Változásaink és a korszellem

Saul-Paul amennyire hatalmasat változott a damaszkuszi úton haladtában, annyira ugyanaz az ember maradt. Érdekeivel semmit se törődve cselekedett, ellentétben a kizárólag saját hasznához igazodó köpenyegforgatóval, akinek a mindenkori helyzet a jelleme. (Már csak ezért sem lehetett soha nagy forgalom a kérdéses úton.) A paradoxon első fele szerint emberünk érett, kiforrott felnőttként megmutatta, hogy az értékek, a hit, a hivatás, az egész viselkedés akár gyökeresen megváltoztathatók. A paradoxon második fele szerint mindez úgy, hogy ugyanazok az alaptulajdonságok: odaadás, lelkiismeretesség, felelősség, kitartás, vérmérséklet és intelligencia jellemezzék, mint korábban is. Miért okozott volna gondot, hogy üldöző múltjára üldözöttként is visszatérően emlékeztesse hallgatóságát és olvasóit? Akkor is ő volt ő, és nem másvalaki. Bár csak a térítő apostoli szerep gyakorlása során írta meg lenyűgöző leveleit, ígéretes írástudóvá, nem függetlenül kiváló intellektusától, már a jeruzsálemi templomi főiskolán vált.

Feladta a leckét: mennyire vagyunk meghatározottak? Amikor pályámat kezdtem, (úgy) tudtam, hogy az ember nevelhetőségének végtelenül távol a határa. Mára biztos csak abban vagyok, hogy egy kitűnő tanár, egy nagyszerű nevelő teremtette körülmények szinte hihetetlen, mi mindenre képesek. Ám ezek kivételek. Kérdés, hogy azzal az adottságsorral, amivel világra jövünk, általában mit tud a világ kezdeni, illetve mi mit tudunk a világgal. A genetikai tényezők erejét leírni nonszensz. Viszont ha valaki ugyanazzal a biofiziológiai konstrukcióval más időbe vagy más helyre születne, rengeteg minden más és másként jelenne meg ahhoz képest, mint a tényleges születési idején és helyén. Ugrásszerűen megnőne ismeretünk arról, hogy milyenek vagyunk, ha ugyanazokat a személyeket hol ezen, hol azon a helyen; hol ebben, hol abban a korban szisztematikusan váltogatva vizsgálhatnánk. Csakhogy ez képtelenség.

De ikerkutatásokra van lehetőség. A lehető legjobban megegyező genetikai készlet az ugyanabból a petéből származó ikreké. A magyar kifejezésnél: egypetéjű ikrek, az angol nyilvánvalóbb: azonos ikrek. Az eltérő idő(kor) szerepét velük sem lehet vizsgálni, ám a helyét és abból fakadó helyzetét mód nyílik. Amikor rövid idővel születésük után különböző nevelőszülők nevelik fel őket, már-már olyan, mintha ugyanaz az ember ugyanabban az időben, tartósan két eltérő helyen élhetne. Természetesen, nem eleve egymástól hátrányosan megkülönböztethető két helyen. A vizsgálatok körét szűkítik az örökbefogadás indokolt szabályai, amelyek gondosan szelektálják a jelentkezőket. A Minnesota Egyetem munkatársai felnőtt korukban hozták össze azokat, akiket születésüktől kezdve más és más családok fogadtak gyerekükké. Abszolút elkülönülten nevelkedtek. Nem is tudtak azonos ikerpárjukról. Megtévesztésig hasonló külsejükön túl számos szokásuk is azonos volt. Ugyanazokat a tévéprogramokat kedvelték, ugyanazon márkájú fogkrémet használtak, ugyanolyan kutyájuk volt. A pszichológiai tesztek szerint a pár egyik tagja ugyanolyan lelkiismeretesnek és érzelmileg szilárdnak bizonyult, mint a tőle függetlenül vizsgált másik.

Elvben feltehető, hogy két, találomra kiválasztott egyén között szintén találunk hasonlóságot, ha nagyon keressük. Mondjuk mindketten utálják a brokkolit. Csakhogy ezúttal sokkal lényegesebb tulajdonságokat is találtak, amelyek nevelőszülők és fogadott gyerekeik között semmiben nem emlékeztettek egymásra, biológiai szülők és gyerekeik között viszont figyelemre méltón együtt jártak. Egymástól külön nevelt egy- és kétpetéjű (vagyis nem azonos) ikrek vizsgálata szerint az extraverzió és az érzelmi szilárdság mértéke erősen, míg az elidegenedés érzése, az agresszivitás, a kockázatvállalás, a ragaszkodás a hagyományokhoz, a lelkiismeretesség, a nyitottság a tapasztalásra, a barátságosság mérsékeltebben örökletes. Több száz fogadott és több mint tízezer biológiai szülők nevelte gyereknél összevetették a munkával kapcsolatos tényezőket a szülők társadalmi státuszával, iskolázottságával, foglalkozásával és jövedelmével. Presztízs, magas jövedelem, versengés, kockázat, veszély, mások kontrollálása, önállóság, biztonság, felelősség, mások segítése szorosan együtt járt gyerekek és biológiai szüleik között, ám adoptáltaknál egyáltalán nem.

A gének nemcsak a foglalkozással összefüggő preferenciákat, de rajtuk keresztül az elért szociális státuszt is befolyásolják. Emberek manipulálásának élvezete, szívtelenség, a társas konvenciók iránti közömbösség, kockázatvállalás, mások hibáztatása saját gondjaiért, szorongástól mentesség: mindezek a pszichopata személyiségjegyek részben mérsékelten, részben erősen örökletesek. Az alkoholizmus és az antiszociális viselkedés öröklékenysége ugyancsak jelentős. De még a holléttől kevéssé függő tulajdonságok sem légüres térben lebegnek. A körülvevő megnyilvánulások így vagy úgy őket is megérintik.

*

Bármilyen jó adottságai voltak Saul-Paulnak, ha zsidó szülei mélységes hitük mellett nem lettek volna tehetősek is, nem dönthettek volna úgy, hogy fiukat a távoli Tarzuszból Jeruzsálembe küldjék tanulni a nagyra becsült Gamálielhez. Márpedig ha ez nem így történt volna, a fiú életpályája (sorsa) sem így alakul. Még nyilvánvalóbb, akkor sem alakulhatott volna így, ha ugyanezen családi háttérrel, ugyanilyen adottságokkal, ugyanott születik, azonban harminc évvel megelőzve Krisztust. A helyzet követelményei, illetve lehetőségei annyira mások lettek volna, hogy bármennyire befolyásolhatta Saul-Paul maga is helyzetét, hivatása/dolga is más lett volna.

Egy történet jut eszembe a XVIII. század elején élő nyugalmazott francia katonatisztről, akire kollégái meg családja fura különcként tekintenek. Nyers alak, állandóan csaták terveiről, politikai elképzelésekről, hadjáratokról beszél, amelyeket vezetni szeretne. Leereszkedően, elutasítóan bánnak vele. A végén derül ki, hogy a grandiózus fantáziájú, kis termetű tiszt Monsieur Bonaparte. Képzelgései arról, hogy mit tenne, ha hatalma volna hozzá, visszhang nélkül maradnak. S. V. Benét egyik elbeszéléséből kölcsönöztem. Az ő Napóleonja túl korán jött, merőben más történelmi-társadalmi körülmények között, forradalmi felbuzdulás híján. Bármilyen pompás adottságai voltak, nem futhatta ki magát. Helyzetét (korát) nem erőszakolhatta meg.

Avagy, hogy merőben más irányból és jóval szerényebb méretekben a hazai közelmúltba térjek, a Rákosi- és Kádár-rendszer két jól ismert hangadó kultúrférfija: Ortutay Gyula és Király István jelenik meg előttem, nem oly rég közölt vaskos és életükben gondosan rejtegetett naplóik okán. Mindkét naplórengetegnek egy fura közös vonása van. Íróik bűneiket folytonosan bevallották önmaguk előtt, hogy nyomban fel is oldozzák magukat. Nagyon elítélték önmagukat, és továbbra is úgy viselkedtek, hogy újfent nagyon elítélhessék magukat. A legdöbbenetesebb azonban, hogy az aprólékos naplóbeírások szinte ugyanattól a naptól kezdve, egyiküknél háromnegyed, másikuknál negyedévig szünetelnek. 1956 októbere meg az utána következő hónapok maradnak ki. Aztán mindketten újra felveszik a tollat, hogy ott folytathassák, ahol abbahagyták. És ha a dolgok máshogy alakultak volna? Meddig tartott volna a naplóírás csendje? Milyen bejegyzések követték volna le nem vert forradalom teremtette körülmények között? El se tudom képzelni, vagy csak elképzelni tudom, hogy mennyire másféle naplót írhattak volna, ha ugyanezekkel az átlagosnál jobb intellektuális adottságokkal, ha ugyanezekkel az átlagosnál erősebb önérvényesítő motivációkkal demokratikus hagyományú társadalomba születnek. Ez a veszély azonban nem fenyegette őket. Jókor voltak rossz helyen. És a szó minden értelmében kivették részüket a kor rossz szelleméből.

A Zeitgeist eszmék, képek és értékek rendszere. Sajátos intellektuális-kulturális környezetet teremtve alapozza meg egyének és közösségek gyakorlatát. Stílust és életmódot befolyásoló atmoszféra, a társadalom lélegzetét ütemezi – így egy francia értelmezés. Benne van a levegőben – ahogy történetesen a tudattalan felbukkant a XIX. században, kivált a második felében íróknál, filozófusoknál, lélekgyógyítóknál és egyéb orvosoknál, fogékonnyá téve őket Freud felfedezései iránt. A Zeitgeist a közösség dinamikáját és a művészi megnyilatkozásokat, valamint a tudományos gondolkodást modellálja. Nem tudatos módon beállít arra, ami észszerű. Ami egyáltalán elgondolható. Része, egyben formálója a kor társadalmának minőségével összefonódó pszichológiai tudomány és gyakorlat. Bármilyen eredményei legyenek azonban, adott biológiai lehetőségekből belátható időtávon minőségileg más embereket képtelen létrehozni. Ami ott van, az bizony – tetszik vagy sem – ott van; ami pedig nincs, az nincs. Ám a rendhagyó esetek, amilyen a balkezesség vagy éppen a homoszexualitás hátterének oksági feltárása, a korszellemnek megfelelő megértésük nyomán többé vagy (inkább) kevésbé csökkentheti az intoleranciát.

A Zeitgeist mint az idők, illetve a század szelleme az irodalom- és művészettörténet analitikus eszközeként már a XVI. és XVII. században megjelent, de igazán a XVIII. és XIX. századi német filozófia kodifikálta mint a világtörténelem adott korszakát jellemző uralkodó erőt. Herder hangsúlyozta, hogy az emberek gondolatai és tettei hely és idő szerint változó társadalmi környezetüktől függenek. Hegel összhangban ezzel, amilyen kifejezőn, olyan túlzón, Napóleonban a világszellem megtestesülését látta. Carlyle viszont elsődleges mozgatónak éppen fordítva, a nagyemberek önmagukból eredő kivételes fellépését tartotta.

*

A pszichológia nyelvén az előbbinek a szituacionista felfogás felel meg: a szociális viselkedés a társadalom produktuma. A korszellem tehát a társas környezet által formált helyzet, amiből fakadnak a kiemelkedő személyiségeket is létrehívó feltételek. Az utóbbi ellenben nagyban hasonlít a személyiségvonás-alapú megközelítésre, ami az emberi viselkedést magyarázó személyiségvonások, mint például vezetői rátermettség, konformitás felismerésére összpontosít. Eszerint egyesek arra prediszponáltak, hogy vezetők legyenek, mások pedig, hogy kövessék őket. A hozzám közel álló interakcionista nézőpont rugalmasabb. A vezetői rátermettség, akár a konformitás, a személyiségvonás és a hely(zet) találkozásából ered.

Jókora bonyodalom, hogy a személyiségvonás szociális érzékenysége arányában rendszerint maga is több, eltérő mértékben meghatározott tulajdonság eredője. A karizmatikus adottság még nem teszi tulajdonosát sikeres vezetővé. Kvalitásai közül kiemelkedik az előrelátással párosuló valóságérzékelés. Annak megragadása, hogy mely társadalmi csoportok miféle vezetőt fogadnak el, mit várnak tőle. Felismerése annak, hogy a kapcsolat roppant erősen kölcsönös. A politikai vagy vallási vezető (organizátor, menedzser, ha jobban hangzik) a lehetőségeit óvatosan tágíthatja. Csak azokat képes vezetni, akik őt vezetik. Akiknek észjárása, hiedelmei, értékei, szokásai, gyökerei az övéhez közeliek. Mindeközben folyamatosan idomulnak egymáshoz.

Adott történelmi időszak gyakran nem egységes. Két egymásnak feszülő korszellem jellemzi, hívta fel a figyelmet Mannheim. Ugyanabban az időben különböző korszellemek együtt léteznek, anélkül hogy tönkretennék vagy magukba szívnák a másikat. A korszellem nem abszolút. Körülvehet bizonyos csoportokat, de nem az összest; kiterjedhet bizonyos szociális mezőkre, de nem az összesre; érinthet bizonyos földrajzi területeket, de nem az összest; vonatkozhat bizonyos interakciókra, de nem mindegyikre.

Jóllehet a kifejezés: a kor szelleme szükségképpen eltérő időre utal, a társadalmi és a kronológiai idő egybeesése nem magától értetődő. Társadalmi válságokkal fellépő korszakváltások ugyanazon időben és helyen is megmutatkozhatnak. Saul-Paul, Napóleon meg a kevésbé impozáns magyarok éppen az egymással összecsapó antagonisztikus korszellemek igencsak különböző hatásmódját példázzák. Az akár még, akár már uralkodó korszellem inkább lehetőség, mint determináció; hívás, amelyre a legkisebb ellenállástól a legnagyobbig ívelő skálán jöhet a válasz.

Eljutottam, helyesebben visszajutottam a (non)konformizmushoz.

Saul-Paul élete első három évtizedében mélységesen hívő zsidóként mindenben ennek megfelelően gondolkodott és cselekedett. Majd – félretéve, miért és hogyan – hitébe vetett bizonyossága és biztonsága megrendült. Az összhang annyira megszűnt, hogy konformistából nonkonformista lett. Azután megtérve új hitéhez, az egyébként még egyáltalán nem uralkodó korszellemhez, ismét konform módon viselkedett. Nagy kockázatot vállalva, a legvégsőkig mindenben alávetette magát annak.

Mára sok mással együtt a túlnépesedés és a globalizáció ellenére (vagy éppen amiatt is), látványos széttagolódás részt vevő megfigyelői vagyunk. Markáns példaként: az itt vagy ott uralkodó korszellem szerinti zenei ízlés meg öltözködés lelkesen konform követése jól megférhet a harsány politikai nonkonformizmussal, még gyakrabban a se konform, se nonkonform közömbös tudatlansággal. A lehetséges változatok sokfélék.

Legyen azonban a korszellem szinte tapinthatón a levegőben, értsd: a tömegkommunikációs médiatérben, az egyénhez jobbára az őt körülvevő csoportok, valamint megmondóemberek közvetítésével jut el. És ahogy a szociálpszichológia egyik klasszikus kísérlete bizonyítja, még akkor is, amikor – nem képletesen – saját szemmel ellenőrizhető ítéletalkotás a feladat, a felnőtt alanyok hozzávetőleg egyharmada az őt körülvevő többség torz véleménye szerint jár el. Hogyne romlana az arány, amikor bonyolultabb a helyzet. Azt pedig kísérletek sora igazolta, hogy a kevéssé ellenállók miként igazítják politikai, erkölcsi vagy esztétikai ítéletüket (véleményüket) ahhoz, akinek szemükben presztízse van. És nem kevésbé, sőt ahogy manapság kitűnik, még inkább akkor, amikor nem szaktekintélynek, hanem sikeres sportembernek vagy színésznek tartják. Merthogy így mutatják be őket olyanok, akiknek presztízsük van. A magyar nyelvhasználatba is régóta beköltözött szó a latin prestigiae szóból ered. Jelentése: szemfényvesztés. A kísérletekben mindez meglehetős körülményesen: face to face történik. Hol vagyunk már ettől a Facebookon?