A halál kultúrájáról

Kövér László a jó és a gonosz hatalom végső küzdelmét, az idők végezetének eljövetelét, a bekövetkező kataklizmatikus eseményeket vizionálva a minap látomásos, végítéletszerű tónusokkal festette le a gonosz erőket, a „halál kultúrájának” képviselőit, a beszéd hallgatóinak lelki füleiben tán még a walkürök lovaglásának széles ívű wagneri motívumait is felidézve. Azt a gyilkos erőt, amely – a szónok érvelésének menetében – a „nyugati javakat és a lelkünket egyaránt meg akarja kaparintani”, s amelynek titkos célja az ember elidegenítése a családtól, a hitbéli és nemzeti közösségétől. Kövér próféciájában a vizionált kozmikus katasztrófát az apokaliptikus forrásokból jól ismert képi világ felidézésével törekszik közelinek és elkerülhetetlennek érzékeltetni. A házelnök misztikus üzenetében arra hívta fel a figyelmet, hogy a „halál kultúrájának” háttérerői (nyilvánvalóan a sűrűn emlegetett, mindenkori „tudjukkik”) fel akarják számolni a nemzetet és a nemzetállamot, s el akarják törölni a keresztény gyökereket, Jézus és Szent István király örökségét.

Kövér László, a Fidesz alapító tagja, 1990-től országgyűlési képviselő, 2010-től az Országgyűlés elnöke, korábban a megboldogult MSZMP tagja, a néhai MSZMP Központi Bizottsága Társadalomtudományi Intézetének ifjúságkutató segédmunkatársa ismét és sokadszorra is beleesett ugyanabba a hibába – az egykori MSZMP vezetőihez és a mai Fidesz élcsapatának megannyi büszke tagjához hasonlóan –, hogy hajlamos úgy vélekedni: ennyi betöltött rendkívül fontos funkció után ő valójában mindenhez ért, mindent tud, másoknál felkészültebben lát és érzékel mindent, még a jövőt is, egyszóval nála van a bölcsek köve.

Pedig nagyon nincs nála, így aztán hol kínossá, hol roppant mód nevetségessé válik, amikor minden természetes gátlástól megszabadulva, a legelemibb önreflexió teljes hiányában azokhoz a kérdésekhez is önfeledten hozzászól (és ezekből van a legtöbb), amelyekről amúgy halvány fogalma sincs.

Épp, amint tette ezt a fent idézett kiselőadásában.

De mindenekelőtt tisztázzuk: a „halál kultúrája” (cultura di morte) kifejezés felbukkan ugyan II. Szent János Pál pápánál, így például a 2003. február 11-én kelt, a betegek 11. világnapjára írt üzenetében, de a leggyakoribban hivatkozott Evangelium vitae kezdetű enciklikájában (1995. március 25.) nem ez a kifejezés szerepel, hanem a congiura contro la vita (élet elleni összeesküvés), s ugyanez a kifejezés jelenik meg a latin angol, német és francia stb. szövegekben is (coniurationem in vitam; conspiracy against life; Verschwörung gegen das Lebens; conjuration contre la vie), s mindennek jó oka van.

Ami a betegek világnapjára írt üzenetet és az Evangelium vitae kezdetű enciklika vonatkozó részét illeti, a két kifejezés egyértelműen ugyanarra utal, csakhogy valódi jelentésükben beláthatatlanul távol állnak mindattól, amilyen célból Kövér tudatosan igyekezett manipulálni a hallgatóságát, vagy amire tudatlan módon törekedett felhasználni az emlegetett fogalmakat. Éspedig, amint a 2003-as Üzenetben is a pápa egészen konkrétan az abortuszt, az eutanáziát, valamint a halálbüntetést hozta szóba, kapcsolódva a máshol is emlegetett népességszabályozás, a genetikai manipuláció vagy a droghasználat egyként elítélt gyakorlatához, hasonlóképp az Evangelium vitae-ben is teljesen egyértelműen azokat a „tudományos módszereket” és „rendszeresen programozott fenyegetéseket” hozta szóba a szöveg, és azokat a nemzetközi intézményeket, „melyek hivatalból bátorítanak és programoznak kampányokat a fogamzásgátlás, a sterilizáció és az abortusz terjesztésére”, továbbá azokat a tömegtájékoztató eszközöket említette meg, amelyek az eutanázia alkalmazása mellett emelnek szót.

E helyütt nem cél II. János Pál vonatkozó tanításának megvitatása, amelyek – legalábbis jó esetben – amúgy mindenki hitbéli, lelkiismereti és világnézeti szabadságának összefüggésében autonóm módon elfogadhatók vagy elutasíthatók, gyakorolhatók vagy megtagadhatók, s amelyek a katolikus önfelfogás szempontjából teológiailag kétségtelenül következetes nézetek, ám amelyek egy plurális, hitekben, világnézetekben és meggyőződésekben sokszorosan tagolt társadalomban – éppen a hittételeken alapuló jellegük miatt – nem válhatnak a törvényalkotói szándék mindenki számára előírt normatíváivá.

Amúgy a közelmúltban zajlott le egy felettébb szemérmes, még a vita látszatát is elkerülni igyekvő kontroverzia a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) és a kormány között. Mert miközben Veres András, az MKPK elnöke a lombikprogramot súlyos bűnnek nevezte, a megfogant életek elpusztításával járó, haladéktalanul kiiktatandó gyakorlatnak, s sietve tegyük hozzá, a maga teológiai felfogásából fakadóan következetesen, addig a magyar kormány megalázó módon államosította ugyan a lombikprogramot, de – a Fidesz-KDNP kormány ritka pillanata, amikor egy plurális társadalom divergáló, egymástól eltérő, ám minden esetben legitim értékrendjét szem előtt tartva – legalább nem szüntette meg azt, hanem megtartotta. Következésképp tehát a fideszes kormányzat is a „halál kultúrájának” aktív képviselője és felkent szószólója lenne?

Jelen keretek között csak annak adhatunk hangot, hogy Kövér László a pápai szöveget súlyosan meghamisítva, a „halál kultúráját” (valójában és helyesen az „élet elleni összeesküvést”) az eredeti kontextusából kiragadva és azt a felismerhetetlenségig torzítva igyekezett a maga képére hasznosítani, a fogalomnak jóval tágabb jelentést tulajdonítva, egyúttal joggal bízva a keresztény jelszavakat engedelmesen visszhangzó ország elemi felkészületlenségében és hiányos ismereteiben, mintegy manipulatív módon II. János Pál gondolkodásában kívánva megragadni és láttatni a 2010-es éveket követő Fidesz agresszív politikai technikájának és egészében véve súlyosan nemzetellenes, kizárólag önös érdekeit szolgáló ideológiájának, állandó ellenségképének és háttérhatalmi összeesküvés-teóriájának tipológiai előképét. 

Minderre Kövérnek tehát azért van szüksége, hogy megpróbálja egyházfői legitimációban részesíteni a Fidesz leghátsóbb udvarában és legsötétebb boszorkánykonyháján szakmányban előállított démoni propaganda meghatározó elemét, az állandó ellenségkép kreálásának vezérmotívumát. Vagyis azt a politikai praxist, ami a „Legfőbb Jó” (Summum Bonum) és „Legfőbb Rossz” (Summum Malum) hazug és elborzasztó dualizmusán nyugszik, s amely a maga valótlan és a ténylegesen működő demokráciákban ismeretlen jellegével a totális polarizáció fenntartását, valamint az ellentétes politikai nézeteket vallók egymás teljes elszigetelését és kirekesztését szolgálja, s a Legfőbb Rosszal azonosított másik oldal szükséges kiiktatásának és keresztény-nemzetinek hazudott elkerülhetetlen eltaposásának buzgalmával és kötelességével számol. S ha valamit, hát pont ezt a politikai gyakorlatot nevezhetjük – még ha a gondolat Kövér László reflektálatlan tudattalanjában búvik is meg – a XX. század rettentő, ám a fideszes hatalom számára egyre inkább feledésre ítélt történelmi tapasztalatai nyomán a par excellence „halál kultúrájának”.

A Kövér-féle közönséges szöveghamisításra viszont azért szükséges visszatérni, minthogy a fenti pápai tanítás születésének pillanatától kezdve, messze nem teológiai vagy világnézeti alapon, sokkal inkább a világ akkori valós helyzete és állapota okán súlyos támadásoknak volt kitéve. Az Evangelium vitae keletkezésének pillanata, azaz az 1995-ös év megegyezik a végéhez közeledő, ám a legborzalmasabb tapasztalatokhoz vezető délszláv háború idejével, s ugyancsak egybevág az AIDS előidézte világpánik legkiélezettebb időszakával. Mindezek hátterében váltott ki az enciklika már megszületése idején elementáris felháborodást, amelynek lényege az volt, hogy a Vatikán épp akkor lépett fel teljes súlyával és tekintélyével a fogamzásgátló szerek, így a gumi óvszer alkalmazásával szemben, amikor az azt megelőző két évtized HIV-fertőzésben elhalálozott áldozatainak száma meghaladta a 22 milliót, s amikor minden előrejelzés azt erősítette, hogy az AIDS jelentősen átformálhatja Afrika demográfiai térképét. Az akkori becslések azzal számoltak, hogy ha az AIDS-kutatásban nem történik jelentős előrelépés, továbbá a legkülönfélébb okokból, leginkább tradicionális-vallási megfontolásokból elmaradnának a szükséges tájékoztatási-védekezési stratégiák alkalmazásáról szóló széles körű tájékoztatások, akkor például Zimbabwe lakosságának átlagéletkora 61 évről 39 évre süllyedne, s Dél-Afrika munkaképes népessége 2015-re 21 százalékra csökkenne. Vagyis akkor, amikor a Tanítóhivatal sziklaszilárd elszántsággal lépett fel a gumi óvszer használatával szemben, sokan tették fel a kérdést: ebben a helyzetben valójában ki a „halál kultúrájának” legnyilvánvalóbb támogatója?

S a fentiekhez hasonlóan váltott ki hatalmas megütközést, amikor a Vatikán több nemzetközi segélyszervezetet azzal vádolt, hogy a világ háborúktól sújtott övezeteinek menekülttáboraiban, így az akkori Afganisztánban, vagy a délszláv háború területén lehetővé próbálták tenni a sürgősségi fogamzásgátló szerekhez való hozzáférést, a Szentszék részéről azt gyanítva, mintha a menekülttáborok a hedonista örömforrások felszabadult kiélvezésének lettek volna a libertárius terepei. Maga II. János Pál pápa emelte fel a szavát az ENSZ ellenében, amikor a világszervezet a megerőszakolt boszniai nők példáján okulva kívánta segélyszállítmányaival lehetővé tenni a sürgősségi fogamzásgátlást. Ám a totális érzéketlenségről tanúskodó pápai üzenet azt tanácsolta a megerőszakolt asszonyoknak, hogy védekezés helyett „alakítsák át az erőszak aktusát a szeretet és befogadás aktusává”, mintegy elfogadván az erőszaktevőt, s annak testét saját testük részévé téve.

S hasonlóképpen ugyancsak sokat elárult az a rendkívül éles, újra csak minden vallási és teológiai megfontolást nélkülöző, pusztán az emberi méltóság fogalmának valós tartalmára fókuszáló vitafolyamat, amelynek során a Szentszék minden tekintélyét latba vetve azon munkálkodott, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság „emberiség ellenes bűncselekményeinek” listájáról vetesse le a háború alkalmával elkövetett nemi erőszak következtében beálló terhességet (forced pregnancy), mivel – így a tanítóhivatali álláspont – a tervezett jogi tényállásnak, vagyis a háború során elkövetett nemi erőszaknak emberiség elleni bűncselekménnyé minősítése valójában az abortusz melletti egyértelmű kiállást szolgálja.

Visszatérve hát Kövér László jelenkori civilizációelméleti alapvetésnek szánt képmutató és ostoba fejtegetéséhez, világosan látható, hogy nemcsak tudatlanságának következményeként értette félre (jobbik eset) a pápai szöveget, vagy galád szándéktól vezérelve interpretálta félre (rosszabbik eset) a „halál kultúrájának”, vagyis az „élet elleni összeesküvésnek” az eredeti értelmét és jelentését, s nemcsak nincs tisztában a fogalom kontextuális jelentésével, hanem a kifejezés valós tartalmával sem sikerült szembesülnie. Ennélfogva meg sem érthette a fogalom keletkezésének valós okait és körülményeit, ám nem zavartatva magát, szemforgató módon és sanda szándéktól vezetve saját pártjának, a Pártnak a politikai propagandaközhelyeihez igazodva igyekezett az idézett textusokat hasznosítani.

A Fidesz bukását követően – nem a jövőt fürkésző látnok vagyok, azaz annak időpontját nem ismerhetem, de mint aki a történelmi mozgásokkal, trendekkel és folyamatokkal a munkája során napi rendszerességgel szembesül, annak bekövetkeztében nincsenek kételyeim – elengedhetetlen lesz a történészeknek és a különböző társadalomtudományi kérdésekkel foglalkozóknak a Fidesz leegyszerűsített verbalitását és populárissá torzított hamis szókészletét elemezni, s visszatalálni szavaink és fogalmaink eredeti jelentéséhez. Ahhoz a civilizációhoz, legyen az lelkesedésre késztető, avagy ellenkezőleg, lehangoltságra és kiábrándultságra okot adó, amelyben élünk, s nem ahhoz, amelynek virtuális kereteit a fideszes gondolat eszkábálta össze, kizárólag önös hatalmi és gazdasági érdekeiből fakadóan.