Nem a zsidóság túlélésének, hanem széthullásának receptje

„A palesztinok és zsidók közös emberiességéért” című petícióra Gábor György vitacikket írt, Hegedűs Arno válaszolt rá, s most Gábor György viszontválaszát közöljük.

A szöveg első pillantásra a pluralizmus és a közösségi diskurzus fontosságát hirdeti. Ám aki figyelmesen olvassa, hamar észreveszi, hogy a „párbeszéd” itt csupán retorikai fügefalevél: a szerző nem vitát keres, hanem a saját morális fölényét hirdeti. Miközben arra panaszkodik, hogy mások megbélyegzik a petíció aláíróit, maga is éppen ugyanezt teszi: minden, a petícióval szemben megfogalmazott álláspontot „gúnyosnak”, „dehumanizálónak” és „szégyenteljesnek” nevez. Ez nem vita, hanem előzetes ítélet, amely a másként gondolkodót nem partnernek, hanem ellenségnek tekinti.

A szöveg önellentmondásos retorikája már a védelmezni szándékozott „háromszázak” által aláírt körlevélben válik a legnyilvánvalóbbá. A szerző hiányolja a „színvonalas diskurzust”, miközben maga a körlevél mindjárt az első sorokban szélsőségesnek és egyoldalúnak minősíti azokat a zsidó intézményeket és véleményformálókat, akik másként gondolkodnak. Ha valakit szélsőségesnek nevezek, nem vitára hívom, hanem lesöpröm az asztalról. Ez a gesztus ugyanazt a mechanizmust idézi fel, amelyet Jób könyvében látunk: Jób barátai nem hallgatják meg őt, hanem előre kijelentik, hogy bizonyára bűnös, különben nem szenvedne. Jób így nem lehet partner a párbeszédben, mert a vita kezdetén már diszkreditálták. Ugyanez ismétlődik ma is: ha a másként gondolkodót „szélsőségesnek” minősítjük, nem diskurzust kezdeményezünk, hanem elnémítjuk.

Ezzel párhuzamos az 1Kir 22-ben elbeszélt történet: Ácháb király nem kíváncsi Mikhajehu prófétára, mert – ahogy maga fogalmaz – „soha nem jövendöl nekem jót, hanem mindig rosszat.” Ez a kijelentés nem vitára hív, hanem előre hitelteleníti a prófétát. A logika ugyanaz: ha a vitapartner minden szava eleve rossz, akkor nincs vita, csak ledorongolás. A körlevél retorikája pontosan ezen a Tanakh-beli mintázaton működik: az ellenoldalt előre ellenségnek kiáltja ki, miközben önmagát az „objektivitás” és a „mértékletesség” kizárólagos birtokosaként mutatja be.

A valódi dialógus egészen más alapokra épül. Szókratész Platón dialógusaiban soha nem úgy kezdte beszélgetéseit, hogy ellenfelét szélsőségesnek vagy egyoldalúnak minősítette volna. Épp ellenkezőleg: a beszélgetés gesztusa mindig a tisztelet, a kérdezés és a közös igazságkeresés volt. Ugyanezt láthatjuk a középkori zsidó–keresztény disputákban. Gilbertus Crispinus Disputatio Iudaei cum Christiano de fide Christiana című művében a keresztény szerző a vitapartnert „nagyon közeli barátjának” nevezi (plurimum mihi familiaris), a vitát „baráti találkozóként” írja le (amicabili conventione convenimus; sermonem amico animo habebamus), sőt kifejezetten a másik iránti szeretetre hivatkozik (tui amore). Innen fakadt a valódi diszkusszió lehetősége: a partner méltóságának elismeréséből.

Hol van mindettől a körlevél, amely már a nyitányban szélsőségesnek minősít? Hol van ettől a fenti szöveg, amely az eltérő véleményt a „gyűlölet retorikájának” normalizálásaként állítja be? Ezek a minősítések nem párbeszédre, hanem elutasításra szolgálnak. Nem a közösség vitakultúráját gazdagítják, hanem éppen a legrosszabb bibliai példákat ismétlik meg: Jób barátainak önigazoló okoskodását és Ácháb király zsigeri elutasítását.

Az írás végkövetkeztetése így szól: „nem az »önjelölt humánus zsidók« jelentik az igazi problémát, hanem azok, akik képtelenek elhatárolódni a szélsőséges izraeli kormánytól.” Ez a mondat leleplező: a szerző a másként gondolkodót egyetlen gesztussal a Netanjahu-kormány „szélsőséges” támogatójává degradálja. Nem az érvekre reagál, hanem bélyeget nyom: aki nem ért egyet vele, az szélsőségesekhez kötődik. Ez a logika ugyanaz, mint amit a körlevélben olvashattunk: elutasítás és diszkreditálás.

A konklúzió világos: a fenti írás nem a vitát szolgálja, hanem annak elfojtását. Nem az emberi méltóság helyreállítását célozza, hanem saját morális felsőbbrendűségének retorikai megerősítését. A valódi vita akkor kezdődne, ha a szerző elismerné: a másik is értékes megszólaló. Hogy nem szélsőségesnek, nem gyűlöletkeltőnek, hanem vitapartnernek tekinti. Enélkül minden hivatkozás a humanizmusra csupán álarc: álságos, önigazoló retorika, amely sokkal inkább hasonlít Jób barátainak dogmatikus szólamaira és Ácháb király önigazolására, mint a bibliai dialógus igazi szellemére.

És zárásként: Ha a körlevél valóban párbeszédre hívott volna, nyitott kapukat döngetett volna. Az OR-ZSE – az én anyaintézményem –, ahol izraeli hallgatók és oktatók is jelen vannak, s ahol rendszeresen rendezünk vitákat és kerekasztal-beszélgetéseket eltérő világnézetű, vallású és felekezetű résztvevőkkel, készséggel adott volna teret egy tisztázó beszélgetéssorozatnak. Minden felhatalmazás nélkül megkockáztatom: amint az elmúlt egy-két év során, az ugyancsak „szélsőségesnek” és „egyoldalúnak” minősített Mazsihisz akár külföldi vendégek meghívásával is támogatta volna a kezdeményezést.

De a körlevél nem ezt tette. Nem baráti szóval szólított meg, nem tisztázó kérdéssel közelített, hanem azonnali minősítéssel. Így a párbeszéd helyett a megszégyenítés, a tisztázás helyett a bélyeg, a dialógus helyett a gyanúsítás hangja hallatszott. A Tanakh szavaival: „Békét prédikálnak, pedig nincs béke” (Ez 13,10). Amikor tehát valaki a párbeszéd jelszavával a másikat előbb „szélsőségesnek” nyilvánítja, ott nem dialógus születik, hanem annak paródiája. És amíg a közösségi beszéd így működik, addig nem Jób igazsága, nem Míkhajehu próféta szava, hanem Ácháb önigazoló retorikája marad érvényben. Ez pedig nem a zsidóság túlélésének, hanem széthullásának receptje.