Szombat, 2025. szeptember 14.
GÁBOR GYÖRGY
Velencében, ahol a csatornák csillogva tükrözik vissza a vízre pillantó paloták büszkén ragyogó sorát, s ahol gondolások ringatják az összebújó szerelmespárokat, mondjuk épp Casanova egykori házának víztől áztatott falai mentén, tegnap valami egészen másféle performansz zajlott: néhány migráns úgy gondolta, hogy az utca közepén ultraortodox zsidókra támad, sőt, a fair play szabályait maradéktalanul betartva, még egy rottweilert is bevontak a vallási párbeszédbe. A kutya ugatott, a kéz lendült, a történelem pedig ismételte önmagát.
Csakhogy: a vallástörténet nyelvén márpedig tudni kell, minthogy ott nem elég a From the river to the sea, vagy hát Velencében lévén, a Dal fiume al mare mondóka. A világtörténelemnek ugyanis van egy csúfondáros iróniája, és a tudatlanság nem csak bűn, hanem kínosan ostoba is tud lenni. Valójában az eset nagy valószínűséggel úgy áll, hogy a velencei verőlegények Izrael ürügyén estek neki épp azoknak a zsidóknak, akik a leghatározottabban elutasítják a modern izraeli államot. Nem politikai okokból, nem taktikai megfontolásból, hanem a legmélyebb vallási meggyőződésből: mert szerintük a Messiás nélkül nincs független Izrael. Mert a cionizmus „emberi kézzel kényszerít ki” olyasmit, amit Isten időrendje szabna meg.
Hitük szerint a modern állam számukra nem csupán politikai tévedés, hanem teológiai bűn. Ezek az emberek sokszor bojkottálják a választásokat, elutasítják az izraeli hadsereget, sőt, egyesek a palesztin ügyhöz is közelednek, mondván: a cionizmus a vallás elárulása. Az anticionizmus itt nem „baloldali politikai krédó”, hanem szakrális törvény.
Vagyis mi történt Velencében? Az antiszemita heroizmus nagy pillanata, a hősies politikai tett, a „palesztinok védelmében” végrehajtott igazságtétel – valójában a legócskább zsidóverés lett. Semmi több. Pont az, amit a nácik csináltak a német városok utcáin, amikor szegény zsidó kisboltosok portálját törték össze, és amit egy Milano közeli olasz benzinkútnál is láttunk néhány hete, amikor saját kisgyermeke szeme láttára vertek meg egy férfit, akinek minden bűne az volt, hogy a fején kipa üzente meg a támadóinak, hogy kit is kell most összeverni, megalázni.
A különbség mindössze annyi, hogy az ostoba, de következetes múltbéli zsidóverőknek legalább nem voltak vallástörténeti illúzióik. Ők egyszerű keretlegényekként csak gyűlöltek, s ebből a gyűlöletből vertek agyba-főbe. A mai „forradalmár” zsidóverő viszont heroikus cionizmus-ellenes csatát képzelt el, woke-tól átitatott kolonialista-leckéztetést a világforradalom permanens színpadán, ám a vallási műveltség hiánya miatt végül úgy járt, mintha valaki Che Guevara-szónoklatra készült volna, aztán helyette a konyhában széles gesztusokkal magyarázná el a paprikás krumpli történeti jelentőségét.
A vallástörténet nyelvét tehát ismerni kellene: a világ sokszínűbb, a zsidóság rétegzettebb, a történelem pedig gúnyosabb annál, mint hogy bárki is megússza a tudatlanságot. Mert ha valaki nem tudja, hogy a verés tárgya éppenséggel maga is Izrael állam bőszen vallásos kritikusának számít – akkor nem politikai hőstett születik, hanem csak egy újabb ostoba, aljas és primitív zsidóverés.
És a történelem, mint tudjuk, ezt a produkciót már untig ismeri.