Megbocsátani és/vagy megérteni?

Kiindulásként: csak nem képzeled, hogy megbocsáthatja azokat a bűnöket, amelyeket veled szemben ő követett el, hacsak őszintén bocsánatot nem kérsz tőle, közismert nagylelkűségére hivatkozva. Örök optimistaként azt hiszi, hogy megbocsátják neki azokat a bűnöket, amelyeket ő egyáltalán nem követett el. Ám könnyű megbocsátani azokat, amelyeket mások mások ellen követtek el, miként könnyű indulatmentesen ítélkezni azokról a bűnökről, amelyeket semmi pénzért nem követnénk el.

A megbocsátás dilemmáira a vallások évezredek óta keresik a választ. „Az Isten megbocsát nekem. Ez a dolga.” Heine bon mot-ja azonban csak részben talált, mivel a zsidó vallás szerint bármennyire őszinte a megbánás, Isten csak az ellene elkövetett bűnöket bocsátja meg. Az emberek egymás ellen elkövetett bűneit kizárólag ember bocsáthatja meg. Ezzel szemben a kereszténység azt vallja, hogy Isten minden bűnt megbocsáthat. „A Szentírás folyton a megbocsátásról beszél. Valahogy a testvériség megérzéséből lehet megbocsátani. A megbocsátás is teher, nemcsak a bűn. Legvégül nem nagyvonalúság van a megbocsátás mögött, inkább tehetetlenség. Meg lehet bocsátani az ellenségnek, de ahogy Mauriac mondta, elfelejteni nem lehet, hogy megbocsátottunk neki. Én a felejtés ellen dolgozom. Nem azt akarom, hogy elfelejtsék a Papi ügyét, hanem hogy megjegyezzék. Bocsánatot se akarok. Nincs tisztátalanabb, mint a bocsánat. Az áruló megmentése. Az lenne az életem. Az apa elment, a fiú cipelheti az apa terhét. Az apám, akkor is az apám. Itt sincs nagy játéktér” – töpreng a magát „nyakas katolikusnak” valló Esterházy Péter, besúgóvá lett szülőjéről. Hogy is írta Blake: „Könnyebb megbocsátani egy ellenségnek, mint egy barátnak.” Hát még egy Atyaistennek.

Igaz, Jézus arra kérte Istent, bocsásson meg azoknak, akik keresztre feszítették, mert „nem tudják, mit tesznek”. Még tovább, páratlanul messzire ment, amikor meghirdette a „szeressétek ellenségeiteket” igéjét, és arra biztatott, hogyha valaki megüt a jobb orcánkon, fordítsuk oda a balt is. Jézusnak voltaképpen igaza lehetett volna, ha mindenki követi. Ám ekkor az ige felesleges lett volna, mivel az ellenség fogalma értelmét vesztette volna; a teljes konszenzus következtében felszámolja magát. Rövidre szabott élete végén azonban Jézus felismerte, hogy a dolgok nem igazán így alakulnak, és ezért tanítványainak némiképp mást is mondott. Vegyék elő erszényüket meg táskájukat, vagy jobb híján adják el felsőruhájukat, és vegyenek érte – mit is: szablyát.

Az iszlám a könyörületességre teszi a hangsúlyt: az áldozat pénzt fogad el bosszú helyett. Ez az istenfélő emberek tulajdonsága (mármint nem a pénz elfogadása, hanem a gyűlölködés feladása), amiért a lehető legnagyobb jutalom jár. Bejutás a paradicsomba. A buddhizmus viszont a megbocsátás lényegét abban látja, hogy megvéd az ártalmas gondolatoktól. Merthogy a gyűlölet és a rosszakarat tartósan befolyásolja elménket. „Ha nem bocsátunk meg, a fájdalom köré építjük identitásunkat, és a fájdalom újjászületik.” A hinduizmus ugyancsak a pszichoterápiai hatásra összpontosít: aki nem bocsát meg, a negatív érzések emlékeit cipeli, amelyek jelenét éppúgy befolyásolják, mint jövőjét. Fő, hogy ezektől az ártalmaktól megszabaduljunk, akár a súlyos sértést okozóval megbékélve.

*

De szép is volna, ha csak egyének elő-előforduló konfliktusával volna gondunk. Amilyen réges-régi, olyan friss történet azonban, hogy egy embercsoport együtt követ el véres erőszakot egy másik ellen, megtorlást kiváltva. Akár az állatok, és ez itt nem üres frázis. Csimpánzok és makákók összehangolt akciókba fognak – olykor jelentős idő elteltével –, miután csoportjuk tagjai más állatok áldozataivá váltak. Az emberek a kölcsönösség normáját hangoztatják. Az erőszak bűvös körét kizárólag a megbocsátás szakíthatja meg.

Csakhogy, mint sok más esetben, ezúttal is nehezebb a könnyű kézzel odavetett szavakat tettekre váltani. Gallup-vizsgálat szerint az amerikaiak 94 százaléka mondta, hogy fontos megbocsátani, de 85 százalékuk elismerte, hogy külső segítség nélkül képtelen rá. Az idevágó kutatások kezdeményezője a Wisconsin-Madison Egyetemen működő Nemzetközi Megbocsátás Intézete. Két, élesen eltérő helyzetben mérték egyetemisták élettani reakcióit, amint képzeletben reagálnak a valóságos életük során ellenük rosszat elkövetőkre. Az egyikben nem bocsátanak meg egyáltalán: újra és újra lepergetik magukban az ártó tettet, dédelgetik neheztelésüket. A másikban megbocsátanak: az elkövetőt emberi lényként tekintik, nem tagadva meg tőle az empátiát sem. A többféle elképzelt próbában részt vevők szívverése és vérnyomása, valamint bőrelektromos változásokkal mért szimpatikus idegrendszere jóval nagyobb reaktivitást mutatott meg nem bocsátó helyzetekben, mint megbocsátókban. Egyúttal a résztvevők jóval erősebb negatív érzelmekről: haragról, gyűlöletről, továbbá a kontroll elvesztéséről számoltak be, amikor képzeletükben nem bocsátottak meg. A megbocsátás elutasításával tehát érzelmi és élettani többletköltségeknek tesszük ki magunkat, amit már évezredekkel korábban jól látott a buddhizmus és a hinduizmus.

A hajlam a megbocsátásra egyúttal személyiségjegy. A megbocsátóbb emberek kevéssé narcisztikusak, haragtartók, szorongók, viszont empatikusabbak, barátságosabbak, kiegyensúlyozattabbak, önbecsülésük nagyobb, viszonylag gyorsan túlteszik magukat a nekik okozott sérelmeken, és mindez jobb általános testi állapotot jelez. Tekintet nélkül arra, hogy valakinek pozitívak vagy negatívak a kapcsolatai adott emberekkel (csoportokkal), a testi egészség legalább részben befolyásolta, mennyire megbocsátók. És fordítva, akik úgy döntöttek, hogy őszintén megbocsátanak, jobb testi egészségben voltak. Azoknál, akik az ellenük elkövetett rossz tettet megbocsátják, nyomban utána alacsonyabb vérnyomást és alacsonyabb kortizolszintet mértek, mint azoknál, akik képtelenek erre. Ők általában indulatosak és ellenségeskedők. Az ellenük elkövetett vétkeket még két és fél évvel utóbb is meg akarják bosszulni.

A megbocsátással járó pozitív érzelmek kitágítják a tudatot és kedveznek a kíváncsiságnak, új, változatos gondolatoknak és tetteknek. Ha nincs is közvetlen szerepük a túlélésben, a kialakuló készségek és felszabadított erőforrások hosszabb távon kedvezők. Az ellenségeskedés/gyűlölködés megviseli a keringési rendszert, és a hajlam a megbocsátás konok elutasítására csökkentheti az immunrendszer épségét, a feldolgozatlan stressz következtében. „Haragtartónak lenni olyan, mint forró szenet marokra fogni azzal a szándékkal, hogy valaki másra hajítjuk azt; mi fogunk elsőként megsérülni” – mondta Buddha. „Nem örültem gyűlölőm vesztének, nem ujjongtam, ha baj érte, nem szoktam számmal vétkezni, átkot kérve valakire.” Ezt pedig Jób vallotta. Aligha meglepő, hogy az idősebb felnőttek megbocsátóbbak, mint a fiatalabb felnőttek, akik viszont megbocsátóbbak, mint a serdülők. Elvben az erkölcsi fejlődéssel párhuzamosan juthatunk el fokozatosan a megbocsátáshoz mint konfliktusmegoldáshoz.

*

Egy vizsgálatban kis vallási csoportok tagjainak közel kétharmadát alkották azok, akik megbocsátóbbak. Ők sikeresebbek a szenvedélybetegségek, valamint a bűntudat legyőzésében, és kevésbé bátortalanodnak el, mint a többiek. Arról számoltak be, hogy a csoport segítette őket a megbocsátásban, ami testi egészségükre is kedvezően hatott. De az együttállás jobban megalapozott az ellenkező irányból: az ellenségesség, a meg nem bocsátás, kivált, ha lelkünk mélyén önmagunknak sincs bocsánat, nemcsak a vérnyomásnak és a szívműködésnek tesz rosszat, de a depresszió és öngyilkossági késztetés fellépését is növeli.

Hogy mennyi minden mást is magával hoz, Kundera Tréfa című regényének főhőse tanúsítja. Ludvik egyetemista, aki az ötvenes évek Csehszlovákiájában képeslapot küld pártiskolára vezényelt menyasszonyának. Tréfásnak szánt mondataiért, mint például „Az optimizmus az emberiség ópiuma!”, barátjának vélt évfolyamtársa feljelenti. Ludvikot kizárják a pártból, eltávolítják az egyetemről. A katonaságnál büntetőalakulathoz sorozzák be, szökésért börtönbe kerül, leszerelése után bányamunkára küldik. Csak jelentős késéssel jut diplomához. Jócskán érett férfiként alkalmat talál, hogy bosszúból gonoszul megtréfálja egykori álnok barátját, ám ez a tréfa is nagyon rosszul végződik. Ludvik sok-sok éven át nyalogatta kisiklott élete sebeit. Ám közel negyvenévesen sem képes túltenni magát a történteken. Folyton az a százfőnyi plenáris ülés járt az eszében, ahol mindenki: összes tanára, a hozzá közel állók is a kirúgása mellett szavaztak. Úgy tekintett rájuk, „mint az emberiség kis modelljére”. Örökre elvesztette a bizalmát az emberekben. Hiába tette intellektusa alkalmassá, hogy mérlegelje az akkori körülményeket és a szóba jöhető viselkedési minták velejáróit, érzelmi habitusa kizárta. A megbocsátásra hajlamosabbak – mi mást is várhatnánk – általában véve megértőbbek az emberi gyengeségekkel és a nekik sérelmet okozókkal. Ludvik bizonyosan nem tartozott közéjük. Bosszúszomja nemhogy két és fél éven, két évtizeden át a legtartósabb ellenséges érzületből: gyűlöletéből fakadt. Megfontoltan cselekedett, bár a következményeket rosszul mérte fel. Avagy nem is törődött velük?

A megbocsátás és a megértés nem szinonimák. Az egyik nem szükségképpen tételezi fel a másikat. Megesik, hogy szerencsésen együtt járnak, miként az is, hogy csak az egyik működik, ami még mindig kedvezőbb annál, mint amikor egyik sem. Azt sem zárnám ki, hogy ami megbocsátásnak látszik, az puszta elnézés, azaz elsiklás minden fölött: legyen jó, legyen rossz, eleve lemondva a belátásról, azaz a dolgokba belelátás strapájáról. Mindent megbocsátani bizonyára értelmetlen: azt jelenti, hogy semmi sem számít. Aki pedig mindent megért, annak éppen hogy semmit sem lehet megbocsátani. „Hogyan változtathatja meg az ember a világot, ha mindenki gondolataiba beleéli magát? Hogyan lehetne másképp megváltoztatni? Aki mindent megért és megbocsát, honnan meríti az indítékait a cselekvéshez? Honnan nem meríti?” – idézem Koestler Rubasovját. Mindazonáltal, Ludvik szélsőséges reagálása elfogadhatatlan. „Olyan világban élni, ahol senkinek sem bocsátanak meg, ahol mindenki kárhozatra van ítélve, annyi, mint a pokolban élni. Maga a pokolban él, Ludvik” – így ifjúkori ismerőse. Ludvik maga is felismeri, hogy hiába gyötrődött, hiába próbálta „megbosszulni és orvosolni”, ami történt, gyógyulás helyett (ön)pusztítás történt. Némi késéssel, a Ludvikot is formáló egész politikai rendszerre ugyanez várt.

*

Nem kell messzire mennem, hogy olyan politikusokra és más közéleti emberekre leljek, akik naivnak találják Mahatma Gandhi tételét: „A gyenge sosem bocsát meg. A megbocsátás az erősek sajátja.” A westernfilmek egykori hősének, John Wayne-nek a tanácsát követik: „Sose kérj bocsánatot. Az a gyengeség jele.” Jack Kennedy – tudtával, tudta nélkül Mauriac szellemében – árnyaltabban vélekedett: „Bocsáss meg az ellenségeidnek, de ne felejtsd el a nevüket!”

Mindennapjainkban gyakoriak a meggondolatlan vagy nagyon is meggondolt sértő (kirekesztő) szavak. Nehéz eldönteni, hogy mi a súlyosabb probléma: ha tudják, mit beszélnek, vagy ha nem. Gyors, félreérthetetlen bocsánatkérés helyett legfeljebb magyarázkodás következik. Nem bocsánatkérés az, amelyik a sértettek túlérzékenységét hibáztatva azon sajnálkozik, ha fellépése nyomán, akaratán kívül netán ilyen-olyan emberek megbántódtak volna.

A felemás hivatalos bocsánatkérések cinikusak vagy/és komolytalanok. Akkor is azok, ha olyanok kényszerítik ki a leghangosabban, akiknek – és ez a legkevesebb – hallgatniuk kellene. Naivitásnak nincs helye: miért éppen a bocsánatkérés-megbocsátás ne züllene a mindent überelő politikai-gazdasági haszonszerzés kellékévé.

Ijesztő belegondolni, mi lenne, ha a kihívások drasztikusabbak lennének. Felbukkan a kitörölhetetlen képsor: Rajk László és társainak újratemetése (már a kifejezés is gyalázatos, hiszen hét éven át valahol temetőn kívül voltak elkaparva). Fogukat csikorgatva, továbbra is hatalomban lévő gyilkosai rendezték meg ezt, 1956. október elején. A megbocsátás jegyében papoló szónokok között is akadt több abszolút szégyentelen és bűntudatlan, aki voltaképpen a gyilkosok közé tartozott. A folytatás máig tartó lecke.

Nemrég egy meghökkentő (fő)című tanulmány került a kezembe. Szó szerinti fordításban: „Azt mondod, a legjobb, ha egyáltalán semmit sem mondasz”. Több mint száz szarajevói középiskolásnak egy rövidfilmet mutattak be, amelyben hivatásos színésznő által alakított fiatal nő beszél a háborúról, több változatban. Mindegyikben elismeri a szerb felelősséget az elkövetett atrocitásokért, de eltérő módon. Csak akkor váltott ki valamivel nagyobb, értékelhető mértékű bocsánatot, amikor bocsánatkérése érzelmektől mentes volt, ahhoz képest, mint amikor akár szégyent, akár bűntudatot fejezett ki. Az érzelemmentes, tárgyszerű beismerés még a szerbek pozitívabb megítélésére is hitelesebben hatott. A nemes érzelmek kimutatása visszhang nélkül kong. A hiba egyértelmű elismerése kétségtelenül a leghatékonyabb bocsánatkérés, ahogy Kovács Judit más közegben végzett vizsgálatai is mutatták. A szarajevói munka alapján hozzáteszem: a bocsánatkérés komolyságát az erkölcsi-anyagi jóvátétel mihamarabbi bekövetkezése bizonyítja. Ez megerősíti az áldozattá válás és következményeinek feldolgozását, a traumatikus emlékek tágabb összefüggésbe ágyazását.

Amint békét kötni kizárólag a korábbi ellenséggel tudunk, megbocsátani a megbocsátandó tettet korábban elkövetőnek lehet. A szándékos gaztettek – mindenekelőtt a mégoly szép vagy rút utópiák megvalósítása érdekében elkövetett (tömeg)gyilkosságok – azonban egyáltalán nem ide tartoznak. Amire nincs bocsánat, arra nincs bocsánat. Felettébb rosszul veszi ki magát, ha áldozataik sírjára gyilkosaik helyezik el a „Pardon” táblát. Azonban a rossznál is van rosszabb: a bűnök magától értetődő letagadása és az áldozatok még magától értetődőbb megtagadása.