A nemzetvallás hittétele

Valóban egy lenne a nemzet és a vallás, ahogy a NER hirdeti a propagandájában? Milyen kapcsolat áll fenn a nemzeti és a vallási identitás, a nemzeti és a felekezeti közösség között? A tudományos álláspont nem feltétlenül vág egybe azzal, amit a politikusok és a propagandisták állítanak erről a kérdésről.

A nemzet- és nacionalizmuselméletek nyolcvanas évekbeli új hajtása (E. Gellner, B. Anderson, E. J. Hobsbawm, J. Breuilly) szekuláris és modern történelmi jelenségként definiálta a modern nemzetet és nemzeti identitást. A primordiális és perennialista elképzelés szerint viszont a nemzet az antikvitás (vagy a középkor) óta változatlan folytonosságot élvez.  E két álláspont között foglal helyet az etnoszimbolista iskola azt állítva, hogy a modern nemzet az etnikai tudati hagyományok talaján szökkent szárba, és a vallási mitológia is fontos szerephez jutott ebben a folyamatban (A. D. Smith, A. Hastings, J. Hutchinson). Smith azonban hozzáteszi: a vallási és az etnikai identitás némely tekintetben különbözik is egymástól, mert nem mindig fedik egymást; ráadásul a világvallások rendszerint túllépnek az etnikai közösségek határain, bár „a legtöbb vallási közösség egybeesett etnikai csoportokkal”. S nem kizárt, hogy az, ami valamikor vallási közösségként keletkezett, idővel etnikai közösségé alakult át: a vallási közösség azonban olykor megosztja az etnikai közösségeket. Egyúttal azt a tézist is megfogalmazza az angol teoretikus-történész, hogy a nemzeti identitás kulcsfontosságú jelképe az Ótestamentumból származik, mint amilyen a választott nép, a szent föld, az aranykor vagy a hősi áldozat példázata.

Új megközelítés ebben a diskurzusban az az újabb felfogás, amely nem tagadja a nacionalizmus (és a nemzetállam-építés) szekuláris jellegét, jóllehet árnyalja a kapcsolatukat illető kérdést. Ennek a felfogásnak tudománytörténeti előzménye az amerikai Carlton J. H. Hayes tanítása, mely szerint a nacionalizmus – az egyetlen nemzetiségre (nationality) alkalmazott patriotizmus eszméje – messzemenően megfelel a katolikus hagyománynak és előírásoknak, mivel az összetartozás e tudata már az isteni tervben is benne foglaltatik. A patriotizmus, állítja Hayes, ilyenformán keresztény erény.

A nacionalizmus, amely reakció a keresztény vallásra, mint hangsúlyosan érzelmi állapot erősen emlékeztet a vallási attitűdre, melyet tovább éltet. Ezt egyaránt kifejezi szerinte a választott nép bibliai motívuma, valamint a kizárólagosságra igényt formáló identitáskonstrukció: ahogy nem lehet valaki egyszerre két vagy több vallás igaz hívő tagja, úgy egy adott nemzet tagjaként sem tartozhat – hitelt érdemlő módon – egynél több nemzet eszmei közösségéhez. Hayes szerint a nacionalizmus ennyiben tehát vallás, amely rendelkezik egy, a múltat és a jövőt egyaránt átfogó teológiával és mitológiával.

Az amerikai nacionalizmussal kapcsolatban Robert Bellah és számosan mások – követve Émile Durkheim szemléletét – egyenesen polgári vallásról beszélnek, azt fejezve ki ezáltal, hogy a nemzet története, mint afféle üdvtörténet, vallásos áhítat forrása. Néhány magyar kutató is átvette a fogalomnak ezt a használatát, így Hankiss Elemér, aki „magyar nemzetvallásként” értekezett a témáról. Az állami (a dinasztikus-királyi) hatalom és a keresztény transzcendencia összekapcsolása, így Hankiss, idővel átalakult azzá a nemzetvallássá, ahol a vallási kultusz egyes elemeinek az adaptálásával fokozni lehetett a nemzeti identitás erejét. Hankiss szerint az egyik leggyakoribb nemzetvallás-motívum a védőszentek kultusza, melynek időtállóságát az első világháborús emlékművek elemzésével véli alátámaszthatónak. Ugyanezt az álláspontot vallja Gerő András is, amikor magyar nemzetvallást tételez, aminek a bizonyítékaként a nemzeti héroszok (mint Kossuth Lajos) vallási formát öltő kultikus tiszteletét említi. A millenniumi emlékművet Gerő, ennek megfelelően, nemzeti oltárként nevesíti, azt írván róla: „Tehát, ha a magyarok istene a nemzet, illetve a nemzet országa, hazája, akkor a nemzet megnyilvánulása nem más, mint a históriája, illetve az isteni lényeg kiteljesítésére hivatott személyiségek; következőleg a história jelképe lesz a nemzet oltára.”

Mindeme megközelítésekben közös, hogy az ún. nemzetvallást a nemzeti identitás propaganda jellegű reprezentációiban fedezik fel. A nemzetit így egyes-egyedül a nacionalizmus kultuszteremtő nyelvéből vezetik le, azzal azonosítják. Ez azonban végzetes leegyszerűsítés, ami különösen alkalmas arra, hogy elhomályosuljon a nemzet és a nacionalizmus alapvetően e világi eredete és funkciója. A „polgári vallás” vagy „nemzetvallás” idézett elképzelése, amely a nacionalizmust a modern idők vallásának tünteti fel, adottnak veszi, hogy a vallási, vagy a rá csupán emlékeztető diszkurzív és rituális tényezőknek döntő szerepe van (volt) az e világi modern nemzeti integráció megteremtésében és szakadatlan fenntartásában. Jóllehet, ahogy Jose Santiago és mások is meggyőzően érvelnek, ez korántsem bizonyított tapasztalati tény! Érdemes lesz tehát egy ennél megalapozottabb elmélet keretében vetni fel a vallás és a nacionalizmus közötti kapcsolat kérdését, amire – egyebek közt – Rogers Brubaker alapvetése teremt számunkra lehetőséget.

Brubaker elsősorban azt firtatja, hogy mi módon tanulmányozható a vallás és a nacionalizmus összefüggése. Például úgy, hogy analóg jelenségnek tekintjük őket, és ezzel átfogó társadalmi folyamatok és struktúrák megnyilvánulásaiként közelítünk hozzájuk. A vallás és a nacionalizmus érintkezését ilyenformán az identifikáció és a társadalmi szerveződés lehetséges válfajaiként, valamint egyfajta politikai akaratképzésként fogjuk fel. Ami abból fakad, hogy a vallás – a nacionalizmushoz hasonlóan – elhelyezi az egyént egy bizonyos közösségben, egyúttal bekapcsolja valamely társadalmi szerveződés és intézményi rend kötelékeibe (iskola, munkaerőpiac, endogámia). Így szegmentálja a vallás és a nacionalizmus az egyént, akit ezzel bizonyos politikai törekvésekbe is beavat. Ezen a módon járul tehát hozzá a vallási, valamint a nemzeti közösség a kultúra politizálásának és a politika kulturalizációjának általános folyamatához. S e tekintetben párhuzamosan ható jelenségeknek minősülnek.

A vallás ugyanakkor valamiféle magyarázatot is ad a nacionalizmus jelenségére. A fő kérdés ezúttal így szól: miként hatnak az egyes vallási áramlatok a nacionalizmus adott megnyilatkozásaira, hogyan formálja például a puritanizmus az angol, a pietizmus a majdani német nacionalizmust. Jól ismert, hogy a nemzetállamokká átalakuló népek meghatározott vallási motívumokból, elbeszélésekből és a vallási szimbólumok feltétlen (időtlen) érvényességéből vezetik le saját nemzeti létüket, az arra való „jogosultságukat”. Erre utal Smith is a nacionalizmus választott nép fogalmával, és erről beszél Simon Schama a németalföldi kálvinizmus ótestamentumi hivatkozásait érintő fejtegetéseiben, mint ahogy Liah Greenfeld is ezt emeli ki az angol protestantizmus hasonló gondolati irányultságát ecsetelve. Smith „szerződéses (covenantal) nacionalizmus”-nak nevezi a dolgot, melyben nagy szerep hárul a konfesszionalizációként számontartott történelmi fejleményre; az utóbbi közvetlenül is befolyásolta a politikai közösség önmeghatározását a kora újkori Európában. Fontos továbbá a vernakuláris nyelv előtérbe kerülése, az alfabetizáció terjedése, ezzel együtt a nyomtatási forradalom nemzeti identitást teremtő hatása is. Mindez együtt jótékonyan előmozdította a vallási közösségek territorializációját, amely visszahatásképpen megerősítette a nemzeti partikularizmusok hatályát.

A vallás azonban nemcsak kívülről, de belülről is hatott a nacionalizmusra, így serkentve a nemzetteremtés folyamatát. A nemzeti önmeghatározás ez esetben vallási jelképekben, a vallási nyelv igénybevételével (üdvözülés, áldozathozatal, megváltás), valamint a teológiai elbeszélések adoptálásával történt. Az ún. magyar nemzetvallás említett koncepciója is erre szolgál példával, mint ahogy az amerikai nacionalizmus küldetéstudata szintúgy ezt igazolja vissza. Kapóra jön a nacionalista ethosz számára a vallási hit és kifejezési mód adott volta, amely az itt szinte pótolhatatlan metafora fő, ha nem is egyedüli forrása. Jóllehet a metafora pusztán csak metafora, ráadásul itt nem egy esetben halott metafora, és nem a valóság maga. Ebből is adódik, hogy a nacionalizmus célközönsége nem feltétlenül vallásként fogadja magába a gyakorta vallási metaforákba csomagolt nacionalista eszmét és propagandát. Kérdés tehát, hogy mikor és mennyire olvad össze egymással – az eszmék terén – a vallás és a nacionalizmus. Ráadásul a politika nyelve és gondolkodásmódja olykor szintén behatol a vallási szférába.

Létezik persze egy döntően vallási fundamentumra épülő nacionalizmus is, amely – formai tekintetben – tisztán vallási jelenség. A „vallásos nacionalizmus” néven számontartott fejlemény lényege, hogy a nacionalizmus véghez viszi az állam, a terület és a kultúra együttes integrációját; továbbra is nyitott kérdés marad azonban, hogy mi a tényleges tartalma ennek az integrációnak (R. Friedland). Számos esetben a vallás a domináns elem, áthatva és szabályozva az élet majd minden szegmensét. A kereszténység, különösen a modern korban, alkalmatlan e szerep betöltésére, leginkább az iszlám törekszik rá, amikor nem e világi, hanem kimondottan vallási célképzeteket kíván megvalósítani. Az iszlám umma, a hívők világméretű közössége ennek talán a legjobb példája, amely ugyanakkor nemzetként határozza meg önmagát. Brubaker ugyanakkor kétli, hogy az umma formájában tételezett vallási nemzeti közösség valóban megfelel a modern nemzet fogalmának, mely utóbbi tisztán partikuláris entitás, és a nemzetek közösségével együtt keletkezik, az umma, ezzel szemben, világnemzetként univerzális igényeket támaszt önmagával szemben.

Brubaker sem vitatja azonban, hogy létezhetnek pozitív kapcsolatok is a vallás és a nacionalizmus között, miközben tagadja azonosságukat. Minden alkalmi összefonódás dacára a nacionalizmus e világi fejlemény, a vallás pedig alapvetően és kizárólagosan transzcendens eszmei és érzelmi jelenség. A vallás ugyanakkor sokféle formában segítheti a nacionalizmusok hatásosságát, ám így sem lesz belőle nacionalizmus. És viszont: a vallási elemekkel feltöltött nacionalizmus sem válik vallássá. A modern kori európai történelem példáját szem előtt tartva kizárt kettőjük olyasfajta szimbiózisa, melyet többek közt a nemzetvallás fogalma is sugall. Annak ellenére, hogy a nyelvezetük és a rituáléik olykor kísértetiesen egybevágnak egymással, a vallás és a nacionalizmus szerkezete és igazolásuk alapvető ontológiája önállóságuk fényes bizonyítéka.

Brubaker és mások is (Liah Greenfeld) arról győznek meg bennünket, hogy felülvizsgálatra szorul a konstruktivista (és modernista) nemzetelméletek azon posztulátuma, mely szerint a nemzet, szekuláris történelmi fejleményként, egyszerűen belép a vallás helyére. A nacionalizmus mint valamiféle politikai vallás koncepcióját sem osztják azonban, hogy ti. a vallás a nacionalizmus alakjában él tovább mint társadalmat integráló tényező. Tagadhatatlan, hogy a modern nemzeti tudat keletkezése során a vallási hitnek (érzületnek) és doktrínának is lehetett valamelyes szerepe, jóllehet nem mindenütt és nem mindenkor hatott egyforma erővel és egyazon értelemben a nemzetállamra. Az angol nemzettudat létrejöttét például módfelett előmozdította a protestantizmus, mint ahogy a német pietizmus is hatást gyakorolt a majdani német nacionalizmusra, bár az utóbbi legföljebb csak előkészítette számára a talajt, és a romantikára hagyta a „képzelt közösség” megteremtésének a feladatát.

Kár lenne azonban tagadni, hogy a nacionalizmus közvetlenül is támaszkodik a vallásos hitre és a vallási kifejezési formák változatos együttesére, hogy ezáltal érjen el tömeghatást az e világi modern (nemzeti) közösségi identitás megteremtésében. A nacionalizmus mint a közösségi tudat szekuláris formája alkalmanként szakralizál(hat)ja az e világit, ami nem jelenti azonban, hogy funkcionális egyezőség állítja párba a vallást és a nacionalizmust.

Mindamellett tény, hogy a vallás (és vele együtt az egyház) a nemzetállamok korában sem tűnik el végérvényesen, sőt olykor még erősödik is, ahogy Angliában történt az ipari forradalom korában, a metodista hithez és egyházhoz kötődő vallási revival esetében. Ahány ország, annyi eltérő történet szól a vallás és a modern nemzetek és nemzetállamok egy idejű létezéséről, kapcsolatuk alakulásáról. Mindez azzal függ szorosan össze, hogy mennyire homogén vagy plurális a felekezeti élet egy adott nemzetállam keretein belül: van-e domináns (vagy kizárólagos) vallásfelekezet, és milyen egyházpolitikát folytat az állam. A vallási nacionalizmus fogalma szempontjából kifejezetten meghatározó, hogy az adott (nemzeti) közösség egyetlen vallási hiten és felekezeti szervezeten osztozik-e (R. Friedland).

Fontos továbbá, hogy milyen kapcsolat fűzte és fűzi egymáshoz az állampolgári nemzettudatot és a vallásfelekezeti identitást: volt-e és van-e bármilyen jelentősége annak, hogy egyszerre hívő tagja valaki egy vallási és egy elnyomott, de önrendelkezésre sóvárgó nemzeti (proto-nemzeti) közösségnek. Ez esetben a vallási és a nemzeti identitáskonstrukciók, ahogy azt a történeti lengyel és ír eset is dokumentálja, értelemszerűen egybeesnek egymással. Arról sem feledkezhetünk meg végül, hogy milyen nemzeti, egyszersmind társadalmi folyamatok kapcsolódnak a vallásfelekezeti hovatartozás tényéhez. (Mindennek a sajátosan kelet-közép-európai megnyilvánulásaihoz lásd G. Zubrzycki munkásságát, valamint a J. Bahlcke – S. Rohdewald – T. Wünsch szerkesztésében megjelent tanulmánykötetet.)

Az iménti kérdésekhez kapcsolódva a bevándorlás, a vele szembeni állásfoglalás érdemel külön is figyelmet mint egyszerre nemzeti és vallási alapon álló ügy. A történelmi múltba visszatekintve példaként kínálja itt magát a számos közép- és kelet-európai országban a XIX. században és a XX. század elején zajló zsidó bevándorlás, ami feszültséget szított a nemzeti öntudat és a keresztény önazonosság uralkodó képzetei között. Az utóbbiak fúziójaként tett, tehetett szert ekkor és később is oly nagy jelentőségre a politikai antiszemitizmus. A hasonló példákat tovább lehetne szaporítani.

A vallás és a nacionalizmus koronként és a helytől függően egyaránt sokrétű kapcsolatba kerülhet egymással, jóllehet mindkettő őrzi önnön viszonylagos önállóságát. Mindeközben érezhető politikai törekvések irányulnak napjainkban, és nem is csak a világ tőlünk távol eső szegmenseiben, a politika és a vallás összemosására azért, hogy valamiféle teokratikus hatalmi képződmény alakulhasson ki. Ennek azonban még a puszta lehetősége is komoly aggodalommal tölt el bennünket.

(A Múltunk színeváltozásai. Csíksomlyó és az Egri csillagok mint emlékezethely címmel 2022. november 14-én, Budapesten a Magyar Tudományos Akadémián rendezett konferencián elhangzott előadás.)