Nem érzek rendszerváltó hangulatot

Olyan a magyar politika, mint egy futóverseny, ahol két futó csak egymást figyeli, miközben a mezőny már rájuk vert néhány kört – mondja Gyurgyák János történész, akivel az Elvesztett illúziók – megtalált történelem című kötetéről beszélgetünk.

– A könyvhétre megjelent, történelmi esszéit összegyűjtő kötetben, az Elvesztett illúziók – megtalált történelemben sokat ír Orbán Viktorról. Együtt indultak a rendszerváltás idején, barátok is voltak. Hogy látta, mikortól vált demokratából autokratává, és miért?

Sokat gondolkodtam ezen, de számomra ez még ma is talány. Kétségkívül kellettek ehhez bizonyos örökölt személyiségjegyek, de szerintem nem ezek voltak a meghatározók. Mély sebet ütött rajta, hogy alapvetően jó kormányzati teljesítményének dacára 2002-ben elveszítette a választást, ráadásul a kormányzásra totálisan alkalmatlan Medgyessy Péterrel szemben. Ezt ő – nem teljesen alaptalanul, de túlzón – a bal-liberális értelmiség, az ellenséges média és gazdasági elit számlájára írta. Erre csak rátett, hogy 2006-ban vitathatatlanul elveszítette a miniszterelnök-jelölti tévévitát a nála sokkal jelentéktelenebb politikus Gyurcsány Ferenccel szemben. Nem is vállalkozott többet ilyenre. Innen indult a két politikus máig tartó párharca, amire aztán ráment az ország.

– A magyar konzervatív hagyomány című, 2008-as esszéjében írja, hogy gazdaságilag erős, öntudatos, az államtól független polgárság híján lehetetlen konzervatív politikát, de igazából stabil, demokratikus rendszert is felépíteni. Nem ezt ismerte fel Orbán is?

Lényegében sem polgári, sem intellektuális közép nincs Magyarországon. Nálunk a középen lévőket alapvetően habókosoknak, ha nem egyenesen árulóknak tekintik. Polgárság helyett a tekintélytisztelő paraszti és az urambátyámvilágban otthonos dzsentrimentalitás működik ma is. Nem valami „magyar átokról” van szó, hanem kemény történeti tradícióról, s szerencsénk sem volt 1945 után. Kimaradtunk a nyugati nagy felívelésből, és amikor visszaléptünk Európába, már ott is repedezett a polgári ethosz, valamint az erre épülő demokratikus politika. Ezért mi könnyebben csúsztunk vissza a populista-autokratikus politizálásba.

– Az első kérdésre adott válaszából úgy tűnik, az első Orbán-kormány teljesítményével ön is elégedett volt. Nem zavarta, hogy a rendszerszintű korrupció, az egészpályás letámadás akkor is jelen volt?

Egy értelmiségi mindig elégedetlen a regnáló politikával, de szerintem elfogadható teljesítmény volt, és a kétségkívül meglévő negatívumoknak is volt racionális magyarázatuk. Méltányolom például, hogy meg akarta erősíteni a nemzeti polgárságot Magyarországon, ahol korábban olyan mértékű volt a privatizáció, ami már-már a nemzeti szuverenitást veszélyeztette. Kár, hogy a polgárosodás ideájáról később kiderült, hogy pusztán „politikai termék”. A vereség után, immár Simicskával, más szintre kapcsolt a gazdasági hátország felépítése. Innen már nem volt megállás, és nem is lesz. Orbán számára ugyanis a konszolidáció ismeretlen fogalom volt, és ma már talán nem is lehetséges.

– Az Orbán-rendszer ön szerint akkor sem képes konszolidálódni, ha nem kap kétharmadot?

Volt már négy-öt olyan pillanat a Fidesz történetében, amikor azt gondoltam, hogy itt a fal, nem lehet továbbmenni, mégsem következett be a konszolidáció. Most már nem is várok ilyet: mit lehet ezen a rendszeren konszolidálni? De azért azt se felejtsük el, hogy az állandó csatatérhelyzet kialakulásában a másik oldalnak is megvan a maga felelőssége. Az átjárhatatlan és kibékíthetetlen kétosztatú politika csapdájából rövid távon nincs kiút, bárhogy is dől el a választás.

– Miért, ön szerint hogyan fog eldőlni?

Nem vagyok politológus, lehet, hogy tévedek, de nem érzek rendszerváltó hangulatot. Még ha nyer is az ellenzék, nem lesz ereje, hogy teljesen elsöpörje az Orbán-rendszert.

– A könyvében azt írja, hogy az elmúlt száz évben fél tucat rendszerváltást élt meg az ország. Nincs itt az ideje egy következőnek?

A történész azt mondatja velem, hogy Magyarországon a rendszerek egy emberöltőre szoktak berendezkedni, és szerintem a NER-nek vannak még tartalékai. De számomra nem ez a lényeg, hanem az, hogy ha az ország továbbra is belemerül az értelmetlen és megnyerhetetlen emlékezetpolitikai csatákba, akkor elvérzik. Vagy leragad a magyar politika kártékony, múltra koncentráló hagyományánál, az örökös „mindent újrakezdünk” tradíciójánál, vagy a múlt helyett végre a jelen és jövő kihívásaival, az ökológiai fenntarthatósággal, a biotechnológia, az infokommunikációs társadalom és a robotizáció társadalmi következményeivel kezd el foglalkozni. Ma olyan a magyar politika, mint egy futóverseny, ahol két futó csak egymást figyeli, miközben a mezőny már rájuk vert néhány kört.

– Hogy lehet egyszer lezárni ezeket a kérdéseket?

Visszafogottsággal, kölcsönös kompromisszumokkal, jóindulatú gesztusokkal – de ennek ma a nyoma sem látszik, sőt a választási év miatt az őrület fokozódni fog. Sajnos nem csak arról van szó, hogy a politikusok tévútra viszik az országot: a fő baj az, hogy a magyar társadalom nem jelentéktelen része ezt kívánja, vagy legalábbis elviseli.

– Nem látja nyomát változásnak az ellenzék újabb generációjánál? Az LMP, a Jobbik és a Momentum is azzal lépett fel, hogy nem hajlandó önmagát ebben a kétosztatúságban elhelyezni.

Igen, így kezdődött, aztán betagozódtak Gyurcsány alá. De a történelem nyitott végű játék, nincs az sehol megírva, hogy egy elkövetkező nemzedéknek nem sikerül majd átlépnie a megosztottságon. Félek tőle, hogy ezt a pillanatot nem a józan belátás, hanem egy kataklizma hozza majd el.

– A miniszterelnök lebegteti az unió elhagyását is, bár most épp hitet tett mellette. Van alternatívája Európának?

Szent István óta nincs, de felelőtlen politikusok szeretnek ezzel a tűzzel játszani. Másfelől Magyarországon nem tud meghonosodni egyfajta illúziók nélküli „Nyugat-realizmus”: vagy ájult Nyugat-ámulat van, vagy eszement, hun lovakon száguldozó, hátrafelé nyilazó Nyugat-ellenesség.

– Hét pontban sorolja fel, mi okozhatja az Orbán-rezsim bukását, például a kert végébe épített stadionok, az „elcecíliásodás”, azaz a felemelt oligarchák hedonista életvitele… Engem inkább az érdekel, vajon mindezek ellenére miért működik mégis?

Mert olyan nagy a félelem az orbáni oldalon attól, hogy visszajönnek a régiek, s főként Gyurcsány, hogy ezért sok mindent elnéznek a választók. A rendszer kedvezményezettjei pedig, bár látják a hibákat, cinikusan viszonyulnak a rendszerhez. Ahogy egyik volt barátom fogalmazott: most száz évre rendezkedünk be.

– Ha Fordok és Edisonok lennének, talán igen, de Mészáros Lőrincek? Látott már olyan rendszert, ami száz évre be tudott rendezkedni?

Magyarországon még nem.

– Egy 2008-as tanulmányában a szociálliberális kormányzásról mond csaknem olyan súlyos ítéletet, mint most Orbánékról: korruptak, kijátsszák a jogállamot, lételemük a válság. Azért, visszanézve, ők mégis zsúrfiúk voltak csupán. Visszasírja őket?

Történészként ismerek egy nemzedéket, a reformkorit, amelyhez akaratlanul is mérem a mai politikusokat. Az 1989-es, soha vissza nem térő kivételes pillanatot és nagy lehetőséget ez a politikai elit nem tudta kihasználni, nem nőtt fel a feladathoz. Nincs kiket visszasírni. A magyar történelem fölzabálta ezt a nemzedéket is. Másrészt én szenvedek leginkább az alkati pesszimizmusomtól, csak az a baj, hogy a valóság még az én borús jóslataimon is mindig túltesz.