A feleslegessé vált tudomány

Az Aetas 40 jubileumi konferencián 2025. május 29-én, Szegeden elhangzott előadás szövege.

Magyarország modern kori történetében a történeti tudás megteremtése szinte mindig szorosan összefüggött a mindenkori politikai konstellációval. Fokozottan áll ez azokra a történelmi időszakokra, amikor az államélet messze távolodott a demokratikus ideáloktól. S napjainkban – legalább másfél évtizede – éppen ilyen időket élünk. Jóllehet mindig másmilyen formák és időben változó erőviszonyok között zajlott és zajlik a humán tudományokat sújtó állami-politikai beavatkozás, amely alig kínál esélyt az autonóm módon folytatott tudományos megismerés számára. Napjaink jellemző vonása az akadémiai tudományosság politikai karanténba zárása, ez nem feltétlenül jár azonban együtt azzal, mint ami a második világháború után történt idehaza; akkor a marxista–leninista–sztálinista ideológiai diktátumok jegyében gyakorlatilag lecserélték a tudományos kutatók addigi állományát egy frissen toborzott, a politikai iránymutatást vakon követő, szakmailag nem éppen makulátlan társaságra. Ez most (még) nem történt meg, bár egyes törekvések olykor erre a szándékra is utalnak, mint például az akadémiai kutatóintézetek elszakítása az Akadémiától, ami egyenértékű a tudományos kutatások közvetett állami felügyelet alá helyezésével; és ugyanígy értékelhető az állami egyetemek zömének a kekvásítása is. Kétségtelen tehát, hogy „[a] múlt szakszerű, vagyis tudományos történetírói ábrázolása [ma is] abban a meglehetősen összetett és ellentmondásos diszkurzív térben folyik, ahol egyszerre nyílik lehetőség a történelem politikai instrumentalizálására, valamint a történeti igazság szenvedélyes feltárására”.

A mostani gyakorlat a pluralizálás jegyében rendezi el a történelempolitika szempontjából sürgősen meg­ol­dan­dónak érzett helyzetet, kivált azért, mert az akadémiai történetírás nem feltétlenül a kurrens politikai elvárások szája íze szerinti történetkép kimunkálásában jeleskedik. Pluralizáláson azt értem, hogy az állam megkettőzi a történetkutatás intézményi rendjét, amellett hogy elhanyagolja az akadémiai és a hagyományos egyetemi szféra anyagi karbantartását. A hagyományos jelző itt arra utal, hogy az új alapítású, a hatalmi elit utánpótlását biztosítani hivatott egyetemek, továbbá ún. kutatóintézetek, valamint a felekezeti kézben lévő felsőfokú intézmények láthatóan élvezik az állam gondoskodását.

A volt akadémiai és a nem kekvásított egyetemi történészkörök politikai kézben tartása egyelőre közvetett módon folyik: nem szabják meg számukra, hogy mit gondoljanak kutatásuk tárgyáról, viszont méltatlan anyagi helyzetbe taszítják őket. Emellett látványosan el is zárják előlük a társadalom történeti tudatát formáló kommunikációs csatornákat, beleértve az általános és középiskolai történelemtanítás tartalmi befolyásolását, valamint a közmédia igénybevételét. Ez így mind az állam által újonnan kreált, tudományosnak álcázott intézmények kiváltságát képezi. A szorosabban vett akadémiai élet, ideértve a tudományos minősítések odaítélését is, egyelőre még az autonóm intézményi struktúra keretei között folyik, amely életben tartja a meritokratikus kiválasztás óhajtott eszményét. Ez az, ami viszont a történelempolitika formálói és ügynökei részéről megszüli az irányukban időnként megnyilatkozó „társadalmi kritikát”, amely a NER-propaganda médiumai­ban szólal meg. Ehhez társul, hogy mindinkább eljelentéktelenítik az akadémiai tudományos minősítésnek a káderkiválasztást illető korábbi befolyását, miután a kekvásított és a felekezeti kézben lévő egyetemeken a professzori kinevezést nem kötik többé az akadémiai szakmai megmérettetés kritériumához, és ezzel súlytalanná válik a Magyar Akkreditációs Bizottság ily értelmű tevékenysége is.

Mindezek nyomán megkettőződik a hazai történettudományi diskurzus, mivel az akadémiai tudományosság mellett, vele szemben fokozottan teret nyer a deklaráltan vagy bevallatla­nul, de burkoltan emlékezetpolitikai célokat követő történetírás. Ez utóbbi bőséges állami anyagi és erkölcsi tá­mogatást élvez, az előbbi viszont meg­tűrt és minden tekintetben kiszol­gál­ta­tott állapotban végzi a maga dolgát, melyet változatlan szakmai e­thosz támaszt alá. Ez a látszólag fekete-fehér kép, amit az imént körvonalaztunk, bizonyos tekintetben előzmény nélküli jelenség. Amikor az 1940-es évek végétől a kommunista pártállami hatalom felszámolta a tudományos élet intézményes és szellemi autonómiáját, hogy megvesse a marxista–leninista–sztálinista történetírói kánon alapját, melyből – 1956 után – végül kihagyta a sztálinista szellemi impulzust, egydimenziós diszkurzív teret hozott létre. Ez azzal volt egyenértékű, hogy semmilyen módon nem tűrte meg az akkor és még jó ideig bizonytalan tartalmú kanonikus történetírástól eltérő másfajta szemléletmód jelenlétét. Idővel annyiban változott a helyzet, hogy a párthű, a marxista–leninista dogma (és tematika) gondozására hivatott munkásmozgalom- és párttörténettől elvált az a történetírás és annak intézményi rendje, amely némiképp mégiscsak folytathatta a hagyományos (valójában a módszertani tekintetben pozitivista) történetírói kutatási gyakorlatot, egyszersmind fokozódó mértékben asszimilálhatta (adaptálhatta) az akkor polgárinak becézett kurrens nyugati történetírás metodológiáját és szemléletmódját. Így állt elő akkoriban az a kettősség, amely a tisztán és bevallottan ideologikus történetírást szembeállította a magát szintúgy a marxista–leninista történeti gondolkodás letéteményesének feltüntető „akadémiai” történetírással, melyet az akadémiai kutatóintézetben és a tudományegyetemek történeti tanszékein műveltek. Ez a két szféra jól és szembeszökően elvált egymástól, nem igazán volt közöttük érdemben átjárás, sem a tematikában, sem a szemléletmód terén, sem pedig az általuk érintett kutatóközösség tekintetében. Ez végül odáig ment, hogy idővel külön intézményesült itt és ott a kutatók kiválasztását és karrierútját biztosító tudományos minősítés rendszere is.

Ma nem éppen így áll a dolog. Annyiban azonban ismétlődik ez a sommásan felidézett nem túl régi múlt, amennyiben ma szintén két malomban őröl a történetírás; jóllehet (még) nem ment végbe őrségváltás a fentről kierőszakolt (kierőszakolni kívánt) „megújulás” jegyében, mint történt 1949 és 1956 között. S abban a tekintetben is eltér a mostani helyzet a múltbelitől, hogy noha két, egymástól elkülönülő intézményi szféra tömöríti az akadémiai és az alternatív történetírói műhelyeket, az előbbi nem szolgál közpolitikai (emlékezetpolitikai) törekvéseket. Ráadásul az akadémiai történetírás önnön működési körén belül (a szorosan vett akadémiai/egyetemi intézményi világban) többnyire és alapjában őrzi pozícióit, ebben az értelemben nincs úgy alávetve annak a pártállami ellenőrzésnek, aminek a marxista–leninista valamikori akadémiai történetírás mindig erősen ki volt szolgáltatva. A nem az egyes egyetemekhez delegált tudományos minősítések tekintetében, tehát a PhD-fokozat után megszerezhető akadémiai doktori címben részesülők vagy a szakma akadémikus képviselőinek a kiválasztásában a NER hatalmi apparátusának ma nincs rendelkezési joga, mint volt az állampártnak a kommunista múltban.

A dolgok egyébként is sokat változ­tak azóta. Az elitkultúra közéleti súlya és lehetséges befolyása a politi­ka alakulására ma összehasonlíthatatlanul csekélyebb, mint amilyen 1989–1990 előtt volt. Ennek egyik fő oka, hogy az állítólag tudományos alapokon nyugvó akkori politikai kultúra és gyakorlat, amely a maga eszmei igazolását racionális szellemi eszközökkel vélte biztosítani, sokat adott az elitkultúra legitimációs közreműködésére. Manapság ez már nem így van. Jóllehet a NER sem mellőzi teljes egészében a történelmi múlt sajátlagos értelmezését, amely akár eszmei igazolást is adhat egyes mai politikai törekvéseihez, ennek azonban – a maga szempontjából – alárendelt a jelentősége, mivel a NER politikai konstrukciója nem támaszt igényt komoly világnézeti és ideológiai alátámasztásra. Már csak azért sem, mert azt a fajta autokratikus és kleptokratikus állami berendezkedést valósítja meg, amely megelégszik önnön pragmatizmusával, melyet alkalomról alkalomra határoz meg ad hoc módon. Ennek a pragmatizmusnak a hatalom lehetőleg minél korlátozatlanabb gyakorlása áll a középpontjában, amely nem tűr semmiféle gazdasági-társadalmi-politikai vagy eszmei autonómiát.

A kommunista történelempolitika sajátos működési módját itt most nem ecsetelem, nem térek ki tehát arra, hogy mi diktált a történelem egyes témáit és korszakait illető tabusításban, valamint a történetelméleti doktrínák kötelező visszamondásában.

Napjainkban, közelebbről 2010 óta azonban ehhez a múlthoz képest más szelek fújnak e téren is. A történelempolitika sokat szigorodott ugyan az idők során, ami azzal járt, hogy az újfent kinyilvánított hivatalos vagy akként preferált történetszemlélet felsorakozott az akadémiai történetírás által pártfogolt történeti elgondolások mellé. Ott, ahol az állami akarat szabadon érvényesülhet, mint a tömegközlési eszközök túlnyomó részében, a pártpropagandában, valamint az iskolai indoktrinációban (kivált alsó és középfokon), a történelempolitika szája íze szerinti történelem fogalma kerül előtérbe. Továbbra sem szűnt meg azonban az a fajta történeti tudat és az azt formálni kész intellektuális erőfeszítés, amely a racionális diskurzus keretében gondolja el múltunkat az akadémiai tudományosság égisze alatt. Ez a kettősség időnként heves, vitának nevezett összetűzésekben nyilvánul meg, melyek érzékeltetésére két esetet idézek fel a közeli múltból.

Az ősmagyar vallás fantazmagóriája

Elsőként arról a polémiáról szólok, amely a Pócs Éva által eminens módon képviselt folklór-tudomány és a szinte leplezetlenül ideologikus folklorisztikai törekvések bizonyos képviselői között zajlott le a múlt évben. A „világfa”-képzet néprajztudományi megítélése került ezúttal a vita középpontjába, melyről Pócs Éva azt állította, hogy a nemzeti identitáskeresés délibábos elképzelésének felel meg, nincs tehát tudományosan igazolható létjogosultsága. A sámánizmus fogalmával is kifejezett ősmagyar pogány vallás körüli tudományos buzgólkodás azért is nyerhet Pócs Éva szerint szimbolikus, az identitástudatot is szolgáló ideológiai töltetet, mert a tan sugalmazása szerint a magyarok valamikori, a kereszténység előtti vallása felruházható ezáltal egy, az európaitól megkülönböztethető keleti vonással. Márpedig, és ezt mi fűzzük hozzá a dologhoz, a magyar őstörténet ilyetén konceptualizálása messzemenően egybevág a kurrens külpolitikai irányvétellel, amely a keleti nyitás politikai programját támogatandó türkösíteni kívánja a magyar történelmi hagyományt.

Az imént épp csak felvillantott, az áltudományt bíráló felvetés ugyancsak heves reakcióra késztetett egy sor néprajzkutatót, akik a ma a NER szellemi holdudvarához tartozó Valóság című folyóiratban össztüzet zúdítottak Pócs Éva ezen előterjesztésére. Mondanivalójuk egyöntetű üzenete így szólt: hibás és elítélendő diszkurzív eljárás ősi mítoszaink hiteltelenítése, igazságaik megtagadása, amelyek pedig kivált alkalmasak arra, hogy szilárd nemzeti identitást biztosítsanak számunkra ma, amikor minden olyan bizonytalanná lett a világunkban. A hozzászólók némelyike esetenként késznek mutatkozott a szélsőséges megfogalmazásokra, és olykor még a karaktergyilkosságra is. Az egyikük például így fogalmazott: Pócs Éva vitacikke „a magyar néprajztudomány mintegy kétszáz éves történetének szellemi-etikai mélypontja. Ez a színvonal több mint három évtized posztszocialista kontraszelekciójának az egyenes következménye.” Pócs itt megszólaló vitapartnerei ugyanakkor nem feltétlenül tagadták, hogy az ún. „ősvallás” feltételezése nem egészen makulátlan tudományos álláspont; abban viszont egyetértettek, hogy semmiféle létjogosultsága sincs annak a kritikának, amely kimutatja az általuk tudományosnak beállított elképzelés ideológiai irányultságát.

A „patologikus agrárfordulat” tana

Hangnemében nem kevésbé szenvedélyes vita dúl manapság az agrártörténet-írás körében is, amely azon kérdés körül forog, hogy mi módon ítélhető meg a Kádár-kori téeszesítés történelmi fejleménye. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) jóvoltából életre hívott és általa finanszírozott, szervezeti tekintetben viszont a volt akadémiai Történettudományi Intézetbe becsempészett kéttagú vidéktörténeti kutatócsoport részéről erélyesen forszírozott szemléletmód vált ez alkalommal széles körű viták tárgyává. Az ún. vidéktörténészek konferenciák hosszú sorozatát szervezve, majd azok anyagát terjedelmes kötetek végeérhetetlen sorában közzétéve nyomatékosítják, hogy a téeszesítés nyilvánvaló gazdasági zsákutcának bizonyult a XX. század második felében. Ezt az állítólagos tényt szerintük tovább súlyosbítja, hogy az állami akaratból végrehajtott kollektivizálás kirívó erőszak kíséretében zajlott, amely így lelkileg és testi egészségében mérhetetlenül tönkretette a vidék népét.

A történelem e szegmensének ilyetén beállítása messzemenően megfelel a NEB törvénybe foglalt rendeltetésének, mely szerint „a kommunista hatalombirtokosok előjogainak lebontása és a még köztünk élő bűnösök felelősségre vonásának” a megkönnyítése képezi a feladatát. Ilyenformán ennek a vidéktörténeti projektnek is az antikommunista NER-propaganda emlékezetpolitikai képviselete a vezérelve – kvázi-tudományos hangszerelésben előadva. Amikor a mainstream történetírás egynémely képviselője vitatni merészelte a vázolt koncepciót, a produktumaikat a NEB égisze alatt agyonpublikáló vezető „vidéktörténészek” lényegében lekommunistázták őket; úgy állították be tehát szakmai kollégáikat, mint akik a Kádár-kor történész apologétáinak a szerepében eljárva kommunista propagandát folytatnak az igazság nevében buzgólkodó vitapartnereik ellenében. A „vidéktörténészek” egyik fő hangadója a Történelmi Szemle hasábjain is zajló polémia során egyenesen szégyenletesnek nevezte, hogy egyesek vitatják a téziseiket.

Hogyan tovább?

Az itt futólag említett, a történelempolitika által pártfogolt kutatók és az akadémiai tudományosság körében otthonos történészek között zajló két eszmecsere tanulságai számosak. A „mit ér a szaktudomány, ha látszólag felesleges?” kérdésére válaszolva kijelenthető: a történetírás szakszerű művelése manapság egyszerre sokat, de egyúttal roppant keveset is jelenthet. Írásunkban korántsem merítettük ki a kérdést jól szemléltető esetek teljes körét, hiszen Trianon és a Horthy-kor megítélése, a Gulag magyar foglyainak vagy 1956-nak a történeti emlékezete már szintén messze elkanyarodott egymástól. Eltér tehát egymástól az a diskurzus, amit egyfelől az akadémiai történetírás, másfelől a történelempolitikával szövetkező, magát ugyan szakszerűnek feltüntető, többnyire azonban áltudományos ideologikus megnyilatkozások tömege képvisel. Konfliktusukat ugyancsak áthatja a szakszerű racionális ítéletalkotáshoz ragaszkodó historikusok emberi és szakmai hitelének a durva megsértésével operáló történelempolitikai törekvések agresszivitása. Miután a mai történelempolitika sugalmazásait elutasító történetírás vészesen beszorult saját szűk kommunikációs terébe, elvesztve a tágabb nyilvánossággal fennálló, így az iskolai tudatformálást is érintő érdemleges kapcsolatát, az akadémiai kutatómunka értéke, „társadalmi hasznosulása” módfelett elenyészett. Ugyanakkor a mindeme kedvezőtlen körülmények ellenére is megőrzött szellemi autonómiája, gondolati eredményei semmiképp sem váltak, a jövőben sem válnak kámforrá: a jobb idők eljövetelét készíthetik elő, amikor többé nem a kényszeres, nemegyszer önkéntes politikai megfelelés, hanem a racionális megismerés ethosza diktál a történészi ténykedésben is. Egyetérthetünk ezen a ponton Eric J. Hobsbawm figyelmeztetésével, akinek a történetszemléletével egyébként nem feltétlenül azonosulunk, hogy ti.: „Nagyon fontos, hogy a történészek emlékeztessék magukat felelősségükre, mindenekelőtt arra, hogy ki kell szabadítaniuk magukat az identitás politikai szenvedélyének szorításából.”

Az itt érzékeltetett helyzet minden bizonnyal a történetírás mai „feleslegességének” a látszatát kelti, bár az ennek ellenére is művelhető az intellektuális komolyság igényével, a szakmai erkölcs megóvásával egyetemben. Ez a fajta történetírás sem mentesül persze valamiféle „pártosságtól”, még ha az egyébként elengedhetetlen értékválasztás által diktált tudományos történetkép nem is feltétlenül egy erős politikai meggyőződés közvetlen folyománya.