Találkozásaim Koestlerrel*

Első találkozásom Koestlerrel 1936 során, Budapesten történt. Egy tavaszi délelőtt József Attilával róttuk az Erzsébet körutat a Bucsinszki kávéház irányában, ahol Nagy Lajossal volt randevúnk. Egyszer csak az éppen arra sétáló Koestlerrel találtuk szembe magunkat. József Attilával Bécsből már ismerték egymást. Koestler említette, hogy Moszkvából jön, és csupán egyetlen napra állt meg Pesten. Innen egyenesen Spanyolországba indul – mondta –, ahonnan angol és német lapok számára küld majd tudósításokat a polgárháborúról. Abban az időben Koestler már neves újságíró volt. Az olyan politikailag állást foglaló, úgynevezett száguldó, rasende riporterek között emlegették a nevét, mint a cseh Egon Erwin Kisch vagy az angol George Orwell, akik a forrongó kontinensen és a gyarmatokon dúló háborúskodásokról szóló szenvedélyes beszámolóikban nem tagadták el saját véleményüket sem.

Nem csodálkoztam, amikor bemutatásom után azonnal nekem rontott, szemrehányást téve azért a cikkemért, amely a Szép Szóban az idő tájt jelent meg Ami fontosabb Oroszországnál1 is címmel, André Gide Visszatérés a Szovjetunióból című könyvéről. A kommentár címével összhangban – József Attilának nem csupán a beleegyezésével, hanem egyenesen a biztatására – éles választóvonalat vontam álláspontunk és a kommunizmus között. Gide Franciaországban nagy feltűnést keltő könyvét Déry Tibor fordította magyarra. A fordítás a Cserépfalvinál jelent meg 1938-ban. Tudjuk, hogy Déryt ezért perbe fogták, majd pedig börtönbüntetésre ítélték. Ez az eset is a magyar bíróság tökéletes tájékozatlanságát bizonyította, mivel nem értették meg, hogy Gide antikommunista könyvet írt, melyben a Szovjetuniót illető nagy csalódásának adott hangot. Koestler, aki akkoriban még szenvedélyes kommunista volt és abszolút szovjetbarát, különösen azért haragudott állásfoglalásom miatt, mert véleménye szerint a sztálini Szovjetunió volt az egyetlen ország, amelyik a Franco tábornok vezette katonai puccsot követően azonnal késznek mutatkozott a fenyegetett spanyol köztársasági kormány segítségére sietni. Hogyan merészelhettem hátba döfni azt az országot, amely éppen most mutatta meg, hogy a fasizmussal szemben hajlandó akár egy demokratikus polgári rezsimnek is a védelmére kelni! Meg kell vallanom, hogy a spanyolországi dráma engem is meglepett, Attilát pedig különösképpen megrendítette. Talán ezzel a megrendülésével lehetne magyarázni azokat a verssorait, amelyekben a spanyol forradalmárok segítségére robogó „testvéri tankokról” írt, holott akkoriban már legalább két éve elszakadt a kommunizmustól.

Két év múlva, mikor is 1938-ban, Párizsban közös barátunk, Németh Andor hotelszobájában második alkalommal találkoztam Koestlerrel azt követően, hogy angol barátjához, George Orwellhez hasonlóan ő is „megkóstolta” Franco börtöneit, már másképp vélekedett mind a sztálini Szovjetunióról, mind pedig a spanyolországi beavatkozás igazi hátteréről. Ez egy más arcú Koestler volt, aki szenvedélyes antifasizmusának fegyverét már visszafordította hajdani szövetségeseire. Mind Orwell, mind Koestler, mind pedig számos más „társutas”, azaz szovjetbarát nyugati író – mint például az amerikai Ernest Hemingway és a francia André Malraux – pálfordulását Moszkva spanyolországi ügynökeinek, közöttük a rossz hírű magyar Gerő Ernőnek felháborítóan cinikus viselkedése váltotta ki. Koestler polgárháborús tapasztalatait a Spanyol testamentum című megrázó művében2 írta meg először, amely őt egyszeriben világhírűvé tette. Amikor találkoztunk, új barátnőjével, a gyönyörű szép Daphnéval jött el, egy csodálatos költői szépséggel, akibe mi, a kis hotelszobában szorongok, valamennyien áhítatosan beleszerettünk. Ezt követően szinte mindennap találkoztunk, hol a Rue Monge-i hotelban, hol pedig a Quartier Latin közeli kávéházaiban. Lorsy Ernő volt még velünk, aki az emigráció éveiben Károlyi Mihály személyi titkáraként tevékenykedett, illetve Kéri Pál, a Tisza-per3 egyik gyanúsítottja, valamint Faragó László sportújságíró, akiből később katolikus regényíró lett. Faragó egy időben munkatársam is volt az AFP-nél (Francia Távirati Iroda).

Koestler abban az időben kezdte el írni életének egyik fő művét, a Sötétség délbent. Munkáját abbahagyva, közénk jött pihenni. Az egyetlen volt közöttünk, akinek már olyannyira fölvitte az Isten a dolgát, hogy egy kis autóval – egy Deux Cheveaux-val – is rendelkezett. Abba a pici autóba bezsúfolva vitte fel az egész csapatot a Montmartre-ra, ahol is egy bisztróban, egyébiránt Koestler biztatására, egymás után hörpintgettük fel konyakjainkat, valamennyien vagy öt-hat kupicányit fejenként, amitől érthetően jó kedvünk kerekedett. Mikor pedig fizetésre került a sor, megrökönyödve láttuk, hogy Koestler előveszi a bugyellárisát, és kifizeti a saját cechjét. Na már most úgy alakult a helyzet, hogy a mi zsebünk üres volt. Vettem magamnak a bátorságot, és így szóltam hozzá: – Artúr, te elfelejted, hogy mi abszolút pénztelenek vagyunk! – Koestler elvörösödött, majd ezt mondta: – De hát ti nem ismeritek a francia szokást, hogy mindenki a saját turnusának cechjét fizeti? – Ismerjük – feleltem szégyenkezve de a viszonyaink, úgy látszik ennek a körülménynek nem felelnek meg. – Végül is morogva, bozontos szemöldökét összevonva, kifizette valamennyiünk fogyasztását. (Ezt az anekdotát azért meséltem el, mivel hosszú évek után 1978-ban, Londonban utolsó találkozásunk alkalmával ismét szóba került közöttünk. Erre a találkozásra részletesen kitérek majd.)

Mint már említettem, az előző történet idején többször találkoztam Koestlerrel Párizsban, hol Dormándi László barátunknál, első kiadómnál, aki családostul Párizsba költözött4, hol pedig Winkler Pálnál, Dormándi gyermekkori jó barátjánál, aki az Opera Mundi nevű amerikai sajtóügynökség tulajdonosa volt. A filozófus Kolnai Auréllal, akivel később igen melegen összebarátkoztunk, Dormándiéknál ismerkedtem meg. Néha a színműíró Indig Ottó is eljött közénk. Akkori beszélgetéseink visszatérő témája volt a közeledő világháború, a müncheni szerződés – Csehszlovákia elárultatása5 valamint az Anschluss Magyarországot érintő következményei. Nemsokára kitört a háború, és az események szétszórtak bennünket. Koestler Angliába távozott, Kolnai és Winkler Amerikába, Dormándi Párizsban maradt, én pedig beálltam önkéntesnek. Ezt az időszakot Dél-Franciaországban töltöttem egészen addig, amíg egy szerencsés megbetegedés miatt vissza nem küldtek a feleségemhez Párizsba. Betegségem idején ugyanis a frontszolgálatra felkészítetlen ezredemet a frontra vezényelték ágyútölteléknek. Több mint kétezer társam közül alig százhúszan tértek haza.

A háborút követően több alkalommal sikerült újra találkoznom Koestlerrel, különösen az 1949 utáni években, amikor is Koestler mint a Congress for Cultural Freedom egyik alapító tagja, a nemzetközi összefogással létrehozott szervezet tevékenységének egyik legszenvedélyesebb kezdeményezőjeként lépett fel. Az olyan ismert entellektüelek, mint Raimond Aron, Koestler Artúr, Polányi Mihály, Albert Camus vagy Ignazio Silone nevével fémjelzett Congress for Cultural Freedom nagy szerepet játszott a háború befejezése óta hatalmas lendületet vett kommunista propaganda és befolyás elleni küzdelemben. A Congress… nyugatberlini nagygyűlésén hangzott el Koestler Szent Máté apostoltól kölcsönzött híressé vált kijelentése: „ha igent mondasz, az legyen határozott igen, ha pedig nemet mondasz, az legyen határozott nem”. Arra hívta fel szavaival a figyelmet, hogy a francia értelmiség soraiban nagyon is elharapódzott a habozás „igen is, nem is” szelleme. Azaz, nagyon szeretjük ugyan a szabadságot, de azt inkább Amerikával szemben gondoljuk megvédeni, mintsem a „békeszerető” Oroszország ellenében. Jean Paul Sartre-ot, e harmadik utas felfogás egyik leghíresebb szószólóját, 1956-ban nagyon nehezen tudtam csak rábírni arra, hogy a magyar forradalommal rokonszenvező és a szovjet katonai beavatkozással szembehelyezkedő ifjúsághoz csatlakozzék, és ne higgyen a forradalmat fasizmussal rágalmazóknak.

A Congress for Cultural Freedom 1960-ban megrendezésre került második nyugat-berlini konferenciáján a francia küldöttség tagjaként már én is részt vettem. Koestlerrel ekkor afölött támadt vitánk, hogy szerinte a fő ideológiai ellentét a nyugat-európai társadalmakban már nem a jobb- és a baloldal között húzódik, hanem a totális zsarnokság és a relatív szabadság hívei között, s az utóbbiak táborában helyet kell adni a jobboldal képviselőinek is. Vele szemben azt vallottam, hogy ha nem is tagadom a kommunizmus elleni együttműködés szükségességét a mérsékelt jobboldallal, de vigyázni kell arra, hogy a szélsőjobboldal, amely a fasisztákkal szimpatizál, saját előnyére ne használhassa ki ezt az együttműködést. Elleneztem továbbá Koestlernek azt a magatartását, hogy túlságosan kíméletlenül támadta a habozó franciaországi értelmiségieket, akik a fasizmus ellen együtt harcoltak a kommunistákkal, és most haboztak szakítani velük. Edgar Morin, Roland Barthes, Kostas Axelos esetében, de másokat illetően is meg voltam győződve arról, hogy előbb-utóbb megértik majd, mekkora szemfényvesztésnek lettek az áldozatai, amikor a kommunista propaganda horgára akadtak. Ez utóbbiak közé soroltam a katolikus-liberális értelmiségiek Esprit című folyóiratát is, amelynek spirituális jelentőségére már Magyarországon felhívtam a Szép Szó, a Szocializmus, valamint a Korunk Szava olvasóinak figyelmét. Ez a meggyőződésem 1956-ban igazolást nyert, amikor is egész sereg volt kommunista entellektüel, olyanok, akik 1952-ben még ellenem fordultak a Népi demokráciák története című könyvem miatt, mintegy „kanosszát járva” jöttek hozzám bocsánatot kérni az ellenem irányuló korábbi kemény támadásaikért. Mindenesetre a Congress for Cultural Freedom soraiban találtunk az 1956-os forradalom leglelkesebb pártolóira.

A 70-es években a francia antikommunista liberális és szociáldemokrata baloldal már meg tudott állni a saját lábán, így nem volt további szüksége amerikai pénzügyi segítségre annak érdekében, hogy fenn tudja tartani szervezeteit és sajtóorgánumait. Mint arról Pierre Gremion vaskos könyve részletesen beszámol (Intelligence de l’ anticommunisme, Fayard, 1995.), a Francois Bondy által szerkesztett Preuve helyett immár Raimond Aron Contrepoint köré szerveződő ifjú tanítványai vették kezükbe a kommunista illúziók elleni küzdelmet. Elemzésében Gremion csupán ott tévedett, hogy szerinte az új korszakban az ifjúság körében már a neoliberális, jobboldal felé hajló antikommunizmus válik uralkodóvá, és emiatt a fiatalok elfordulnak a szociáldemokratáktól. Az én személyes benyomásom ezt nem támasztotta alá. Engem ugyanis mint „nagy öreget”, lelkesedéssel fogadtak maguk közé, sőt vezető helyet biztosítottak számomra, holott tudták rólam, hogy én már régóta nem úgy tekintettem a kommunizmusra, mint a szocializmus elhajlására, hanem mutatis mutandis, egy kalap alá vettem azt a fasizmussal és a nemzeti szocializmussal. Tudtommal ezt az álláspontomat még ma sem nagyon osztják Magyarországon, hiszen még mindig sokan hajlandók arra, hogy a kommunizmust mint radikális baloldaliságot kezeljék, holott véleményem szerint – amit, úgy hiszem, a történelmi tanulság is igazol – a kommunisták, valahányszor csak hatalomra kerültek, a jobb- vagy a szélsőjobboldal pártjai helyett a nem kommunista baloldalt tekintették igazán veszélyes ellenfelüknek.

Az 1978-as európai tanulmányi körutamnak, melyet arra használtam fel, hogy anyagot gyűjtsék a szociáldemokrata népjóléti politika történetéről szóló könyvem megírásához, Londonban volt a végállomása. Londoni tartózkodásom utolsó napjának reggelén felhívtam Koestlert. Tudattam vele, hogy mielőtt elmennék, még látni szeretném, ezért ha lehet, akkor próbáljon meg időt szakítani számomra. – És ha délben eljönne hozzám lunch-ra? — vetette fel Koestler. Elfogadtam az indítványát, mivel az utolsó londoni napomat eleve annak akartam szentelni, hogy elbúcsúzzam a három legkiválóbb magyar disszidenstől, a két lord közgazdásztól, a szocialista kormány főtanácsosaitól: Baloghtól és Káldortól, valamint a híres angol nyelvű magyar humoristától, Mikes Györgytől. (Itt meg kell jegyeznem, hogy amikor Thatcher asszony egyik főtanácsosával találkoztam, tréfásan a következőket mondta nekem: „Arra kérem, adja át a következő üzenetemet a magyar kormánynak: tartsák vissza a magyar közgazdászokat az Angliába való disszidálástól, mert ha továbbiak is jönnek, akkor teljesen tönkreteszik az ország gazdaságát!”) A két közgazdásszal a Westminster gótikus kávézójába beszéltem meg találkozót uzsonnaidőre. Vacsorára pedig Mikes meghívásával rendelkeztem az egyik legelőkelőbb londoni művészklubba, amelynek ő örökös tagja volt. Úgyhogy lunch-ra szabad voltam.

Pontosan déli tizenkét órakor megjelentem a Montpellier utcai villában, ahol Koestler és felesége, a nemes, kissé szigorú arcú Cynthia, nagy barátsággal fogadtak. Kisvártatva, azért, hogy mint Koestler mondotta, nyugodtan beszélhessünk egymással magyarul, arra kérte Cynthiát, hogy az ebédet a dolgozószobában szolgálja fel nekünk, ezt követően pedig – nyilván avégett hogy ne unatkozzon – menjen el sétálni nagy termetű, bozontos kutyájukkal. Sajnos nem vittem magammal a magnetofonomat, amely pedig a többi londoni beszélgetésem alatt mindvégig a zsebemben lapult. Ezeket a beszélgetéseket a Csak azért is a szociáldemokrácia (Paris, Laffont, 1980.) címmel megjelent könyvemben publikáltam. Megjegyzem, a kiadó által javasolt cím A szociáldemokrácia válsága lett volna. Szóval, kár, mert tulajdonképpen mintegy három óra alatt úgyszólván megbeszéltük az egész világtörténelmet. Igaz, Koestler már az elején leszögezte, hogy az utóbbi időben érdeklődése elfordult a politikától. De ezzel Koestler kijelentése nélkül is tisztában voltam. Figyelme a természettudományok, az asztrofizika, a biokémia és a kvantumfizika tanulmányozása felé fordult. Erről tanúskodott utolsó könyve, a Janus: A Summing Up (Philosophical anthropology) (London, Flutchinson, 1978) is, amelynek egy példányát az íróasztalára fektette, hogy dedikálja számomra. Úgy láttam, hogy az „új időszámítás” – amelynek kezdetét az első atombomba ledobásának időpontjához, 1945. augusztus 6-hoz rögzítette – eseményeit csupán mint többé-kevésbé érdekes, de igazából nem jelentékeny epizódokat könyvelte el.

Beszélgetésünk alatt élénken figyeltem arra is, amit mondott, és arra is, ahogyan mondta. Utolsó találkozásunk óta megfogyott, arca szinte kiszáradt, repedezett és sápadt volt, de a szeme a régi fénnyel világított. A hangja pedig nem volt rekedtes. Elérzékenyült, megfogta a kezemet: – Nem vagyunk már sokan – mondta. Meghatóan beszélt Németh Andorhoz fűződő barátságáról. Arról, hogy mennyire le akarta beszélni 1948-ban a Magyarországra való visszatérésről. Koestler anyanyelvén már kissé angolos akcentussal beszélt, de folyékonyan. Nagyon sajnálta, hogy műveiből semmit sem lehetett Magyarországon közölni. A politikától egyik utolsó könyvével, az Egy nemzet öngyilkossága?6 cíművel búcsúzott. Ebben a régről megismert szenvedélyességével ostorozta Nagy-Britannia szellemi dekadenciáját, elbürokratizálódását és a materialista problémákban való elmerülését. Azt hiszem, a mai Angliáról jobb véleménye lenne.

Nem sokkal később, még aznap este, Mikes Györggyel ugyancsak az akkoriban érzékelhető angliai tespedésről beszélgettünk. Mikes pontosan 30 évvel azelőtt aratott nagy sikert, mondhatni világsikert a magyar-angol André Deutsch kiadójánál megjelent How to Be an Alien című művével. A cím magyarul körülbelül így szólna: Hogyan legyünk idegenek7, azaz miképpen éljen meg egy idegen Angliában? Akkoriban, a világháborús éveket követően tényleg nem volt könnyű idegennek lenni Nagy-Britanniában. De még mindig jobb volt, mint bárhol máshol a világon. Három évtizeddel a könyv megjelenése után a kiadó kérésére egy utolsó kötetet írt ahhoz a sorozatához, amelynek példányai különböző európai, ázsiai és dél-amerikai országok furcsaságait figurázták ki. Most írja meg azt – kérte Mikest a kiadó —, hogy miképpen érzi magát, mint egy már félig vagy talán egészen angol, ebben a tömérdek idegent beengedő mai Angliában! Mikes a következő címet adta új könyvének: Hogyan legyünk dekadensek (How to Be Decadent). Arra a kérdésre, hogy harminc év elteltét követően vajon teljes egészében otthon érzi-e már magát Angliában, Mikes így válaszolt: – Hát, mind a ketten megöregedtünk. Anglia is, meg én is. Valahogy összeöregedtünk. Most a dekadenciát illetően már egy húron pendülünk – tette még hozzá. A könyv akkoriban jelent meg, és óriási sikert aratott. Koestler utolsó találkozásunk idején már olvasta. Nagyon szerette a „világ legszomorúbb humoristáját”. Így nevezte ugyanis a valóban mélabús természetű Mikest.

Visszatérve a Koestler által bevezetett „új időszámítás” jelentőségére, vendéglátóm azt a következő magyarázattal világította meg számomra: azért gyökeresen új ez az időszámítás, mert ha eddig tudtuk is, hogy meg kell halnunk, de biztosra vehettük az emberi faj „potenciális halhatatlanságát”. Ez a hit – mondta Koestler – immár érvényét veszítette. Az emberi faj öngyilkossága az atombomba ledobása óta valószínűnek tetszik. Egy egészen másfajta gondolkodásra kell tehát berendezkednünk. Ő maga az új típusú elmélkedés megalapozásának akarta szentelni maradék életét. Ennek érdekében az angliai és az amerikai tudományos világ avantgárd tényezőivel folyamatos kapcsolatot tartott fenn. Valóban érezni lehetett rajta, hogy már abban a világban él, amelynek mélyeiből a vallásalapító próféták, szentek és látnokok merítették tanításaikat. Velem azonban a budapesti földalattiról beszélt meghatottan: – Az első földalatti volt Európában – mondta büszkén, mintha saját maga is részt vett volna annak megépítésében. Majd József Attiláról kezdett beszélni. A „legnagyobb eszmélők” egyikének tartotta, és örült, hogy egyetértek vele. S akkor eszébe jutott annyi év után a párizsi bisztróban történt összezördülésünk:

– Jaj, de haragudtam akkor magára! – mondta, és ennyit tett még hozzá: – Igazán gyerekes lehettem!

Ezt a gyermeki mosolyát vittem magammal.

Az ember ellentmondásos lény — írta Gide. Koestler Janus-arcú, de egyúttal Goethe-szívű ember is volt, aki azt írta magáról, hogy „két szívet rejt a keblében”.

Szenvedélyes fickó volt, aki bölcs emberként fejezte be életét. A beszélgetés ideje alatt engem semmi, de semmi nem ébresztett rá, hogy egy súlyosan beteg emberrel ülök szemben, aki már tudta magáról, hogy közel a vég. Ugyanez az ember azonban azt is tudta, hogy sikerült befejeznie azt, amire hivatott volt. Hozzájárult az új tudományos világszemlélet kialakításához két másik magyarral egyetemben, Szent-Györgyi Alberttel és londoni barátjával, Polányi Mihállyal, akinek filozófiai műveit nagyra értékelte. Ahogy visszaemlékezem, Jókai Mórról is megemlékezett ekkor, utolsó találkozásunkkor. Jókai Szabadság a hó alatt című regénye apropóján mondotta, hogy „a magyar művészet, költészet és tudomány a hó alatt is megél”.

Amikor kezet fogtunk, nem gondoltam rá, hogy többé már nem fogom látni. Megígértem neki, hogy a Janust elolvasom, és tudatom majd vele, hogy mit is gondolok róla. Bevallom, csak most volt időm rá, hogy elolvassam. És meg kell mondanom, káprázatosán időszerűnek, látnokinak és útmutatónak találtam. Nyilván vele is az történik majd, amit József Attilával kapcsolatban tapasztaltam. Csak jóval száz évvel a születését követően fogja az emberiség igazából megérteni az üzenetét.

Párizs, 2005. augusztus
 

* A szöveget gondozta Kmeczkó Szilárd, szerkesztői megjegyzésekkel ellátta Kmeczkó Szilárd és Békés Vera.

1 Spanish Testament, London, Victor Gollanz, 1937. Magyarul: Párbeszéd a halállal, Budapest, Fabula könyvkiadó, 1933. (Nemes László fordítása).

2 Spanish Testament, London, Victor Gollanz, 1937. Magyarul: Párbeszéd a halállal, Budapest, Fabula könyvkiadó, 1993. (Nemes László ford.)

3 Gróf Tisza Istvánt, Magyarország korábbi miniszterelnökét 1918. október 31-én lakóhelyén, a Hermina úti ún. „Róheim-villában” meggyilkolták. A tettesek pontos kilétére sohasem derült fény. Bár a nyomozás már 1918 őszén megkezdődött, de a Tisza-perre majd csak 1920-1921-ben, a Teleki- és Bethlen-kormányok idején kerülhetett sor. Az ügyet katonai és polgári bíróság is tárgyalta, de két év elteltével a körülményeket már nem lehetett pontosan rekonstruálni. A per szükségképpen politikai irányt vett, és közvetett célja az őszirózsás forradalom valamint a Tanácsköztársaság elítélése lett volna. A vád többek között az újságíró, Kéri Pál személyén keresztül kísérelte meg összekapcsolni a Nemzeti Tanácsot a Tisza-gyilkossággal. Kérit a budapesti büntetőtörvényszék kötél általi halálra ítélte, de az ítéletet nem hajtották végre, hanem kiadták Szovjet-Oroszországnak. A többi vádlott esetében is a vád elejtése, a halálbüntetés törlése, illetve a kiadatási kérelmek megszüntetése jelzi, hogy a per kulisszatitkait jól ismerő Bethlen István a Tisza-pert egy diplomáciai-politikai manőversorozattal kívánta lezárni. Tisza István gyilkosainak felderítésére újabb vizsgálatot többé már nem indítottak, (vö. Pölöskei Ferenc: A rejtélyes Tisza- gyilkosság, Helikon Kiadó, 1988.) [szerk.]

4 Dormándi László felesége, Székely-Kovács Olga festőművész, lányuk, Judith Dupont, utóbb neves pszichoanalitikus, aki a Ferenczi-hagyaték örököse és irodalmi kezelője lett. Ld.: Mesterségem a pszichoanalízis, Thalassa 1998/1. 119-138. o. [szerk.]

5 Az 1938-ban emigrált Fejtő visszaemlékezéseiben a müncheni egyezmény jelentőségét választott hazája perspektívájából ítéli meg. Nem táplál illúziókat az első csehszlovák állam kisebbségekkel szembeni magatartását illetően. Újdonsült emigránsként azonban elemzésének középpontjába Franciaország Csehszlovákia létrehozásában játszott szerepe miatt viselt felelősségét állítja, bármilyen is ez a „gyermek”. Egy „megoldhatatlan dilemma” jelenti a cselekvés alternatíváit: az egyezmény aláírásának megtagadása elkerülhetetlenül háborúhoz vezet, míg az aláírás francia szemmel nem más, mint vereség, kudarc, (vö: Budapesttől Párizsig. Emlékeim, ford. Balabán Péter, Magvető, 1990, 217-218. o.) [szerk.]

6 Suicide of a Nation? London, Hutchinson, 1963.

7 How to be an Alien – A handbookfor Beginners and More Advanced Pupils, Ltd. London, Wingate (Publishers) 1946.