A woke szótár hadüzenete

Utolsó írásom végén azt ígértem, hogy a magam részéről lezártnak tekintem a vitát. Ám Ádám Zoltán írásában a szerző név szerint is megemlített. Ez önmagában is elégséges indok arra, hogy reagáljak az ott megfogalmazott állításokra.

Előrebocsátom azonban: az eddigi megnyilatkozásokat nem tekintem vitának. A vita fogalmát súlyosan félreérti, aki mozgalmi jelszavakat, emocionális felhangokat, retorikai túlzásokat nevez annak. Valódi vitáról csak akkor beszélhetünk, ha az érvek racionális alapokon állnak, ha az érvelés logikai szabályait tiszteletben tartják, ha a történeti kérdésekben forrásokra támaszkodnak, és ha a forráskritika módszerét ismerik és alkalmazzák. Ehhez pedig elengedhetetlen a megfelelő szakmai háttér: történelmi, vallás- és civilizációtörténeti, eszme- és politikatörténeti, valamint katonai és stratégiai ismeretek birtoklása.

És hadd jegyezzem meg halkan – nehogy a hazai posztmodern tudományosság érzékenyebb képviselőit megsértsem –, hogy az sem árt, ha valaki legalább alapszinten ismeri azt a nyelvet (jelen esetben a modern hébert), amelyen a releváns dokumentumok első kézből, hiánytalanul hozzáférhetők. Ha ez hiányzik, maradnak a másod- és harmadlagos források, vagyis a nemzetközi objektivitás jól bevált kánonja: a CNN, a BBC, a Guardian és a New York Times. Ezekben persze mindig „objektív” és „elfogulatlan” adatok szerepelnek – hiszen mi más lehetne a világ nagy lapjaiban, mint a színtiszta igazság? Innen már csak egy lépés, hogy a gondosan konstruált álláspont valójában előre gyártott klisékből álljon össze.

És ha már a kikezdhetetlen forrásoknál tartunk: ugyanez mondható el az ENSZ különféle közleményeiről is. Mintha azok bármikor is a politikai érdekektől mentes, a színtiszta valóságot tükröző statisztikákat tennének közzé. De ennek részletes kifejtése már messzire vezetne – most elég legyen annyi, hogy az ENSZ-adatokat is csak az veszi készpénznek, aki szeretné előre tudni, mit kell gondolnia.

Mindezek hiányában az eddig zajló „vita” szükségszerűen puszta mozgalmi jelszavak harsogásává torzult, amelynek valódi célja nem az igazság feltárása, hanem a saját köreinek emocionális igényeit kielégítő, érzelmi alapon felépített narratívák ismételgetése. A célközönségnek pedig – láthatóan – mindez bőven elegendő.

A szerző írása bántóan amatőr szöveg, amely retorikai fogásokkal próbálja pótolni a szakmai hiányosságait. Már a nyitás – a gázai lakosságra vonatkozó 2,1 milliós adat, a halottak számának túlzó emlegetése, a Hirosimával és Berlinnel való összehasonlítás – egyetlen célt szolgál: emocionális sokk előidézését. Ez azonban nem érv, hanem egyszerű manipuláció. A számok forráskritikája teljesen hiányzik: a szerző gondolkodás nélkül átveszi a „gázai egészségügyi adminisztráció” adatait, amely a Hamász apparátusának része, és így eleve súlyos legitimációs deficittel bír. Amikor pedig hozzáteszi, hogy a valós számok „valószínűleg nagyobbak”, de semmit sem árul el arról, miért gondolja ezt, ott lepleződik le a kirívó szakmai járatlansága, módszertani tájékozatlansága. Fogalma sincs arról, mi a forráskritika, és miért elengedhetetlen mindez egy történeti vagy politikai érvelésben.

Ugyanez a színvonaltalanság folytatódik az épületpusztításra vonatkozó 70%-os állításnál. Forrás? „Műholdfelvételek szerint.” Kik készítették? Milyen módszerrel? Semmi konkrétum. Ez puszta retorika, semmi több. A szerző nyilvánvalóan nincs tisztában a legalapvetőbb adatszolgáltatási normákkal, de bőszen épít ellenőrizhetetlen hivatkozásokra.

A Berlin–Hirosima analógia súlyos önellentmondás, mert a szerző saját példájával éppen az ellenkezőjét bizonyítja annak, amit állít, vagyis kínos logikai hiba, minthogy premisszájából az ellenkező konklúzió következik, amit a logikában öncáfolatnak nevezünk. (Ha nem logikai hiba, akkor freudi elszólás – lehet választani.) Ugyanis maga ismeri el, hogy a Szövetségeseknek nem maradt más választásuk: a náci Németország és a japán militarizmus nem tárgyalópartner volt, hanem teljes háborút vívó totalitárius rendszer, amelyet másként nem lehetett megtörni, csak a városok bombázásával. Ez a történelmi tény. Csakhogy ugyanez áll Izraelre is: a Hamász teljesen beágyazta magát a civil infrastruktúrába, semmiféle kompromisszumot nem fogadott el (a közelmúlt történelmét ismerők számára a lista igen bőséges), nyíltan Izrael megsemmisítésére törekedett és törekszik, és a 2023. október 7-i támadásban barbár kegyetlenséggel civilek százait mészárolta le, s nőket, gyerekeket és időseket hurcolt el.

Vessünk egy pillantást az 1988-as Covenant of the Islamic Resistance Movement (továbbiakban CM) szövegére, amely a Hamász létrejöttének történelmi és politikai okait és a mozgalom célkitűzéseit cikkelyekbe szedve foglalja össze. A preambulum egyértelműen rögzíti: „Harcunk a zsidókkal hosszú és veszélyes” és addig tart „míg az ellenség legyőzetik, és Allah győzelme alászáll.” A CM 3. cikkelye a dzsihád zászlaját emeli fel a szennyes, tisztátalan és gonosz ellenséggel szemben. Az 5. világosan kimondja, hogy „a palesztin probléma vallási probléma”, „a dzsihád minden muszlim kötelessége”. A 7. cikkely a dzsihád felerősítéséről szól, „dzsihád-láncolatról” beszél, és kijelenti: „a Korán az alkotmány, a dzsihád a módszertan és az Allahért való halál a legvágyottabb kívánság.” A 9. az igazság nemzetét (umma al-haqqi) és a gonoszság nemzetét (umma al-batili) állítja szembe egymással. A 11. Palesztinát elidegeníthetetlen iszlám vagyonnak (waqf) mondja, amelynek sem egészéről, sem részéről lemondani nem lehet. A 12. rögzíti, hogy a dzsihád minden muszlim férfi és nő számára kötelező. A 13. kijelenti, hogy a béketárgyalások és konferenciák „csak időpocsékolások, afféle gyermekjátékok”, hiszen „a hitetlenek alkalmatlanok igazságot tenni az igazhitűeknek.” A 15. ismét leszögezi, hogy a palesztin ügy vallási ügy. A 18–19. a női feladatok lényegét a dzsihádra való felkészítésben látja. A 20. cikkely „ádáz náci ellenségként” nevezi meg a zsidókat, a legszélsőségesebb démonizáló retorikát alkalmazva: a történelmi nácizmus fogalmát puszta átvitellel rájuk vetíti, hogy az abszolút gonosz szerepébe kényszerítse őket. A 22. gyakorlatilag felmondja a Cion bölcseinek jegyzőkönyveit (mindent a zsidók tartanak kézben: sajtót, forradalmakat, világháborúkat), a 28. a cionistákban látja a drog- és alkoholkereskedőket, akik kémhálózatokat tartanak fenn. A 31. deklarálja, hogy béke és harmónia kizárólag az iszlám égisze alatt jöhet létre. A 32. nyíltan hivatkozik a Cion bölcseinek jegyzőkönyveire. A 7. cikkely pedig a hagyományra, egy IX. századi hadíszgyűjteményre utalva szögezi le: „az Utolsó Óra nem jön el addig, amíg a muszlimok nem ölik meg a zsidókat.”

Ez a nyelvezet és szemlélet nem politikai mozgalomé, hanem vallási háborúé, egy szent háború ideológiájáé, amelynek lényege, hogy kompromisszum nem lehetséges. A Hamász önmagát a „szent harc” letéteményesének tekinti, ellenfeleit pedig a gonosz örök megtestesítőinek. Innen nézve minden „kompromisszum” vagy „békés megoldás” szólama egyszerű naivitásnak, rosszabb esetben tudatos félrevezetésnek hat. A transzcendens-metafizikai keret adott, amelyen belül – szent háborúról lévén szó – kiegyezésre, békére, kompromisszumra evilági, szekuláris keretek között sem lehetőség, sem mód nem nyílik. (A szent háborúkról és azok jellegzetességeiről gigantikus irodalom áll rendelkezésre, a Tanach több könyvétől, Hérodotosztól, Platóntól, Arisztotelésztől, Titus Liviuson, Vergiliuson, Josephus Flaviuson, Szent Ágostonon, Aranyszájú Szent Jánoson, Aquinói Tamáson, Lutheren és Hobbes-on át egészen Carl Schmittig, Agambenig, Mark Juergensmeyerig vagy William T. Cavanaugh-ig stb.)

Egy ilyen ellenféllel szemben nincs komolyan vehető választási alternatíva. Ahogyan a Szövetségeseknek sem maradt más lehetőségük, mint a náci fennhatóságú városok támadása, úgy Izrael sem tehet mást, mint totális katonai fellépéssel számolja fel a Hamászt. Ez nem kollektív büntetés, hanem stratégiai szükségszerűség. A felelősség nem a Szövetségeseket vagy Izraelt terheli, hanem a háborút kirobbantó náci Németországot, illetve a tömeggyilkos Hamászt, amely a harcok során ráadásul saját népét élő pajzsként használja. Maga az analógia tehát nem Izrael ellen szól, hanem éppen Izrael jogosságát igazolja.

A civil áldozatok arányára vonatkozó 80–90%-os állítás az írás leginkább hiteltelen pontja. Ha valóban ennyi lenne a civil halott, az a modern hadviselés történetének legvéresebb statisztikája lenne, miközben semmiféle nemzetközi konszenzus nincs erről. Az adatok forrása ismét homályos. Ez pedig egyszerűen komolytalan. Aki így dobálózik számokkal, az vagy tudatlan, vagy szándékosan manipulál – vagy mindkettő egyszerre.

A segélyelosztásról szóló rész (UNRWA vs. GHF) szintén egyoldalú és primitíven leegyszerűsített. A szerző „elfelejti” megemlíteni, hogy az UNRWA körül súlyos korrupciós és Hamász-kapcsolati botrányok voltak, amelyek miatt a felszámolásuk elkerülhetetlen volt. Ez az elhallgatás nem véletlen: tipikus példája az egyoldalú narratívagyártásnak, amelyben minden, ami bonyolítaná a fekete-fehér képet, egyszerűen el van hallgatva.

A legdurvább logikai ellentmondás: a szerző egyszerre állítja, hogy Izrael már minden ellenfelét legyőzte, regionális szuperhatalom, nincs szüksége Gázára, és azt is, hogy Izrael mégis el akarja űzni a palesztinokat és elpusztítani a területet. Ez értelmetlen. Ha Izrael valóban győztes szuperhatalom, miért vállalna ekkora reputációs kockázatot egy jelentéktelen földcsíkért? A szerző erre nem ad választ, mert nem is tud. Nem stratéga, nem katonai szakértő, nem ismeri a hadműveleti terep realitásait, fogalma sincs az alagútrendszer bonyolultságáról és a hadviselés kényszerpályáiról. Épp ezért az állításai a hozzáértők szemében hiteltelenek és komolytalanok.

Az izraeli hadsereg által alkalmazott folyamatos civil tájékoztatást, kiürítési figyelmeztetéseket és a veszteségek minimalizálására tett törekvéseket a szerző teljesen elhallgatja. Ezzel megint csak a Hamász propagandáját szolgálja, amely minden egyes izraeli figyelmeztetést kihasznál arra, hogy saját lakosságát újabb és újabb élő pajzsként vesse be. A szerzőnek fogalma sincs erről, vagy ha van, akkor annál súlyosabb az elhallgatás.

A szöveg retorikai túlzásokkal van tele, egyoldalú, személyeskedő és emocionális. A nekem adresszált jelzők és minősítések mégis roppant hasznosak – miként az egész írás maga – ugyanis itt mutatkozik meg, hogy valójában nem Gázáról, hanem a magyarországi zsidó közélet belső harcairól van szó, amelyet a szerző a szélsőbaloldali woke-nyelvezetbe csomagolva próbál megvívni. Ez a késéssel Magyarországra is begyűrűző divathullám nyelvi kelléktára: önfeladás, elnyomottak melletti szimbolikus kiállás, moralizáló póz – minden benne van, amit a woke-közhelyekből ismerünk.

Összegezve: a szöveg a forráskritika teljes hiányával, ellenőrizhetetlen adatokkal, retorikai túlzásokkal, logikai önellentmondásokkal, egyoldalúsággal, személyeskedéssel és woke-ideológiai klisékkel van tele. A szerző nem hozzáértő, nem ismeri a hadműveleti realitásokat, és dilettáns módon próbál súlyos történelmi analógiákkal játszani, amelyek azonban épp ellenkező irányba bizonyítanak, mint ahogy szeretné. Írása nem más, mint politikailag motivált, propagandisztikus pamflet, amelyet a legfelületesebb intellektuális nézőpont is darabokra szed.

P.S. „Ezt a cikket nagyon sokáig írtam” – újságolja Ádám Zoltán Facebook-oldalán, dagadó büszkeséggel imigyen ajánlva nagyérdemű olvasói figyelmébe gondosan elkészített elaborátumát. Tekintve, hogy a vita a petícióval nagyjából két, legfeljebb két és fél hete kezdődött, s feltételezve, hogy a szerző már az aláírás pillanatában, szinte látnoki képességgel előre megérezve a vitapontokat, nyomban tollat ragadott, a „hosszú” munkaidő legfeljebb három hét lehetett.

Én nem tudom, mi Ádám Zoltán szűkebb tudományos területe, de ha létezik ilyen, csak remélni merem, hogy ottani munkásságát nem háromhetes etapokban méri. Mert azon a terepen, ahová most vállalkozó kedvvel belépett, akadnak olyan szerényebb kollégák, akik hosszú évtizedek óta gyötrik magukat ugyanazokkal a kérdésekkel, s mindeközben – hiába a sok év, munka, könyv, olvasmány és nyelvismeret – állandó kétségeik vannak saját tudásuk elégtelensége felől. Ádám Zoltán viszont, úgy tűnik, három hét alatt megtette azt, amire másnak egy élet is kevés.