Élet és Irodalom,
LXIX. évfolyam, 47. szám, 2025. november 28.
GÁBOR GYÖRGY
Elöljáróban szeretném leszögezni: Révész Sándor szövege nem „bátor békekeresés”, hanem egy nagyon is klasszikus, európai baloldali wishful thinking: a Közel-Keletet úgy próbálja elmagyarázni, mintha Benelux-konfliktus volna, a dzsihád helyett koalíciós tárgyalást lát, a Hamász helyett belga pártrendszert (A zsidó állam fölszámolása, ÉS, 2025/46., nov. 14.). Ebből következnek az egészen elemi félreértések, vallási, történelmi, jogi és biztonságpolitikai szinten is. Lássuk hát!
*
„A zsidó állam fölszámolására terrorista szervezetek sohasem lesznek képesek” – írja a szerző. Ez az állítás egyszerre naiv és fogalmilag zavaros, s csak a szerző dialektikus gondolkodását kívánja reprezentálni. Csakhogy tévesen. A Hamász és társai célja nem „nyomásgyakorlás”, hanem a zsidó állam megszüntetése. A Hamász 1988-as chartája nyíltan vallási háború nyelvén beszél, és Izrael teljes megsemmisítését tűzi ki célul: Izrael addig fog létezni, „amíg az iszlám el nem törli, miképpen eltörölt másokat is korábban”.
Ez nem „területszerző-szekuláris” konfliktus, hanem teológiai ihletésű, eszkatologikus küzdelem, ahol a földdarab csak a szent háború terepe. A terrorizmus igenis képes egy államot lakhatatlanná tenni. Nem kell formálisan „felszámolni” egy államot ahhoz, hogy életképtelen legyen: elég, ha tartósan működésképtelenné válik a polgári infrastruktúra; a repülőterek, kikötők, nagyvárosok élhetetlenek lesznek; az állandó rakétaveszély miatt a gazdaság és a középosztály tömegesen menekül. A Hamász–Hezbollah–iráni rakétakapacitás pont erre épít: nem egyszeri merénylettel, hanem permanens, szisztematikus erőszakkal akarják aláásni Izrael hosszú távú életképességét.
Az „államot a saját kormánya számolja fel”-típusú fordulat az áldozat hibáztatásának iskolapéldája. A logika ugyanaz, mint amikor valaki azt mondja: „Nem az agresszor a gond, hanem az, aki nem hajlandó eleget engedni neki.” A terrorcselekmények stratégiai célja pontosan az, hogy szélsőséges reakcióba kényszerítsék az államot; ebből az következik, hogy az agresszor és az áldozat közé egyszerűen nem lehet egyenlőségjelet tenni. A cikk első tézise már itt szétesik: elmosni a terror felelősségét és „önmegsemmisítésként” leírni az önvédelmi reakciót – ez morálisan és logikailag is védhetetlen, ám sokat elárul a szerző gondolkodásából, szándékából és irányultságából.
„A terrorista szervezet(ek) dominanciája (…) éppen a palesztin állam létrejötte előtti, a palesztin államért való küzdelem állapotát jellemzi” – így Révész. Ez a mondat több szempontból is abszurd. E logika szerint Európában is „palesztin állam” készül. Ha „a terror dominanciája” egyszerűen egy még meg nem valósult állam „természetes előszobája”, akkor az európai dzsihadista merényletek, a párizsi, brüsszeli, berlini, nizzai, londoni támadások, a zsidó intézmények elleni folyamatos fenyegetés mind-mind valamiféle új „állam” előkészítő fázisai lennének. Nyilvánvalóan nem azok. A terror nem pusztán „állam előtti” állapot, hanem ideológia és stratégia – sokszor épp a jogállami rend, a pluralizmus és a nyugati civilizáció ellen.
Ugyanakkor a fenti állítás empirikusan is hamis. A palesztin protoállami struktúrák (PFSZ, Palesztin Hatóság) létrejötte után is működtek és erősödtek a terrorcsoportok. Nem „a semmiből”, hanem a már létező autonóm intézményrendszer mellé és fölé épülve: az Oslo-folyamat idején és után is volt intifáda, a Palesztin Hatóság létezése nem szorította vissza a Hamászt, sőt 2007-től a Hamász de facto államhatalmat gyakorol Gázában. Vagyis: a terror nem a „palesztin állam hiányának tünete”, hanem alternatív projekt – egy iszlamista, dzsihadista kvázi-állam projektje.
„Egy nemzetközi egyezmények keretében, nemzetközi garanciákkal létrehozott és korlátozott államban egészen más lenne és csakis más lehetne a helyzet.” Ez egyszerűen civilizációs emlékezetkiesés: 1) Budapesti Memorandum (1994): Ukrajna lemondott a nukleáris fegyvereiről biztonsági garanciákért cserébe. Oroszország 2014-ben annektálta a Krímet, majd 2022-ben teljes körű inváziót indított – a „garancia” papíron maradt. 2) Srebrenica „biztonságos övezete”: az ENSZ védelme alatt álló enklávéban 1995-ben több mint 8 ezer bosnyák férfit és fiút gyilkoltak meg, miközben a nemzetközi közösség nem védte meg ténylegesen a „safe area”-t.
A példákat nem szaporítom, csupán jelzem: ha valaki ezek után azt mondja, hogy „nemzetközi garanciákkal csakis más lehetne a helyzet”, az nem ismeri a XX–XXI. századi történelmet, vagy tudatosan nem vesz róla tudomást.
A háború természete: nem a „megszokott” vesztfáliai konfliktusról van szó, hanem szakrális összecsapásról. A cikk végig úgy beszél, mintha egy klasszikus, szekuláris területi vitáról lenne szó. A logikája: „adjunk államot, lesz határ, majd a nemzetközi jog megoldja”. Csakhogy a Hamász és más dzsihadista szervezetek nem a határról vitatkoznak, hanem a zsidó állam és a zsidó jelenlét vallási tilalmáról; az iszlám uralomnak tulajdonított „szent földről”; a zsidók mint „vallási ellenség” szerepéről.
A Hamász chartája explicit szakrális háború. Nem „a két állam közti határ” kérdését tematizálja, hanem az iszlám szuverenitását a teljes térség fölött; a dzsihád vallási kötelességét; a zsidó állam mint ideiglenes, eltörlendő entitás szerepét.
Ezzel szemben olyan, mintha Révész még mindig egy idealizált, 1990-es évekbeli Oslo-világ (és nyugat-európai racionalista önkép) optikáján át nézné a közel-keleti valóságot. Aki ezt a konfliktust kizárólag „realista nemzetközi jogi” keretben akarja látni, az nem egyszerűen naiv, hanem kategóriahibát követ el. Nem arról van szó, hogy a jog irreleváns, hanem arról, hogy nem ez az elsődleges mozgató. A Hamász számára a mártírhalál teológiai érték; a polgári lakosság saját táboron belüli felhasználása legitim; a zsidó állam eltűnése vallási cél. Erre ráolvasni a klasszikus „nemzetközi garanciákat” és a felvilágosult fejlődéselméletet: ez maga a vulgárfelvilágosodás.
„A zsidó állam tartós létezésének feltétele a palesztin állam.” Ez nem érv, hanem kinyilatkoztatás. Nincs semmiféle bizonyítás, csak merő föltételezés, ami a jövő igazságaként imaginálódik Révész fantáziájában. Egy ilyen mondat logikailag azt állítja, hogy szükséges feltétel (nélküle biztosan nincs zsidó állam), és de facto elégséges is, mert úgy beszél róla, mint ami megoldja a konfliktus alapját. Ehhez képest Izrael 1948 óta létezik palesztin állam nélkül; a kétállami modell többször került közel a megállapodáshoz (1993–2000), de egyszer sem a palesztin fél radikalizmusának és belső erőszakának megszűnésével járt együtt.
A „palesztin állam = béke” axióma empirikusan cáfolt. Gáza 2005-ös egyoldalú izraeli kivonása nem békés, demilitarizált önkormányzást hozott, hanem a Hamász átvételét és rakétaháborút. Ha ez a modell lenne „a létfeltétel”, akkor a Gázában kipróbált kísérlet inkább intő példa, nem pedig „sikeres előszoba”.
*
A kétállami megoldás lehet legitim politikai preferencia, de nem „természeti törvény”. Az, hogy valaki politikailag vagy erkölcsileg kívánatosnak tartja egy palesztin állam létrehozását, még nem jelenti azt, hogy ennek hiánya automatikusan Izrael megszűnéséhez vezetne. Egy politikai óhajból nem lesz logikai vagy történelmi szükségszerűség. Révész ebből a kívánalomból csinál kvázi-prófétai dogmát, miközben sem történelmi, sem biztonságpolitikai, sem demográfiai levezetést nem ad.
„De jure már régóta létezik a palesztin állam” – mutatja az irányt Révész. Itt a jogi terminológia megcsúszásán látjuk, mennyire bizonytalan az egész konstrukció. Mi az, hogy „de jure létezik”? A modern államelmélet klasszikus montevideói kritériumai szerint állam az, amelynek van: állandó lakossága (permanent population), meghatározott területe (defined territory), kormányzata (government), és képessége arra, hogy más államokkal kapcsolatba lépjen (capacity to enter into relations with other states).
A „State of Palestine”-t 1988-ban kiáltotta ki a PLO, és ma már több mint százötven ország ismeri el, az ENSZ-ben pedig nem tag, hanem nem tag megfigyelő állam státusza van. De nincs egységes, hatékony kormányzati kontrollja a terület fölött (Gáza: Hamász-uralom, Ciszjordánia: PA, izraeli katonai jelenlét, telepek, zónák); nincsenek véglegesen megállapított, ténylegesen ellenőrzött határai; az állami erőszak-monopólium helyett párhuzamos, egymással rivalizáló fegyveres struktúrák vannak.
Ha ez „de jure állam”, akkor minden befejezetlen szeparatista kísérlet az. A „de jure már létezik” formula politikai állásfoglalás, nem jogi ténymegállapítás. A nemzetközi elismerés magas száma nem oldja meg az állami szuverenitás belső hiányát. A „de jure lét” itt annyit jelent: sok ország hajlamos a szimbolikus elismerésre, de jogi és politikai realitása ettől még vitatott.
*
Révész tehát keveri a politikai elismerést a jogilag és ténylegesen működő államisággal.
Ami a „zsidó állam” kifejezés elleni reflexet illeti, a szöveg finom undorral teszi hozzá, hogy neki „elvileg problematikus” a „zsidó állam” elnevezés, és most nagyvonalúan felfüggeszti ezt az elvi fenntartását.
Ez több okból is hiteltelen: 1) A nemzetállami jelzők nem izraeli sajátosságok. A világ tele van olyan államokkal, amelyek etnikai jelzőt viselnek (például Hellenic Republic – Görögország, ahol a hellén etnikai-kulturális jelző, Arab Republic of Egypt); vallási jelzőt viselnek (Islamic Republic of Iran, Islamic Republic of Pakistan stb.); államvallással rendelkeznek (anglikán egyház, lutheránus államegyház stb.). A „zsidó állam” kifejezés az ENSZ 1947-es felosztási határozatától kezdve, az izraeli Alaptörvényekben, végül a 2018-as „nemzetállam-törvényben” a zsidó nép önrendelkezési jogát jelöli – nem állampolgári jogfosztást.
Attól, hogy Révésznek nem tetszik, még nem válik érvvé. Ha tényleg elvi problémája volna az etnikai-vallási jelzőkkel, akkor legalább feleannyi energiát kellene fordítania az arab/muszlim jelzős államok kritikájára is. Így viszont ez szelektív finnyásság: kizárólag a zsidó önmeghatározással szemben válik elviselhetetlenné.
Mindez nyelvileg is félrevisz. A „zsidó állam” jelen kontextusban azt jelenti, hogy a zsidó népnek van egy állama, ahol a zsidó önrendelkezés intézményesült, de a nem zsidó polgárok állampolgári jogai alkotmányos védelem alatt állnak. Aki ezt pusztán „vallási-származási jelzőnek” karikírozza, az egyszerűen nem érti a modern nemzetállam fogalmát.
Révész a demográfiai érvet zsarolásként igyekszik használni. A szerző a számokkal próbál riogatni: ha Izrael kiterjeszti szuverenitását Ciszjordániára és Gázára, akkor egy 15,5 milliós államban kb. 7,5 millió nem zsidó élne, tehát „nyilvánvalóan nem lehet zsidó államnak nevezni”.
Ezzel két probléma van. 1) A számok becslések, a következtetés mégis kategorikus. A demográfiai adatok Izraelben és a palesztin területeken folyamatosan vitatottak, a különböző források eltérő számokkal dolgoznak, a cikk maga is „becslésekről” beszél. Erre rásütni, hogy „nyilvánvalóan nem lehet zsidó államnak nevezni” – ez nem tudomány, hanem célirányos retorika. 2) A zsidó állam legitimációja nem százalékpont kérdése. Ha 60–40 az arány, az még jó, 55–45 már nem? Hol a mágikus határ? A világon számos állam létezik jelentős, sőt közel azonos nagyságú kisebbséggel, mégis a többség kulturális-nyelvi-nemzeti identitásáról nevezi el magát. A zsidó állam lényegi kérdése nem az, hogy pontosan hány százalék, hanem az, hogy biztosít-e állampolgári jogegyenlőséget, s megőrzi-e a zsidó önrendelkezés intézményes keretét.
A demográfiát Révész politikai zsarolássá gyúrja: vagy két állam az ő feltételei szerint, vagy „szűnj meg mint zsidó állam”. Ez fals dilemma.
A szöveg retorikája szépen belesimul abba a diskurzusba, amely Izraelt implicit genocídium-elkövetőnek tételezi: „tízezrek megölése”, „lerombolt lakóhelyek” – a kifejezések pontosan a jelenlegi vádnyelvet visszhangozzák, anélkül hogy jogilag tisztáznák, mit jelent a „népirtás”. Az ENSZ legfőbb bírósága, a Nemzetközi Bíróság (ICJ) jelenleg valóban vizsgál egy ilyen vádat, és ideiglenes intézkedéseket írt elő, de nem állapított meg népirtást, és az eljárás folyamatban van.
A „genocídium” szónak pontos, szigorú definíciója van: szándék egy népcsoport egészének vagy részének megsemmisítésére. Ezt egyszerűen ráolvasni egy komplex, tragikus háborúra – bizonyítás nélkül – ugyanaz a szint, mint amikor valaki rutinszerűen „nácizza” le az ellenfelét. Révész cikke ezt a retorikát importálja, majd ebből épít „morális bizonyosságot” a zsidó állam ellen.
*
Amúgy, ha már genocídium, aligha tartott volna két évig, és nem követelt volna ennyi katonai áldozatot Gáza elfoglalása, ha valóban ez lett volna az izraeli politikai szándék.
A cikk logikai váza a következő: 1. premissza: palesztin állam nélkül marad a status quo (megszállás, terror, telepek). 2. premissza: Izrael a Netanjáhu-vonalat követve kiterjeszti szuverenitását Ciszjordániára/Gázára. Következtetés: ekkor vagy etnikai tisztogatás lesz, vagy apartheid, s mindkettő páriaállammá teszi Izraelt, ezért a zsidó állam megszűnik.
Csakhogy ez a konstrukció figyelmen kívül hagy minden harmadik lehetőséget. Nem számol például a palesztin belső politikai átalakulással (más típusú vezetés, más típusú kompromisszumkészség); a regionális rendezési kísérletekkel (az Abraham-megállapodások logikájának továbbvitele, arab államok bevonása a biztonsági garanciákba); az aszimmetrikus, fokozatos, részleges megoldásokkal (konföderációs modellek, funkcionális szétválasztás stb.).
Révész a saját narratíváját is megcáfolja. Azt mondja: a 2023. október 7-i mészárlás miatt az izraeli zsidók többsége ma nem támogatja a palesztin államot; majd közli velük, hogy az ő életben maradásuk feltétele mégis ez az állam, tehát tévednek. Magyarán: a trauma által érintett, a saját túlélésükért aggódó embereket irracionálisnak bélyegzi, miközben sem történelmi, sem biztonságpolitikai garanciát nem tud adni arra, hogy az általa javasolt modell valóban nagyobb biztonságot hozna nekik, mint a jelenlegi – csak annyit mond: „csakis más lehetne”.
Ez nem elemzés, hanem morális zsarolás: „vagy így csináljátok, vagy ti magatok számoljátok fel a zsidó államot”.
*
Összességében miben áll Révész elementáris tévedése és felületes ismeretanyaga?
1) Vallás- és civilizációtörténetileg: nem érti, hogy a konfliktus nem pusztán területi, hanem szakrális és identitásháború, amelyben a dzsihadista ideológia nem „összetevő”, hanem szervezőelv.
2) Politikatudományilag: a terrorizmust „állam előtti állapotnak” tekinti, miközben az a modern politikai erőszak önálló formája, amely gyakran államok fölé, sőt helyett épül.
3) Biztonságpolitikailag: a nemzetközi garanciákba vetett hite figyelmen kívül hagyja a Budapest Memorandum, Srebrenica és számos más példa totális kudarcát.
4) Jogilag: összemossa a politikai elismerést a tényleges államisággal („de jure létezik a palesztin állam”), és így a Montevideo-típusú kritériumokat üres szlogenné redukálja.
5) Logikailag: hamis szükségszerűségeket állít (palesztin állam = a zsidó állam létfeltétele), miközben mindezt sem történelmi, sem empirikus adatokkal nem támasztja alá.
6) Morálisan: a terror és az önvédelem között relativizál, és az áldozati oldal túlélési ösztönét „önfelszámolásként” állítja be.
Akik tehát Révész logikáját mantrázzák – hogy a zsidó állam fennmaradásának egyedüli feltétele egy idealizált, „nemzetközi garanciákkal” körbebástyázott palesztin állam –, valójában nem a realitás talaján álló biztonságpolitikai gondolkodást támogatják, hanem egy eszmeileg tiszta, a gyakorlatban viszont sorozatban csődöt mondott, vulgárfelvilágosult hitvallást.
Vagyis: ha valaki igazán félti a zsidó államot, annak nem Révész kinyilatkoztatásaiból kell kiindulnia, hanem a konfliktus szakrális természetének, a dzsihadista ideológia logikájának, a nemzetközi garanciák történelmi kudarcainak és az izraeli társadalom valós biztonsági tapasztalatainak komoly elemzéséből.
Révész végül a legsötétebb időket idéző fenyegetéssel zár: aki nem az ő doktrínáját ismétli, „kiesik a demokraták köréből”. Ez nem érvelés, hanem minősítés és kizárás. A „demokraták köre” nála nem politikai elv, hanem erkölcsi klubtagság: ő osztja a belépőt, és ugyanazzal a mozdulattal ki is ránt bárkit, aki nem az ő szövegét mondja vissza.
Nála a vita nem nézetkülönbség, hanem megbélyegzés és kiátkozás: aki nem vele ért egyet, az máris „a zsidó állam sírásóinak” dolgozik. A politikai ellenfél így válik erkölcsi bűnössé pusztán azért, mert másképp látja a realitásokat. Nem számít, mit gondolsz biztonságról vagy terrorról – csak az, maradhatsz-e még a „demokraták” jóindulatú klubjában.
A mondat finoman zsarol: ha ma még Izrael hívének tartod magad, de nem Révész doktrínáját ismétled, holnap már gyanús leszel. Ez nem vita, hanem tanúsítványosztó inkvizíció: erkölcsi bizonyítványt csak az kap, aki a szerző által előírt mondatokat mondja.
Ha pedig a „demokraták köre” valójában egy szűk, önfelkent erkölcsi klub, akkor kifejezetten megnyugtató, ha onnan valakit „kizárnak”. Abba a demokráciába, ahol a vita helyét hűségeskü váltja fel, nem visszakerülni a megtiszteltetés, hanem kikerülni belőle.