Az írás mint jutalom

Valamikor a nyolcvanas évek közepe táján egy svéd kollégám büszkén mutatott asztali számítógépére: „Azelőtt alig publikáltam, most, hogy már ezen írhatok, nagyon megnőtt a produktivitásom.” Én javában kedvenc Hermes Bébimet koptattam, tűrhető produktivitással. Felfogtam persze, hogy komputeren dolgozni kevésbé macerás. Nem kell indigót használni. Nem kell az összetekeredő-kifutó írógépszalaggal babrálni, befeketedett ujjaimat megtisztítani. Nem kell kínlódni a tévesen leütött betűkkel, nem kell ollóval szétvágni a papírt, hogy áthelyezhessek/beilleszthessek/ragaszthassak, majd a sorok közé írva kézzel is módosítsak szövegrészeket. És nem kell az egészet átadni gépírónak kellő magyarázattal, hogy elfogadható külsőt kapjon. De csak évek múltán, ezt-azt olvasva ébredtem rá, hogy a legfontosabb mégis valami más. Kollégámnak valójában azt kellett volna mondania: „A gép hív. Közvetlenül a technika keni meg a szavakat/mondatokat, és szinte maguktól belecsúsznak az ember agyába.” Tehát nem pusztán és nem is elsősorban a végtermék gyorsabb előállítását, hanem végre a folyamatot is nagyon élvezi. A kézjáték a klaviatúrán (mozgás) és tüstént feltűnő eredménye a képernyőn (látvány) nyomban jólesik. Pedig még pár év telt el, mire az internet egyre választékosabb kínálata, egyre énközelibb és okosabb kütyükkel, egyre hozzáférhetőbb lett.

Aligha kérdéses, hogy ki bűvöl el kit. Olyannyira, hogy a súlyosabb megnyilvánulásokat a Mentális rendellenességek diagnosztikai és statisztikai kézikönyve ekkor már több mint egy évtizede a gyógyításra szoruló szenvedélyek/függőségek között tárgyalta. Megkülönböztetve a kémiaiakat (például alkohol, nikotin, heroin) a viselkedési változatoktól (például vásárlás, szex, tévé). Okkal ötlik fel a komputer vagy videójátékok kényszeres-impulzív használata, jelentős káros következményekkel. De semmi nem indokolja, hogy megfeledkezzem az internetről, mindenekelőtt az e-mailről és Facebookról. A késő kilencvenes évektől az alkoholisták mintájára webholistaként vagy kiberholistaként jellemzik azokat, akik mindent alávetnek, hogy kielégíthessék egyre kielégíthetetlenebb szenvedélyüket. Kifejezett szenvedést élnek át, ha ettől nemhogy órákra, de percekre el kell szakadniuk. A klinikai értelemben vett grafomántól, akit ugyancsak kényszeres impulzus hajt, legalább két meghatározó tekintetben különböznek. A webholisták létszáma nagyobb, és egyre nő. A grafománok szövegei annyira kuszák, zavarosak, összefüggéstelenek, érthetetlenek, hogy eleve alkalmatlanok a társas kommunikációra. A webholistákat viszont az élteti, hogy eleven és aktív részesei a szüntelen (tömeg)kommunikációs áramlatnak, amiben a zavarosság még (olykor ugyan nehezen) megfér az érthetőséggel.

*

A teljes rabul ejtettséget az eszköz(ök) maximálisan kontrollált használatától igen széles skála választja el; a két végpont között számos fokozattal. De – ahogy már az első bekezdés érzékeltette – egy másik skála is fontos. Ennek két végletén az azonnali, illetve a késleltetett jutalmazás áll, ugyancsak számos közbeeső fokozattal. Kollégám úgy érezte, hogy a szövegszerkesztő gép felszabadította az addig kedvét szegő sok kínlódástól, és azonnal jutalmazta tevékenységét. Tette anélkül, hogy a későbbre halasztott jutalmazást (tanulmánya valamikori megjelenését követően) kizárta volna. A késleltetett jutalmazás ellenállás az azonnali jutalom csábításának, a hosszabb távon értékesebb és tartósabb jutalom reményében. Türelmet, impulzusok szabályozását, önkontrollt és akaraterőt követel, ami egyáltalán nem a gyerekek sajátja. Boldog lehetne az a társadalom, amelyben csak az övék volna.

A késleltetett jutalmazás önmagát szabályozó, hosszasan tanult működésmód, amelyben a hangulat- és indulatvezérelt automatikus reakciókat, a felhevült (forró) gondolatokat nyugodt, kiegyensúlyozott információfeldolgozás hűti le. Meglehet, hogy maximalizmus, mégis hajlok arra, hogy hiányában legfeljebb fizikai értelemben beszélhetünk felnőttségről. Mellékesen, a lelkileg (is) érettebbek jobban képesek megküzdeni a distresszel, jobban támaszkodnak az eszükre, kevésbé jellemzik őket viselkedési zavarok, drogproblémák. Azoknak, akik jobban képesek késleltetni a jutalom elérését, jobb az általános közérzetük, nagyobb az önbecsülésük, nyitottabbak tapasztalatokra, és produktívabban tudnak reagálni provokációkra. Egyszersmind intelligensebbek, felelősségteljesebbek, összefogottabbak, kevésbé szeszélyesek és ellenségeskedők.

Nem én vagyok az első, és bizonyára nem is leszek az utolsó, aki rámutat, hogy az írás mint komputeres szövegszerkesztés meg e-mailezés meg facebookozás csakúgy, mint maga az olvasás az interneten, a hagyományos írás-olvasásbeliséghez képest kevésbé koherens. Közelebb kerül a mindennapi élőbeszédhez. Márpedig a beszédmotor rövidebb reakcióidővel, spontánabbul, viszont redundánsabban működik, mint a megfontoltságra inkább alkalmat adó írásmotor. Az ember beszél, csak beszél, és legalább utólag megtudja, mit is gondolt. A gondolkodás cseppfolyóssága összhangban van a diskurzus közvetlen áradásával. A töprengés, az önkontroll éppen a hálózat oly imponáló ismérvét, az írás zökkenőmentes gyorsaságát fogná vissza, amit a kommunikációs nyomás sem enged meg.

Magam szó szerint azon kihaló emberfaj egyik példánya vagyok, aki még életének kétharmadát komputer és világháló nélkül töltötte. Bár már több évtizede áttértem-megtértem, most sem tudok lemondani a tevékenységgel járó – ráadásul – kínlódásban is örömöt találó küszködésről. A billentyűk nyomogatása előtt-alatt-után újra és újra olvasgatok, hol könyvekben, folyóiratokban komputeren kívül, hol belül keresgélek-felülírok, folyamatosan késleltetem az eredményt. És még így is megtörténik, hogy a közlési vágy erősebb, mint az eredmény minősége. De az bizonyos, hogy ha netán (agresszív) indulatok késztetnek, azokat felemésztem, mire az akár terjedelmes, akár kurtára fogott szöveget befejezem. Vélem, mindazok számára, akik beleszülettek a mindent átható hálózat világába, ez az attitűd egy cseppet sem cool. Nekik az írásról-olvasásról (meg sok minden másról) az okostelefon meg az iPad jut az eszükbe, amelyekkel gondolataiktól elkülöníthetetlen indulataikat gerjesztik és terjesztik. Hiszen erre valók.

Tanultam, hogy elvontabb, általánosabb jelentések és összefüggések felfogására törekedni, továbbá mérlegelni, beleélni magunkat mások helyzetébe, kezdeményezni, szellemi kockázatot vállalni annyi, mint kidolgozott kóddal használni a nyelvet. Így a pontos, hajlékony, egyénített, árnyalt, sokrétű kifejezésre kész mondandót (üzenetet) az is megérti, aki nincs tisztában az előhívó körülményekkel. Az érzelmek megismerésében és közvetítésében is igényesebb, mert az árnyalt nyelvhasználat hidat emel az adott helyzet és az általános elvek közé. Ezzel szemben a megkötött kódot használó mereven és görcsösen a mindenkori szövegösszefüggéshez tapad, darabos, nemritkán az érthetőséget nehezítő befejezetlen mondatokkal. Kedvez a pillanatnyi jutalmat és büntetést osztogató (autoritástól függő) magatartásnak. A válaszolás, a cselekedet tudatos késleltetése, az indulatok szabályozása kevéssé fejlődik ki.

*

„Hallgass ide, segglyuk, és vedd ki a fejed a végbeledből, hogy körülnézz és észrevedd, az igazi riporterek nem hízelegnek alanyaiknak, vagy ami még rosszabb, nem esedeznek kegyükért, megmutatva hatalmas seggnyaló profiljukat, hogy aztán nyomtatásban kérkedjenek vele.” Hát igen. Hogyan is várhatnánk választékos, egyénített, gondosan kidolgozott kódot, amely beszédüknél is markánsabban jellemzi írott szövegüket azokétól, akiket kora gyerekkoruktól főleg komputeren a hálózat szocializált. Márpedig a szó szerint híven idézett szöveg eredetileg is írva vagyon. A New Yorker jó nevű újságírója olvashatta képernyőjén, miután barátságosan felkérte interjúra – kit is: Bill Gatest.

Meglehet, hagyományos postai levélben írott válasza is elutasító, de kizárt, hogy hangneme ilyen mosdatlanul útszéli lett volna. Pedig kimondottan magasan iskolázott, elit családból jött, remek intellektuális képességeivel hamar kitűnt, egy nem igazán gyenge egyetemre, a Harvardra könnyedén bejutott. Gates már igen fiatalon elsajátította a kidolgozott nyelvhasználatot, amikor a fentieket negyvenévesen leírta, már jócskán túl volt nemhogy gyerek-, de ifjúkorán is, és messze elismert teljesítményeivel aligha érezhette kudarccal telinek magát. Sokakkal ellentétben volt tehát honnan regrediálnia. Gorombaságait ismételve élvezkedett a bántó kifejezésekben, begerjedve szabad utat engedett agresszív indulatainak. Balszerencséjére a címzett meglepően reagált: azt, amiről a szerzője úgy vélte, ezt aztán nem teszi ki az ablakba, éppen hogy kitette.

Több mint negyedszázad telt el azóta. A helyzet sokat romlott. Huszonöt éve a többirányú illúzió- és biztonságvesztés még nem züllesztette le a közbeszédet és írást a mára szokásos szintre. Facebook meg okostelefon sem állt kapásból kézre indulatvezérelt kitörésekhez. Nálunk még később sem. De felzárkózásunk bámulatosan gyors lett. Az olvasókat meg magamat kímélendő, figyelmen kívül hagyom a politikusok írásbéli megnyilatkozásait. Tőlük függetlenül – nemritkán inkább függőn – lesújtó, ahogy írók, újságírók, filozófus moralisták, közvéleménykutatók és társaik viselkednek. Saját választásuk (elhivatottságuk?) következtében az a feladatuk, hogy csak sine ira et studio vizsgálódás után közöljék írásban eredményeiket. Ehelyett úgyszólván szüntelenül online tüzelésre készek, nehogy késlekedésük miatt társaik megelőzzék őket a gyalázkodó-gyűlölködő odamondásban.

*

Ha még élhetne Julien Benda, a ráismerés élménye hatná át. Közel száz éve megjelent könyvében a modern kor vívmányaként határozta meg „a politikai szenvedélyeknek egy-két szimpla, az emberi szívben igen mély gyökerű gyűlöletbe való összesűrűsödését”. Pedig hátra volt még a század vértől iszamós java, továbbá szörnyűséges indítása a mi századunknak. És hol voltak még a mindennapokat alapjaikban felforgató elektronikus kommunikációs eszközök. Nyomatékosító variációs ismétléssel ismét Benda: „Századunk úgy lesz egykor emlékezetes, mint a politikai gyűlöletek intellektuális megszervezésének százada.” És ebben felejthetetlen szerepet játszanak az írástudók.

Eredetileg az írástudó szó szerint azt a (jobbára férfit) jelentette, aki olvasni és írni tudott akkor, amikor ezzel a tudománnyal csak kevesen rendelkeztek. A kör fokozatosan szélesedett, és a jelentés átalakult. A XIX. század vége felé azokra vonatkozott, akik főleg az irodalomról szóló írásból éltek. A XX. században pedig ismétlődő jelentésváltozással átvette helyét az alkalomadtán már korábban is használt kifejezés: intellektuelek. Latinból vett jelző magyarításával: humán értelmiségiek, akik morális felelősségük tudatában független megfigyelőként-kritikusként vesznek részt a közügyekben folytatott diskurzusban. Benda amellett érvelt, hogy hivatásukra rácáfoltak („elárulták”), amennyiben írásaikat a politikai szenvedélyek szolgálatába állították.

Tehát ennek vagy annak a politikai oldalnak (pártnak, szektának, csoportnak) heves indulatokat felkorbácsoló szószólóivá váltak. Feladták viszonylagos függetlenségüket, mert még valószínűleg volt mit feladniuk. Nem az első eset, hogy ami egykor mélypont volt, utóbb elérhetetlen magasságnak tűnhet. Hatvan évvel később Alain Finkielkraut már „a gondolkodás felszámolásáról” értekezett. A támadást nem kívülről, értetlen barbárok hajtották végre, hanem belülről, az értelmiség maga teremtette barbárjai. Itt az írástudók új árulása. „Az értelem és a közös humanitás dezintegrálódása a standardok pusztulásához és gondtalan közömbösséghez vezet.” Vége annak a nézetnek, hogy a gondolkodó élet értékesebb, és ez a kultúra célja. Mindig sok antiintellektuális elem volt a társadalomban, most azonban „Európa történetében először a nem gondolkodás ugyanazt a státust élvezi, mint maga a gondolkodás.” Az újabb és újabb irracionális tévtanok létrejöttében és terjesztésében megkerülhetetlen az értelmiség felelőssége. Annak eredményét, amit Finkielkraut „nem gondolkodásnak” nevez – vonom le a következtetést –, a logika helyett az affektív pszichologika határozza meg.

A negatív irányú változás ugrásszerű. Akkor is az lenne, ha (feltételezve, bár meg nem engedve) kizárólag a politikai és gazdaságtörténeti folyamatokra terjedt volna ki. Azaz ma is az 1920-as (vagy akár az 1980-as) évek tömegkommunikációja-kultúrája élne. A komputerizációs forradalom egyre újabb fejleményei önmagukban is növelték a függőséget. Nemcsak az ilyen-olyan iskolázottságuk ellenére meglehetősen iskolázatlanokét. Ugyancsak feltételezve, bár meg nem engedve fogadjuk el, hogy a professzionális írástudók között webholisták nincsenek. Így is sokkal többen vannak a hozzájuk, mint a skála másik végéhez közeliek.

Az elköteleződést dehogy vitatom. Értelmiséginek (írástudónak) lenni éppen hogy sajátos elköteleződés. A megismerés szükségletéhez kötjük életünket. Maximálisan függeni a szakmai ethosztól és minimálisan minden egyébtől. Legyen az a vallási meg politikai hovatartozás-rokonszenv, avagy a fontosságtudattal keresztezett bennfentesség szükséglete. A taktikai megfontolás, a szereplési vágy, csúnyábban: az egópuffasztás, a mindenkori/reménybeli hatalmasoktól várható jutalom/kitüntetés vágya a legbiztosabb út az önfelszámoláshoz.

Az értelmiségi mindennél többre becsülte a függetlenséget, drága áron is adta el. Ám az őszinte azonosulás az „üggyel” nemhogy kizárná, kimondottan elősegíti az ügyszolgálat és énszolgálat egybeforrását. Ami nem mentség a súlyos szereptévesztésre: úgy viselkedni, mintha maga is politikus-agitátor volna. Az értelmiségi politikacsináló oximoron.

Roppant szelektíven, ám igen keveset olvas. Annál többet ír. Ő az eszményi független gondolkodó. Nem hagyja magát befolyásolni. Minek is hagyná. Hiszen jól tudja, hogy mindazok, akik ugyanazt írnák, ha olyan jól tudnának írni, mint ő, hozzá hasonlóan tárgyilagosak.