Csepp a tengerben

Bibó István neves magyar közíró, politológus 1948-ban már a lényeget leírta: 1944-ben Magyarországon „emberek sokasága” próbált meg segíteni az üldözött zsidóknak. Ezek az emberek: „…akciókat kezdeményeztek, hatóságokhoz szaladgáltak, a hatalmon lévők lelkiismeretét rázogatták, beadványokat gyártottak, külföldi képviseletek keretében, zárdákban, lelkészi hivatalokban, munkásszervezetekben, magánlakásokban, pincékben, falusi házakban bújtattak embereket, vettek át gyerekeket, gyártottak hamis papírokat… Bizonyosan vannak ezrével olyan emberek, akik életüket ezeknek a hol egyéni, hol szervezettebb erőfeszítéseknek köszönhetik” – írta Bibó, de sietett hozzátenni: „Mindez csak csepp volt a tengerben, és nem is az ellenségesség tengerében, hanem ami ennél is sokkal rosszabb, a zavarodottság, az ingadozás, a segíteni nem merés és a segítés előli kitérés tengerében.”

Adolf Eichmann és zsidótlanító szakértői úgy „tájékoztatták” a Központi Zsidó Tanács vezetőit, hogy sehol a nácik által megszállt Európában nem kaptak annyi feljelentő levelet, mint Magyarországon. Ha ez igaz lenne, annak örülni lehetne. A fennmaradt feljelentő levelek döntő többsége ugyanis nem zsidókról, hanem olyan „árjákról” szól, akik zsidókat vagy legalább az értékeiket próbálták elrejteni, megmenteni. Mellékesen jegyzem meg, hogy Eichmannék ugyanezt mesélték Hollandiában és Franciaországban.

Az antiszemiták is szeretik a zsidókat, főleg és elsősorban a halott zsidókat. A legelvetemültebbek még legyilkolni is szeretik őket (minket), de leginkább az embermentő nem zsidókat szeretik, aktuálpolitikai okokból. Ma a populista-illiberális lengyel politikusok és udvari történetíróik két féltéglával verik a mellüket, hogy a több mint 28 000, a Yad Vashem által elismert Világ Igaza közül csaknem 7300 lengyel. Az ötvenegy ország embermentői rangsorában a második helyen mintegy 6000 elismert embermentővel a hollandok állnak. Varsóban acsargó dühvel, miniszterelnöktől lefelé az utolsó kormánypárti csahos újságíróig támadtak kollégámra, Barbara Engelkingre, aki pár hete, a varsói gettólázadás 80. évfordulóján végre egyszer ki merte mondani, hogy több százezer bujkáló, a gettókból, lágerekből megszökött zsidót lengyel parasztok, munkások, polgárok raboltak ki, jelentettek föl, gyilkoltak meg. Azt se feledjük el, hogy a 3,3 millió lengyel zsidó 91, a 140 000 holland zsidó 71 százalékát nagyon aktív lengyel és holland segítséggel tudták a nácik elpusztítani. Magyarországon a 825 000 zsidó közül jóval több mint 500 000 zsidót pusztítottak el, gyilkoltak meg, el lehet gondolkozni azon, hogy a Bibó szerint „biztosan megmentett” több ezer zsidót soknak vagy kevésnek tartjuk.

Magyarországon is sok százezren voltak, akik 1944-ben örömmel igényelték ki gettóba zárt, majd deportált szomszédaik lakását, üzletét. Tudjuk, hogy országszerte sok helyen kifosztották a zsidók lepecsételt üzletét, lakását. Biztosan több ezren, talán több tízezren voltak, akik zsidókat és zsidóknak segíteni próbálókat feljelentettek, és a 900-at sem éri el azok száma, akiket eddig a Yad Vashem Világ Igazának elismert. Utóbbiakról ezért is nagy tisztelettel és hálával kell és illik megemlékezni, de soha nem feledve, hogy milyen kevesen voltak, kevesen, mint a cseppek a tengerben, „…a zavarodottság, az ingadozás, a segíteni nem merés és a segítés előli kitérés tengerében”.

(Elhangzott az Embermentők Parkja névadó ünnepségén a Pozsonyi úti református templom mögötti téren.)