Népszabadság, 1996. április 22.
KARSAI LÁSZLÓ
Kis János szelet vetett és vihart aratott. Popper Péter pszichológus vitairatában arra gyanakszik, hogy a filozófus esetleg már azt sem veszi észre, hogy a „hiperdemokrata álcázás védelmében fegyverkező nácik táborának közelében jár”. Súlyos állítás, Kis Jánost ezek szerint radikális (szélsőséges? parttalan?) liberalizmusa már annyira elvakította, hogy a neonácik védelmezője lett? Bence György filozófus, ha jól értem írását, megengedhetőnek tartja még a szólásszabadság korlátozását is, bizonyos körülmények között, egyes esetekben, a demokrácia és a liberalizmus védelmében, Kende Péter politológus lényegében Bence szikár érvelését ismétli meg, színes példázatokkal érvelve a neonáci propaganda törvényes korlátozása mellett.
Az alábbiakban — mivel a vita középpontjában szakterületem, a zsidó vészkorszak áll — megkísérlem némi történeti érveléssel alátámasztani Kis János álláspontját.
Szemtanúk emlékei
Kende Péter téved, a náci népirtás tagadói, miközben ostoba és történeti szempontból gonoszul képtelen állításaikat előadták, nagyon sok tényt is föltártak. Nem Robert Faurisson volt az első francia „holocaust-revizionista”, hanem Paul Rassinier. Ő mint konzervatív (vagyis nem baloldali) ellenálló került a buchenwaldi, majd a dorai koncentrációs táborba. Emlékirataiban az elsők között merte bírálni a más buchenwaldi túlélők írásaiban olvasható túlzásokat és téves állításokat, tévedéseket. Volt olyan buchenwaldi deportált, aki saját szemével látta a gázkamrákat a weimari táborban. Ez épp úgy nem igaz (nem voltak gázkamrák ebben a táborban), mint az, amit még az elmúlt egy évben két magyar nyelven megjelent szakmunkában is olvastam: Auschwitzban a nácik négymillió embert öltek meg. Ez nem igaz, valójában körülbelül egymillió volt az áldozatok száma.
A holocausttagadókkal vitázva a szaktörténészek jó része belátta: David Irwing angol történésznek egy kérdésben igaza volt. Irwing az 1970-es években még nem tagadta, hogy a nácik és európai csatlósaik milliószámra öltek meg zsidókat. Ő csak az állította, hogy ez Himmler, az SS műve volt, a Führer a zsidókérdés „végső megoldásáról” nem tudott, és nincs olyan, a holocausttal kapcsolatos dokumentum, amelyet Hitler írt volna alá. Érvelését német, amerikai és izraeli történészek szedték ízekre, sok esetben új levéltári forrásokat is feltárva. Ezek alapján megállapították: ilyen dokumentum valóban nincs; Hitler minden bizonnyal szóban adott utasítást alárendeltjeinek az európai zsidóság legyilkolására, 1941 tavaszán, nyarán vagy őszén.
A francia holocaust-revizionizmus legnagyobb hatású alakja kétségtelenül Robert Faurisson. Aki David Irwinghez hasonlóan remek debatter, a médiákat mesterien manipuláló közíró, mellesleg dekonstrukcionista irodalomtörténész. Kende Péter arról nem beszél, hogy Faurissont ugyan elbocsátották állásából, perek tucatjait akasztották a nyakába (sőt cionista fiatalok egyszer véresre is verték), de nem tudták elhallgattatni, sőt.
Faurisson tévedése
Faurissonnak köszönheti a holocaust-szaktörténetírás, hogy képviselőinek be kellett látniuk: a gázkamrákkal kapcsolatos forrásaink, adataink igencsak bizonytalanok, sok esetben egymásnak ellentmondóak. Popper Péter téved: a gázkamrák, a krematóriumok nem állnak. 1943 második felében kezdte meg működését az a különleges SS-kommandó, amelynek feladata volt, hogy az emberiség történetében addig példátlan tömeggyilkosság tárgyi nyomait eltüntesse. Módszeresen föltárták a tömegsírokat, a hullákat elégették, a krematóriumokat és a gázkamrákat fölrobbantották. Mindaz, amit ma az egyes nagy táborokban lehet látni: 1945 utáni, nem is minden esetben hiteles rekonstrukció eredménye. Faurisson egyik kedvenc tanítványa, Jean-Claude Pressac mestere állításait akarta igazolni, amikor még a moszkvai levéltárakban is kutatta az Auschwitzcal kapcsolatos iratokat. Ott találta meg azokat a dokumentumokat, amelyek immáron őt, az ősholocaust-revizionistát is meggyőzték: igenis voltak krematóriumok, sőt gázkamrák is ebben a haláltáborban. Kutatásai eredményét kötetben publikálta. A felháborodók háborgás helyett miért nem ennek a könyvnek a hazai kiadásával próbálkoznak?
Faurisson alapállítása szerint gázkamrák nem léteztek, tehát zsidó vészkorszak sem volt. Talán nem fölösleges itt és most is leszögezni: nemcsak a haláltáborokban ölték a zsidókat, százezerszámra haltak meg éhség, betegségek és más okok (agyonlövés, agyonverés stb.) következtében a gettókban, munkaszolgálatban és másutt. A nácik nemcsak antikommunisták voltak, hanem antiszemiták és fajüldözők is. A gazdasági racionalitást (például a zsidók munkaerejét föl lehetett volna használni a hadiiparban is) a „fajvédő” racionalitás háttérbe szorította. Minderről eredeti, 1939-1945 között keletkezett dokumentumok sokasága tanúskodik. De ezeknek a dokumentumoknak nem jelentéktelen részét éppen a holocausttagadókkal vitázva tárták föl vagy vették újra elő a szaktörténészek.
Van olyan holocausttúlélő, aki szerint a holocaust túl fontos téma ahhoz, hogy a történészekre bízzák. Kis Jánosnak mélységesen igaza van: ha például a holocaust tényeit, a zsidó vészkorszakkal kapcsolatosan téziseket, állításokat és elemzéseket kivonjuk a nyilvánosan kétségbe vonható állítások köréből, akkor vége a tudományos kutatásnak. Marad az áldozatok emléke előtti tisztelgés, az évfordulókon megnyilvánuló megrendülés, a gyász. 1994 elején, amikor a Budapesti Történeti Múzeumban tervezett holocaust-emlékkiállítás koncepciójáról rendeztek vitát, a zsidó hitközség egyik vezetője közölte, hogy számukra a 600 ezres magyar zsidó áldozati szám „szent szám”, ehhez nem engednek nyúlni. Amikor 1992-ben megjelent a Cserépfalvi Kiadónál a magyar cigány holocaustról szóló könyvem, akkor egyes cigány értelmiségiek engem (is) neonácinak neveztek. Pusztán azért, mert az ő köreikben elterjedt hetvenezer magyar cigány mártírról szóló mítoszt cáfolni próbáltam és csaknem egy évtizedes levéltári kutatómunkám végeredményét, a körülbelül ötezer cigány üldözöttről szóló adatot közzé mertem tenni.
De kell-e vitatkozni a holocausttagadókkal? Ezen a ponton is Kis Jánossal értek egyet. Vitatkozni kell, de azért ne üljünk le egy asztalhoz velük, mondjuk a tévé nyilvánossága elé. Elegendő a lehető legszélesebb nyilvánosság előtt, világosan és közérthetően, minél többször megcáfolni állításaikat. Ha egy asztalnál, egy történészkonferencián vitatkoznánk velük, akkor úgy tűnhetne, hogy az ő esetükben is tudományos igényű álláspontokról van szó.
A tudósok dolga
Végül egy praktikus ellenvetés: Franciaországban, Németországban és más demokratikus országokban a bírói, ügyészi, rendőri tiltás, üldöztetés csak óriási nyilvánossághoz, országos ismertséghez segítette a holocausttagadókat. Ilyen eszközökkel egy demokratikus országban propagandájukat felszámolni nem lehet. A nyugat-európai kudarcból talán tanulni is lehetne. Nem a rendőrök, de még csak nem is a holocausttúlélők érzékenységét védők dolga megmondani, hogy mi minősül vitatható szaktudományos tézisnek és mi nem, A történtek feltárása, minél hitelesebb megírása a történészek, filozófusok, az írók és a költők feladata.
Karsai László
történész