a hozzátartozóját, csak reménykedhet, hogy „csak” fogságba esett a fia, férje. Vagy legalább abban, hogy lesz kit eltemetnie, mert az ultramodern rakétákkal szétlőtt páncélosokban a személyzetből jó, ha fél konzervdoboznyi hamu marad. De egyelőre – sajnos – számos konkrét jel mutat arra, hogy az ukrajnai pokol népszerűtlenebb az orosz tábornoki és tiszti karban, a katonák között, mint odahaza. Egyelőre.

Nem hiszem, hogy a történelem ismétli önmagát. Két véres 20. századi háború is eszembe jutott, amit az orosz nők állítottak meg, pontosabban függesztettek fel. Az első a februári forradalom, amikor 1917. március 8-án kenyérért sorban álló pétervári nőknek lett elegük mindenből: a pusztító patriotizmusból, a háborúból, a szenvedésből. Egy háromszáz éves monarchia pillanatokon belül összeomlott. A forradalmakat sosem forradalmárok robbantják ki. Ám nem árt, ha forradalom esetén van kéznél forradalmi szervezet, program.

A vérreakciós Putyin gondoskodott arról, hogy ilyen ne lehessen a mai Oroszországban. Jó ötletnek tűnhetett, de így az elkerülhetetlen felfordulás nem kulcsrakész forradalomba, szép új rendbe fog torkollni – olyan simán, mint Szentpétervár központi sugárútja, a Nyevszkij proszpekt járdája –, hanem épp abba a pokoli zűrzavarba, ami a solohovi polgárháborút jelenti. A másik, és közelebbi, reménykeltő forgatókönyv az első csecsenföldi háború vége, amit – az akkor még működő oroszországi szabad sajtó mellett – főként a katonaanyák tudtak megállítani. De Putyinnak nincsenek érzelmei. Nem voltak a Kurszk tengeralattjáró elpusztulásakor, ahogy nem voltak a beszláni „speciális terrorellenes akció” elrendelésekor sem. Ekkor több száz gyermek pusztult, égett el, vagy vált örök életre sérültté.

Ma még nem látunk tömeges háborúellenes tüntetéseket Oroszországból. De ez se tarthat örökké. A hatalomgyár melléküzemévé züllött állami sajtópropaganda egyre kevésbé tudja elfedni az ukrajnai háború valódi igazságait, azt a pokoli pusztítást, amit az amatőr DNS-kutató, etnicista Putyin robbantott ki. Igenis vannak a háború kitörése óta kisebb tüntetések Oroszország-szerte, amelyekben – hagyományosan – a bátor nagyvárosi nők állnak az élen. A propagandagyárakban is elviselhetetlenné vált mára a kognitív disszonanciával vegyes kollektív bűntudat. Ennek volt szép és bátor példája a minap az az egyszemélyes akció, amikor az állami tévé esti élő híradója közben egy bátor szerkesztőnő beszaladt a fahangon hazudozó bemondó mögé, és plakátjával, kiabálásával jelezte: itt hazudnak, hogy itt iszonyatos háborús propaganda zajlik (mint tudjuk, akár épp e szerkesztőtől, Marina Ovszjannyikovától évek óta…).

A putyini forradalomellenes, reakciós belpolitika megszüntette a szabad sajtót, ledarálta a független civil szervezeteket, az ellenzék írmagját is kiirtotta, politikai foglyokkal töltötte fel a hatalmas orosz börtönbirodalmat. De a bátor orosz nők azt üzenik (nekünk is, büszke magyaroknak), hogy mindenkit nem lehet emigrációba kényszeríteni, mindenkit nem lehet egzisztenciálisan és vagy visszaható hatályú törvényekkel ellehetetleníteni, vagy épp lecsukni. Nem lehet mindenkit korrumpálni. Főleg a jelenlegi katasztrofális orosz gazdasági helyzetben.

A középosztály tiltakozik még csak, hisz ők zsigerileg rettegik azt, amit ruszszkij bunt-nak, orosz lázadásnak hívunk, és ami iszonyatos pusztítással, polgárháborúval, artikulálatlan permanens erőszakkal jár. És persze ne legyünk igazságtalanok: ezekben a tiltakozásokban nem csak az ösztönös osztályfélelem játszik szerepet, de ott van az – épp az orosz irodalom klasszikusaiból ismerhető – szenvedélyes önfeláldozás, az, amit egykor szolidaritásnak hívtunk Magyarországon (is). Az orosz állam és az orosz hivatalos politika intézményeiben – és ezek közé vagyunk legnagyobb szomorúságunkra sorolni a Moszkvai Patriarchátust, mely, mint klérus megtagadta a szenvedők vigasztalását, és még napokkal ezelőtt is harci ikon ajándékozásával bátorította a megtorló alakulatuk parancsnokát – nincs okunk bízni. Dehát az Orosz Pravoszláv Egyház (Moszkvai Patriarchátus) e putyinista háborús propaganda hű kiszolgálójaként működik évek óta. A totális elidegenedésük az orosz társadalomtól visszafordíthatatlan. Ahogy visszafordíthatatlan a rendszer csődje is.

És ebben a csődben már nem fog működni a régi orosz vicc, amely szerint apuka közli a fiával, hogy a nehéz gazdasági körülmények miatt kevesebb lett a pénz a családi kasszában. Mire a kisfiú megkérdi apját: ez azt jelenti, hogy mostantól kevesebbet fogsz inni? Mire az apa: nem, fiam, ez azt jelenti, hogy mától ti fogtok kevesebbet enni.

Tektonikus változásokról delirált Orbán Viktor február legelején, Moszkvából hazaérkezve. Itt vannak a tektonikus változások. Ideje kevesebbet inni!

A szerző történész