Kelet-Európa újratöltve

A NER keletinyitás-politikája közvetve és közvetlenül egyaránt hatott a történeti fogalomalkotásra is. S nem csupán a hatalom által működtetett, az aktuális emlékezetpolitika hű csatlósaiként eljáró történészek és történészműhelyek „fedezték fel” keleti őseinket és a Kelet történeti hagyományaiba illeszkedő magyar múltat. Úgy tűnik, hogy az egyébként a világnézeti paletta másik pólusán elhelyezkedők szintén találva érezték magukat ebben az új helyzetben. Elérkezettnek látták az időt arra, hogy felélesszék és újra elfogadhatóvá tegyék a valamikori marxista-leninista Kelet-Európa doktrínát, melynek értelmében országunkat a „junker típusú kapitalizálódás (…) Poroszországgal, Oroszországgal és a kelet-európai régió más országaival rokonítja” (Pach Zsigmond Pál).

Viták regionális helyünkről

Az a kérdés, hogy történelmi értelemben vajon a Kelethez vagy a Nyugathoz tartozunk-e inkább, akkor került előtérbe, amikor Szűcs Jenő három régiót taglaló híres esszéje, a szamizdatbeli publikációt követően, az első nyilvánosságban (Történelmi Szemle, majd a Magvető Kiadó) is napvilágot látott. Ez a fejlemény nagyjából egybeesett azzal, hogy egyes Nyugaton élő kelet-európai emigráns írók (Czesław Milos, Milan Kundera), valamint egynéhány belső emigráns magyar író (Konrád Miklós) – a Szovjetunió uralma alatt álló kelet-közép-európai régiót illetően – felvetették a közép-európai történeti identitás égető kérdését. Szűcs szemnyitogató esszéjéhez a Monarchia-történész Hanák Péter csatlakozott. Ő arra a felvetődő kérdésre, hogy a kora újkori ún. elkanyarodás (Pach kanonizált tézise) „járt-e (…) olyan mély és tartós strukturális elváltozásokkal, amelyek az addig az Occidenshez tartozó közbülső területeket, Poroszországot, a Habsburg Monarchia országait és Lengyelországot – kelet-európaivá minősítették”, nemmel válaszolt. Szerinte ugyanis a Habsburg Monarchia társadalmai közbülső helyet foglaltak el Nyugat és az orosz fejlődésben megnyilatkozó Kelet között.

A kelet-európai odatartozásunk tételét továbbra is magukénak valló történészek (Pach, Ránki, Berend, Niederhauser) és a kelet-közép-európai, sőt közép-európai regionális identitás tézisét megfogalmazó történészek első nyilvános vitájára 1986-ban került sor, amely később is folytatódott egyes folyóiratokban (például a BUKSZ hasábjain).

A rendszerváltás geopolitikai fejleményét követően látszólag elcsitult a kérdésről folytatott történészvita, miután befellegzett a Szovjetunió kelet-európai hatalmának. S ez így egyben ékesszólóan példázta, hogy a kelet-európaiság és/vagy közép-európaiság látszólag tisztán történeti dilemmája szorosan összefügg az éppen aktuális geopolitikai konstellációval.

„A velünk élő Kelet-Európa”

Több mint három és fél évtized elteltével azonban megint változtak a (kül)politikai tájékozódás prioritásai, és az Európához (vagyis a Nyugathoz) tartozás tudatát a 2010-es évektől kezdte leváltani a Kelethez való tartozásunk politikai akarata. Ennek, úgy tűnik, ezúttal is vannak történetszemléleti következményei. Azok sorában tűnik szemünkbe a russzistaként ismert, a magyar és a közép- vagy kelet-közép-európai történelem szakértőjeként viszont teljesen ismeretlen Szvák Gyula, aki történeti publicisztikájában (Népszava) meghirdette a revízió szükségességét ebben a kérdésben. Méghozzá úgy, hogy a közép-európaiság koncepciójának két fő hazai történész reprezentánsa, Hanák és Szűcs nézeteit helyezte úgymond a megszokottól eltérő megvilágításba.

Szvák személyeskedéstől sem mentes érvelését idézve az „egykori sztálinista önmagát pátosztól eltelve (!) kommunizmusellenessé” stilizáló Hanák „politikailag határolja el magát a közelmúltjától”, miután posztulálja a modern kori közép-európai történeti régió létezését. S mindezt a Szűcs Jenő által írt esszében (Vázlat Európa történeti régiójáról) kifejtett állítólagos elképzelésre építve teszi. Az ugyan nem derül ki Szvák hírlapi cikkéből, hogy mi a baja ténylegesen a Hanák-féle Közép-Európa-koncepcióval, mert erről egy árva szót sem ejt, nyomban belefog viszont a történeti értelemben vett közép-európaiságot megalapozó, Szűcsnek tulajdonított állítólagos koncepció bírálatába. Ám nem magát Szűcsöt cáfolja e tekintetben, hanem Szűcs azon „értelmező közösségét” kárhoztatja, amely nem átallotta Szűcs szóban forgó írásából (amelynek a gondolatmenetét azonban nem taglalja!) és megannyi további megszólalásából „kiolvasni” a közép-európai létünket igazoló történeti érvelést, hogy vele „legitimálja és kanonizálja” saját Közép-Európa koncepcióját.

Miért jártak és járnak mindmáig tévúton Szvák szerint ezek a történész értelmezők, akiket egyébként nem nevesít? Nem másért, mert Szűcs e nevezetes esszéjében rendszerint nem Közép-Európaként, hanem Közép-Kelet-Európaként, olykor Kelet-Közép-Európaként utal a kérdéses régióra, amely azonban – szerzőnk megítélése szerint – „egy ravasz szemantikai trükk” (!). Majd hosszan foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy mi felelhet meg földrajzi értelemben logikailag a két, egyébként váltakozva használt terminusnak.

Ennél valamivel komolyabb azon további észrevétele, mely szerint azért fordul elő Szűcs régiómegnevezésében a Közép- előtt vagy után a Kelet- égtáji terminus, mert az eredetileg marxista (és kommunista) Szűcs, aki később sem adta fel ezt az identitását (?), tisztában volt vele, hogy ez a térség egykor egységes Kelet-Európa volt. Ez a valamikori múlt a középkor világa, amikor „eredendően létezett (…) egy többé-kevésbé kelet-európai feudális struktúra” – idézi Szvák magától Szűcstől. Igaz, fűzte hozzá Szűcs ugyanitt: „A magyar állam és a magyar társadalom (…) éppen úgy, mint a cseh és a lengyel, szerkezetét tekintve, a latin kereszténység révén a Nyugathoz tartozott, ez azonban inkább a felsőbb kulturális és politikai szférát jelentette. Valójában több rokon vonással kapcsolódott a kelet-európai feudalizmushoz, példának okáért a kijevi állammal mutat nagy hasonlóságot.”

Az idézet, amely egy Vikol Katalin által Szűccsel készített, nem sokkal a történész halála előtt megjelent interjúból való, Szvák szerint kézenfekvő módon bizonyítja, hogy Szűcs Vázlata kategorikusan nem állítja térségünk közép-európaiságát. Ebben a megállapításában azonban van egy komoly bökkenő. Szűcs interjúbeli gondolatmenete – a maga teljességében – így szól: „Tulajdonképpen itt annak a kérdéskörnek a történeti vizsgálatáról lenne szó, hogyan került Magyarország abba a bizonyos közbülső régióba, amelyet Közép-Kelet-Európának nevezünk. A tatárjárás megrázkódtatásai meggyorsítottak a magyar történelemben egy folyamatot, aminek kezdetei már korábban, a 13. század első évtizedeitől fogva kitapinthatók, s amely arra irányult, hogy az alapvetően kelet-európai struktúrához tartozó magyar viszonyokat a nyugat-európaihoz közelítse.” Miközben ezzel párhuzamosan kezd felépülni „egy nyugati gazdasági világ”, mindezek „a jelenségek a 13. században a magyar történelmet is elérik, és egészen viharosan alakítják át Magyarország gazdasági, társadalmi és intellektuális szerkezetét. Így az a paradox helyzet állt elő, hogy a mongol invázió egészen ellentétes hatást váltott ki Magyarországon – ahol nem vált tartós berendezkedéssé –, mint a kijevi Oroszországban, ahol a struktúrát torzító, az embrionális kelet-európai feudalizmus jellegzetességeit megmerevítő tényezővé vált.” A „feudalizmus hazai modernizálódása – folytatja Szűcs – azoknak a hatásoknak a jegyében következett be, amelyek az 1200-as évektől a feudalizmus nyugat-európai formáinak átvételére és módosított formában való meggyökereztetésére irányultak.”

A kétes történészi bizonyítás

Tiszta beszéd, amely éppen hogy nem bizonyítja, miszerint Szűcs felfogásában „Kelet-Európa nem egy Delete gombbal kitörölhető jelzős szerkezet, hanem maga a velünk élő történelem” (ez Szvák cikkének a végszava). A Népszava-cikk szerzője úgy jutott el ehhez a megállapításhoz, hogy történészhez méltatlan módon meghamisította a szemlézett szövegrész tényleges mondanivalóját: kivágta belőle azt a részletet, amely őt igazolja, a szöveg azon további részét viszont elfelejtette megszólaltatni, amely kategorikusan ellentmond saját felfogásának. Különösnek hat ez a szövegmanipulálás olyasvalaki részéről, aki Népszava-beli publicisztikájában Szűcs Jenőnek a Közép-Európa fogalom meghonosítójaként való elismertségét a „modoros” nyelvezetével magyarázza, valamint azzal, hogy Szűcs állítólag bizonytalan volt (!) a mondanivalója tekintetében, „és nincs teljesen megelégedve azzal, amit ír, és/vagy rejtett (elrejtendő) mondanivalója van”. Ez okból választott magának a „kelleténél homályosabb”, „sokolvasatú” kifejezési módot, hogy önvédelemből (!) nyitva hagyja a különféle interpretációk lehetőségét. Ennek a rosszindulatú inszinuációkkal teli, Szűcs intellektusához méltatlan álláspontnak a hiteltelenségét ékesen bizonyítja, hogy a kettőnk által idézett különböző Szűcs-szövegek egyáltalán nem homályosak, és nem is árulkodnak szerzőjük bármiféle fogalmi bizonytalanságáról vagy azon (rejtett) szándékáról, hogy többértelműséget sugalljon olvasóinak. Viszont: Szvák elhallgatással párosuló szövegmanipulációja annál több problémát vet fel az általa tanúsított módfelett aggályos történészi attitűdöt illetően.