Putyin nem a NATO-tól, hanem az orosz társadalomtól fél

A háború köde

Clausewitz szerint minden csatában, amit a lőpor elterjedését követően vívtak, megfigyelhető egy – amúgy rettenetes – állapot, amit ő a háború ködeként határozott meg. Ez az az időszak, amikor a (lőpor-)füsttől a legjobb stratégák és taktikusok sem látják, mi zajlik valójában a csatatéren. Azok a stratégák, hadvezérek, főtisztek, akik a harctérre vezényelték a katonákat.

Most a háború köde megzavarta sokak látását, súlyosabb, és hosszabban tartó tudati károkat a jelek szerint az úgynevezett művelt értelmiségben okozott.

Amikor e sorokat írom, az (egyik) állami orosz hírügynökség honlapjáról már leszedték „az ukrán kérdés – egyelőre még nem az ukránkérdés – végső megoldásáról” értekező szöveget. Azt a szöveget valaki megírta. Nem a Nyugat (bárki legyen is az a rejtélyes Nyugat). Azt a szöveget valaki megrendelte. Nem a Nyugat. Azt a szöveget valaki szerkesztette. Nem a Nyugat. Azt a szöveget valaki „élesítette”. Nem a Nyugat. És valaki leszedte. Ez utóbbi körülmény némi reményre ad okot olyan időkben, amikor úgy tűnhet, hogy a civilizált világ szócsövei kezdik elveszíteni maradék józan eszüket.

Csütörtök hajnal óta orosz, ukrán, mi több belorusz nyelvű forrásokból igyekszem elsősorban tájékozódni. Nem az úgynevezett harctéri eseményekről. Az ilyen háborús időkben természetes propaganda és dezinformáció is csak afféle kor- és kórjelenségként érdekel. Azt próbálom napok óta megérteni, hogy lehet-e ebben a hipermodern információs nehézfegyverekkel, de ugyanakkor gerillamódszerekkel is zajló képes-szöveges harcban – a háború ködében – megsejteni azt, hogy a köd elültével mi vár a csatázókra, mi vár a háborús felekre, és mi vár a világra?

A megőrült polgár

Alapvető hermeneutikai feladata minden szerzőnek – aki nem propagandista és nem hisz a tévedhetetlenségében – saját álláspontjának tisztázása. 39 éve gépesített lövésznek képeztek ki. Még régebb óta vagyok elkötelezett baloldali pacifista. Kelet-Európa historiográfiája, változó önképe izgat, s így aztán nem tudok azonosulni azokkal a civilizációs összecsapást vizionáló és/vagy csak azt vágyó „szakértőkkel”, akik – konkrét és népszerű személyről beszélek – nemrég még a Kremlt is Kremlinnek nevezték. Oké, a CNN-ből tájékozódunk, vagy legjobb esetben a Bellingcatből. Ad notam Bellingcat: szomorúan kell látnom, hogy a háború ködében az oknyomozást felváltották a propagandával. A háborútól ordítani kell, a propagandától csak okádni.

A háború ködében az ágyúk füstjéhez hasonlóan zavaró a propaganda. Ülünk a tévé/számítógép/okostelefon képernyője előtt, és – mert én legalábbis elkövettem azt a hibát, hogy sokféle online információs (dezinformációs?) forrásra feliratkoztam, folyamatosan kapom kéretlenül is a rémes híreket, a rémhíreket, valamint az objektív elemzésnek beállított szurkolói kommentárokat. Ez utóbbiakat szerzőik gyakran szakértői háttéranyagnak, publicisztikának nevezik.

Lírai kitérő: Ebben a permanens hírdömpingben megnyugtató, hogy a kedvenc német kisvárosi napilapom is jelentkezik minden nap a híreivel, és onnan megtudhatom, hogy a háború ködén túl is létezik élet, társadalom, felelősség, emberség és emberiség.

Nem is olyan rég – e számomra személyes okok miatt is egy másik, elmúlt életben – élhettem abban a német kisvárosban. Járhattam minden nap – kivéve vasárnap – az ott lévő Landesbibliothekba, és máig előjön tenyeremen a kiütés, ha a Sonderlesesaal régi, szétfoszló papírra nyomtatott köteteire gondolok, amelyeken 19. századi periratokat olvashattam. Amúgy – és itt be is fejezzük a személyes ügymenetet – épp arról olvasgattam abban az olvasóteremben, hogy némely német kisvárosok békés lakosai miként őrültek meg kollektíven valamely helyi, de érthetetlen esemény, rémhír alapján. Akkor a rémhírgyártás és terjesztés manufaktúrákban történt. Nem a tömegmédia személyesítette meg az ellenséget ott és akkor, távoli és elidegenedett eseményeken keresztül.

Ma már a kollektív megbolondulás, és a másik ember (nép) elpusztításának vágya hamarabb aktivizálódik a modern (sőt: posztmodern) világunkban.

Ennyivel tényleg előrébb is vagyunk, már ami a civilizációs fejlődést illeti. Azokban az ujjaim között porladó papírokban is azt kerestem-kutattam, hogy milyen körülmények (és nem úgynevezett okok!) viszik rá a békés polgárt arra, hogy megőrüljön, kivetkőzzön önmagából, és embertársát ha nem is elpusztítani, de megbélyegezni és elítélni mindenképp kívánja. Egy szóval: a Bürgert igyekeztem megérteni. A megértés szándékára, ha tetszik: gesztusára a háború és a propaganda mai totális ködében különösen nagy szükségünk van.

Tradíciónk a ruszofóbia

A német politikai nyelv egyik újítása a Putinversteher szó. Olyan (pártfüggetlen, bár gyakran pártvezető) politikusokat, üzletembereket, értelmiségiket, újságírókat jelöl meglehetősen negatív felhanggal, akik, ha nem is támogatják „írásban-szóban-telefonon” az orosz állam politikáját, de annak minősítése és/vagy elítélése helyett igyekeznek azt megérteni. Ennek is évszázados hagyományai vannak Németországban, nem véletlen, hogy a hazai russzisztika eleinte német forrásokból dolgozott.

Meglepő módon – a reformkor végéig – alapvetően a megértés szándékával. Itt most a filológiai részleteket, valamint a historiográfia adalékait mellőzve jelezzük szomorúan, hogy a magyar russzisztikában egyszerre jelent meg az orosz nyelv ismerete, és a megértés szándékának teljesen szándékos elhanyagolása. Nem meglepő módon mindez egybeesett a magyar nacionalizmus (ide nekünk azt a 19. század második felében létezett nacionalizmust!) egyfajta államvallássá válásával. A korábban érdekes, néha furcsa, de számos pozitív elemet is magában rejtő Oroszország ebben az államvallásban egyfajta civilizációs anti-Magyarországgá lett, amelyben Magyarország – a nacionalizmus természetéből fakadóan – a nyugati civilizáció védőbástyájává lépett elő az orosz medve, a pánszláv veszedelem árnyékában.

Az ortodox felekezetű és/vagy szláv nemzeti (és szintén ébredő) kisebbségekkel teli „történelmi” Magyarországon ennek a rémes és rémesen leegyszerűsített Oroszország-képpel való operálásnak konkrét bel- és úgynevezett nemzetpolitikai (ez a mi kis imperializmusunk bevett eufemizmusa) üzenete és célja volt. Amire most nem térünk ki, csak jelezzük, hogy a masszívan ruszofób nemzetkarakterológiai közhelyeink lassan több mint másfél évszázadosak. (vö. Bizánc mint metafora!)

A szocialistának nevezett évtizedeinkben – melyekben a nacionalizmus, Révai József, majd Király István és társai munkásságának köszönhetően átalakult – az úgynevezett geopolitikai realitások, például az orosz vonatkozású negatív sztereotípiák a búvópatakként fungáló szóbeli hagyomány, illetve a szépirodalom tárgyai lettek. Majd a közép-európai öntudatra ébredésünkkor (emlékszik erre a korszakra még valaki?) a sztereotípiákat újból elővehettük, és nagyobb forrásanyagból gereblyézve adatolhattuk is egyben. Az 1980-as évektől kezdődően olyan (vastag, keményfedelű) russzisztikai művek születhettek megint, amelyeket az 1880-as évek óta nem olvashattunk magyarul (legalábbis a szellemiséget illetően).

Ebben is totálisan elszakadtunk az egykori kulturális példánktól és táplálékunktól, a német kultúrától és társadalomtudományoktól. Mikor az említett német kisváros egyik árnyas multikulti kerti sörözőjében meséltem az ottani német kollégáknak a hazai russzisztikáról, nem hittek a fülüknek, hisz ott a szellemtelen szellemtörténet az ótvaros nemzetkarakterológiákkal és a civilizációs háborús uszítással nem tartozik a civilizált viselkedés kategóriájába. (Igaz, ugyanott találkoztam olyan kollégával, aki az oroszországi éhínségekről minden elérhető mikrohistóriai adalékot összeszedett, csak épp Tolsztoj Háború és békéje mellett Ivan Bunyin Falu című regényét sem olvasta. Megnyugodtam, amikor kiderült, hogy a Lotte Weimarban sem része a tudós kolléga kulturális referenciájának. De ez egy másik, nem kevésbé szomorú civilizációs történet.)

Megérteni Putyint

A kultúrhistóriai és némiképp személyes kitérő után lassan azért el kell jussunk oda, hogy Putyin és a nagyon is sokszínű, sokosztatú mai Oroszország megértése távolról sem jelenti valamely jól konstruált és büszke civilizáció elárulását. Abban – és erre esküszöm – nem ritkán benne van az az érdeklődés és empátia, ami az értelmiségit és a társadalomtudományokat művelőket megkülönbözteti a propagandistáktól, ideológusoktól.

De mi a fenét lehet (vagy kell?) megérteni Putyinon?

Ex-KGB-s, öregedő outlet diktátor, aki olyan, akár Piszkos Fred, mindig és mindenütt kavarja. Nem beszélve arról, hogy korrupt és korrumpál. Kétségtelen: kavarja. Kétségtelen ex-KGB-s, és így tovább. De mindezek mellett (hahó! mindezek előtt!) az Oroszországi Föderáció elnöke. Minden híreszteléssel szemben, ez a földkerekség legnehezebb, és egyben legfelelősségteljesebb állása.

Könyvtárnyi irodalma van annak, hogyan írható le Putyin személyisége pszichológiai szempontból. Ezekhez a szempontokhoz maga a vizsgált alany is hozzájárult Első kézből (Ot pervogo lica) című interjúkötetével nem kevés adalékkal, de ennek ismertetésétől most eltekintünk. Egy biztos: a KGB-s évek meghatározóak voltak Putyin számára. Pontosabban annak vége. Mikor kikerült Drezdába, egy még működő állam fontos és pontos szervezetét képviselte. Mikor onnan visszakerült Leningrádba, a beismert gazdasági, társadalmi, politikai káoszba csöppent. Boldogult, ahogy tudott. Honfitársai százmillióival (akkor még sokkal többen voltak, mint ma) ellentétben – ha nem is zökkenőmentesen, de – sikeresen boldogult a kaotikus újorosz világban.

Meggyőződésem szerint – és ez ellentmond Putyin önmitológiájának is – nem a „Szovjetunió összeomlása mint geopolitikai katasztrófa” traumatizálta őt, hanem az az évtizedes káosz, amelyben boldogulni kényszerült, s amelynek végén ő lett Oroszország elnöke.

Putyinnak esze ágában sincs visszaállítani a Szovjetuniót. Az elmúlt évtizedek leginkább szovjetellenes politikusa esetében ez a restaurációs vágy elképzelhetetlen. Egy olyan orosz politikusról beszélünk, aki a Szovjetuniót megteremtő Leninről kizárólag indulatos kirohanásokban emlékezik meg. Az indulat még véletlenül sem Lenin személyének szól, hanem annak a rendszernek, amelyben Putyin felnőtt, és amelynek romjain ő és környezete – az orosz társadalomban kivételes módon – boldogulni tudott.

Putyin antileninizmusa ideológiailag végtelenül konzervatív (mondhatni: reakciós), és következetességében internacionalizmus-, de még inter-nacionalizmus ellenes is. Ez utóbbi egy szupranacionális birodalomban sosem vezet jóra. Mivel nem feladatunk a szovjet és posztszovjet (oroszországi) nemzetiségi politikák történetének felvázolása, egy dolgot szögezzünk le (a Jereváni Rádió mintájára, mert nem ezért szeretjük/nem szeretjük): a Föld nevű bolygón két és fél évtizedig egyetlen egy formálisan (az alkotmánytól a Btk.-ig formalizáltan) antirasszista állam volt: Szovjet-Oroszország, majd a Szovjetunió. Ebből az örökségből Putyinnak személyesen annyi maradt, hogy látványosan filoszemita. De nem ezért szeretjük. Vagy nem szeretjük.

Sajnálatos kitérő

Miközben idáig jutottam a szövegben, csörgött a telefon. „Közvéleményt” kutatott a neves „baloldali” intézet. Az irányított, igennel és nemmel megválaszolható kérdések arra akartak rávenni, hogy „az oroszokat” mint olyanokat tartsam felelősnek a háborúért, és hogy „hazánk a nyugati szövetségesekkel együtt lépjen fel”, stb. És mert Magyarországon élünk, a világtörténelmet meghatározó eseményeket az Orbán-központú világban kellett értelmezzem. Nem irigyeltem a telefonos nénit, aki tényleg megdolgozott az imént a pénzéért.

Ugyanakkor ez a telefonos közvélemény-manipulálás sokat segített e szövegnek, mert arra serkentett, hogy az amúgy fontos történeti adalékok helyett arról írjak, hogy mennyire elképesztő, és egyben felelőtlen az a (világ-)felfogás, ami a szegény, és a háború ködétől – és egyéb objektív okokból, mint például a demokratikus és minőségi sajtó hiányától – elvakított közvéleményt fanatikus szurkolókká transzformálja. A közvéleményt nem tájékoztatja, nem informálja, hanem a kétbites (ha tetszik Carl Schmitt-i, ha tetszik és jobb esetben CNN-alapú, rosszabb esetben Walt Disney figuráira épített) jó-rossz, Orbán-nem Orbán világra redukálva igyekszik megszemélyesíteni az ellenséget.

Első kérdésül azt kaptam, hogy szerintem az oroszok felelősek-e a mostani ukrajnai háborúért. Már itt megakadt a közvéleményem kutatása, mert próbáltam a kérdést értelmeztetni.

Hogy kik és mi az az oroszok?

De tudtam már akkor, hogy hamar eljutunk Orbánhoz, a „kémbankhoz”, Pakshoz. Nem kellett csalódnom.

Nem létező orosz állam

Igen. Ezért az iszonyatért, ami Ukrajnában folyik, elsősorban Putyin elnök a felelős. Az az elnök, aki alatt végleg megszűnt az orosz állam (fontos adalék, hogy az egészségügyi ellátást sikerült a Covid előtti két évben „racionalizálniuk”, aminek iszonyatos árát a túlnyomóan szegény oroszországi társadalom fizette meg, rettenetes halálozási statisztikával).

Az orosz állam megszűnése – és itt kénytelenek vagyunk a Tisztelt Olvasót arra kérni, hogy vonatkoztasson el szurkolói-civilizációs tanult/indoktrinált identitásától – a legrosszabb hír a világnak és Magyarországnak is. Ezt a hírt képtelenség Orbán Viktor vagy épp a nyakunkon lévő demokrácia ünnepének kontextusában értelmezni. Az állam megszűnése Oroszországban még az elkötelezett anarchisták számára sem lehet örömhír. Eddig tartott Oroszországban az egészségügy, oktatás, illetve a szemünk láttára a hadügyben is a szovjet állami örökség kannibalizálása. Ezt csakis szovjetellenes politikával és ideológiával lehetett végrehajtani. Megtörtént, és ebben Putyiné volt a főszerep.

Csakhogy mindeközben a szovjet modern ipari civilizáció öröksége nem tűnt el. Az ott van Donbasszban – ami ennek a civilizációnak a laboratóriuma is egyben – a szibériai, és a Donbasszhoz hasonlóan évtizedek óta gazdasági-társadalmi katasztrófában szenvedő szibériai Kuzbasszban is. Meg az uráli ipari városokban. Csak ez utóbbiakban sokkal hidegebb és hosszabb a tél. Jellemző adalék, hogy a kuzbasszi szénbányászok jobb híján szerződéses katonának, belügyi katonának állt nyomorult fiai pusztulnak most borzalmas módon Kijev, Harkov, Nyikolajev szélén, úgynevezett „harci burjátokkal” és csecsenekkel együtt.

Nem szólva az ukrán katonákról és civilekről. Oroszországban, mivel megszűnt a szegény ember jóléti állama, ha nem is a szociális létra, de a fizikai túlélés egyik intézménye a hadsereg, a Rosszgvárgyija, az OMON, a SOBR, ahova szerződéses katonának állnak a nyomorultak. Aki ide besorol, azt még meg is alázzák. Most épp a YouTube-videókkal ügyes ukrán propagandisták. De amúgy leginkább saját elitjük, politikusaik, csinovnyikjaik, úgynevezett munkaadóik. És saját társaik, feletteseik.

Ha meg akarjuk érteni az érthetetlent, akkor abból kell kiinduljunk, hogy Putyin nem a NATO-tól fél, de még csak nem is az ukrán nacionalistáktól, a grúz korrupcióellenes politikától, vagy épp az iszlamista terroristáktól. Putyin mint velejéig orosz reakciós politikus az orosz(országi) társadalomtól fél.

Attól a végtelenül szegény társadalomtól, amelyben maga is felnőtt, és amelyből végül kitört. A kuzbasszi bányászoktól, a cseljabinszki ipari munkástól, a Donbasszban mint posztszovjet rezervátumban rekedt nyomorult megalázottak és megnyomorítottak millióitól fél igazán. Ez sem személyes ügymenet nála. Az orosz elit – Puskintól, Leninen át korunk kiváló írójáig, Dimitrij Bikovig – a lázadástól, a forradalomtól félt és fél zsigerileg. Bár minden történelmi párhuzam sántít, de a „kis és győzedelmes háborúk” mint a saját társadalomtól való rettegés kezelése nem újdonság az orosz történelemben. Ezek vagy katonai vereséggel végződnek (mint az igazi krími háború, igaz, azt egy komoly reformkor követte), vagy vereséggel kombinált lázadással és forradalommal, és/vagy zűrzavarral.

Nem tudni, mit látunk majd, ha eloszlik a háború köde. Borzalmas dolgokat fogunk látni, olvasni majd. Szenvedésről, pusztulásról, kínhalálról. Ezt a háborút is befejezik majd. De hogy béke – és ne csak tűzszünet – legyen, ahhoz egyrészt Putyinnak és hozzá hasonlóan kevéssé szimpatikus társainak szabad és otthon eladhatóan méltóság teli elvonulást kell kapnia. Ez se lesz könnyű. De ami még nehezebb lesz, hogy felfogjuk: Putyin után is ott lesz a Kuzbassz, a Donbassz, Cseljabinszk, az európai vidéki, kisvárosi Oroszország társadalma, ott lesz a most épp szétbombázás alatt álló Ukrajna. Ezeket újra kell majd építeni, illetve élhetővé, lakhatóvá kell alakítani.

Ez lesz az igazi feladvány, ami az orosz állami propagandán zsírosra hízott háborús uszítóktól kezdve az egész orosz oligarchátuson át az európai térkőrakó- és egyéb Bürgerekig bezárólag sokaknak (sokunknak) konkrét lemondással fog járni. Viszont azzal is járhat, hogy akár csak a megértés kedvéért is, de kénytelenek leszünk újraolvasni (vagy elolvasni) Puskintól A kapitány lányát. Hogy megértsük, mitől retteg az orosz elit két és fél évszázada.

Ha azzal végeztünk, és kívülről szeretnénk látni értelmiségi önmagunkat a háború ködében, vegyük elő a zseniális Bertolt Brecht Kurázsi mamáját, és tanuljuk meg kívülről Oxenstierna csodásan rémes beszédét a felszabadításról. Brechttől amúgyis sokat tanulhatunk az elidegenedésről. Ettől szenved Putyin, és Putyin miatt sok millió orosz és ukrán állampolgár. Puskin, Brecht, de Bikov, Bunyin, vagy Tolsztoj világa sokkal bonyolultabb, mint Walt Disneyé. Nem jókról és rosszakról szól. (Dosztojevszkijt olvastunk mostanában?) Mi sem vagyunk jók (rendben, én az vagyok, és ön is az, Kedves Olvasó), de a rosszak se eleve rosszak. Ahogy „az” oroszok sem.

A szerző történész