Népszabadság, 1996. szeptember 28.
FEJTŐ FERENC
1936-ban jelent meg a Szép Szó legendássá lett, Mai magyarok régi magyarokról című könyvnapi kötete. A lap és vonzásköre – amint a kötet ugyancsak legendává lett szerkesztője, Fejtő Ferenc írja – a népi-urbánus megosztottságon akart rést ütni. Hatvan év után a Világosság című folyóirat tett újra kísérletet arra, hogy képet adjon arról: miként látják a mai kor értelmiségei szellemi gyökereiket, mi a viszonyuk a magyar történelem és szellem legnagyobb alakjaihoz. Egyebek között Heller Ágnes, Gergely András, Litván György, Németh G. Béla, Vajda Mihály – összesen 13 jeles szerző – írása olvasható a folyóirat nemsokára megjelenő különszámában, amelyhez Fejtő Ferenc írása készült, s amelyet ő maga fog bemutatni október elsején négy órakor az írók Boltjában.
Annak idején a Mai magyarok – régi magyarokról különszámmal, amelyet később a Mi a magyar most? számmal folytattunk – megelőzve Szekfű Gyula 1939-ben kiadott Mi a magyar?-ját, ami nagy port vert fel –, azt céloztuk, hogy rámutassunk szellemi gyökereinkre, hogy nem vagyunk azok a gyökértelen, destruktív, a nemes hagyományokat nem tisztelő magyarok, amilyennek a felvilágosodás korától kezdve a haladó magyarokat a konzervatívok és reakciósok, akik a hagyomány egyedüli birtokosainak tartották magukat, szüntelenül bemutatták. A kötet összeállítását – mint a másodikét is – azért bízták teljesen rám, a junior szerkesztőre, mert akkor én voltam az egyetlen a társaságunkban, aki jó viszonyt tartottam több olyan íróval, mint Babits Mihály, Kassák Lajos, Juhász Vilmos, akikkel egy vagy más okból József Attila és Ignotus Pál nem voltak barátságban. Márpedig a különszám összetételével azt is akartuk illusztrálni, hogy nem vagyunk elszigetelve a magyar irodalmi életben – a mi asztalunknál együtt ülhet Babits és az öreg Ignotus, a katolikus Juhász Vilmos és a szabadkőműves Vámbéry Rusztem, a Huszadik Század örököse, sőt a később rossz útra tért, a radikális népi ideológiát képviselő Málnási Ödön is, akivel Hatvany Lajos házában szoktunk találkozni abban az időben. Hatvany Lajos pedig csak azért nem írt ebbe a számba, mert Petőfiről szeretett volna értekezni, azt meg Kassák már lefoglalta.
Ami engem illet, azzal a kikötéssel fogadtam el a feladatot, ha József Attila vállalja, hogy „vezérverset” ír hozzá.
– Mit írjak? – kérdezte.
– Például a Dunáról – feleltem. – A Dunáról, amelynek partján annyiszor sétáltunk, üldögéltünk vitatkozva. Amely a múltból folyik a jövőbe, és összeköt.
Felvillant a szeme, mint amikor egy szép lányt látott bejönni a szobába. Így bábáskodtam egyik legszebb verse születésnél. Attila egyébként is szeretett „megrendelésre” írni: így a Levegőt! című költeményét, azt hiszem, ez tudott dolog, Hevesi András kérésére írta a 8 órai Újságnak. A Dunánálban egyik kedvenc témáját emelte ki, a kevertséget, amely lelkes eggyé szaporodhat, és felszólította a népet, amelyet immár nem középiskolás fokon tanított, hogy a múltat be kell vallani, és rendezni végre közös dolgainkat. Ami még ma is várat magára.
Na már most, ha rászánom magam arra – és főleg, ha időm volna, hogy a témában elmerüljek mint régi magyar és most már nem is egészen az –, hogy írjak egy még régibb magyarról, akit még volt szerencsém ismerni, sőt ő vezetett be egy, a Nyugatban közölt írásommal a magyar irodalmi életbe, akkor Babits Mihályról írnék elsősorban, az őt megillető hódolattal, amely nem zárja ki a bírálatot. A költőről írnék, aki ugyan nem ért el sem Ady mélységéig, sem Kosztolányi és József Attila magaslatáig, de írt néhány tucat mesteri verset, néhány remek regényt, mint a Timár Virgil fia és a Halálfiai, ez a magyar Buddenbrook, valamint esszéket, amelyek közt a kérésemre írt Széchenyi István egyike a legjobbaknak. Mert Széchenyiről írván Babits kissé a saját képmását festette meg. „Először gazdaggá… Bölcs józanság – írta Széchenyiről de nem volt-e ennek is az a bizonyos »fogyatossági érzés« az alapja? Ami pedig éppen nem bölcs és józan, hanem gyötrő és hajszoló? Akár az Atra Cura, amely a horatiusi lovas mögött ül. Széchenyi a bizonyosságot szomjazta a cselekedetben, ahogy valaha Pascal szomjazhatta a bizonyosságot a hitben.”
Főleg az a Széchenyi kötötte le Babits figyelmét, aki felelősnek érzi magát a szabadságharcnak nevezett forradalom kitöréséért, aki bűntudatot érez annak előkészítéséért, aki azt írja naplójába: „Senki sem hozott több zűrzavart a világba, mint én.” „Egy egész nemzet öngyilkosságát hányja magának szemére… Mintha egy nagy pszichológiai kísérletre szemelte volna ki őt a sors. A kérdés izgató: hogyan bírja egy ember egy nemzet megteremtésének felelősségét? És egyáltalában: hogyan bírja a politikai cselekedet felelősségét?… Mit jelent változtatni, és micsoda veszélyekkel jár feloldani csak egyetlen szemét is a szimbolikus Harisnyának, amelyről a Hitel beszél, s amely amaz egyetlen szem nyomán talán egészen fölbomlik…”
„Sohasem voltak kérdések maibbak – írja aztán Babits. – Hisz sohasem voltak idők veszélyesebbek. Mi ismerjük a nyomort; de minden pillanatban megismerhetjük a végromlást is. Itt állunk a nagy világérdekek keresztútján: kis nemzetünk léte egy hajszálon függhet. Szinte ajtónk előtt a rettenet, amit Széchenyi a »csillagokból olvasott«…. Ki fogja e rémségek küszöbén sorsunkat vállalni?”
A Szép Szó különszáma írói közül senki sem volt, aki oly megrendült lélekkel látta volna előre már akkor, 1936-ban a nemzetet fenyegető veszélyt. Az sem véletlen, hogy a különszám szerzői közül Babits volt az egyetlen, aki az 1939-ben, Szekfű Gyula szerkesztésében, a Magyar Szemle kiadásában megjelent kollektív műnek, a Mi a magyar?-nak is adott tanulmányt, amelyben alapjában véve ugyanarról a kérdésről volt szó, mint a Szép Szóban: helyt tud-e állni a magyar nemzet a készülő viharban? Akárcsak a maga korában Széchenyi, Babits annak a nem is oly ritka magyar típusnak volt a megtestesítője, akit egyrészt mélységesen marasztal a hagyományhűség, másrészt tudatában van a változás, a haladás szükségének, együtt érez a progresszió híveivel, és amikor ezek türelmetlenségükben a reformizmusból a forradalmiságra váltanak, és a forradalom kudarcba fullad, marcangolják magukat, felőrlődnek a felelősség érzetében. Volt egy pillanat Babits életében – 1919 –, amikor Széchenyi mintájára a bűntudat az őrület küszöbéig sodorta őt is.
De mielőtt élete és működése e fordulatáról beszélnék, hadd hangsúlyozzam, hogy 1939-ben, a magyarság mivoltáról, jelleméről folytatott – és még ma sem befejezett – identitásvitában Babits határozottan elutasította a biológiai, genetikai, faji meghatározás szempontját. Akárcsak József Attila, az „egészet” akarta látni „az idő dimenziójában”. „Az egészet kell tekinteni, egyszerre látni múltat és jelent – a jövőbe ívelő vonalakkal.” Így jutott el Babits a plurális „ezer arcú” magyarság képéhez. „Nyilvánvaló – írta – az is, hogy sors és jellem között összefüggés áll.” Fontosnak vélte kiemelni, amit Bartók Béla is többször hangsúlyozott, hogy „hibás a magyar életben azt látni legmagyarabbnak, ami ősi, népi, primitív. A folklór megtanít, hogy gyakran épp az ilyesmi a legnemzetközibb. Móricz Zsigmond parasztjai nincsenek messze Maupassant parasztjaitól… Itteni nép vagyunk, itt összeverődött fajtákból keveredtünk egynyelvű, egylelkű nemzetté.” És érdekes, hogy 1939-ben, amikor a nácizmus térfoglalását már a Bethlen István körül csoportosuló konzervatívok is mint a legnagyobb veszélyt észlelték, Babits az „opponálásban” és a „passzív rezisztenciában” találta meg azt, amit a magyar jellemben legmaradandóbbnak és egyszersmind legkorszerűbbnek érzékelt. „Opponálás az idegenség hatalmaskodása ellen, egy világ ellen, amely semmibe veszi az ősi, megszentelt jogokat, leborul a nyers erőszak előtt, s nem tűri az egyén szabadságát, a szemlélődés nyugalmát, az alkotás boldogságát.”
A magyarságot, a népet és államát megőrizni: érthető, hogy abban a pillanatban, a konzervatívokhoz közeledő Babits számára ez látszott a legfőbb történelmi feladatnak. Hiszen a náci veszély az őskonzervatív, de azért alapjában véve liberális Szekfűt is a Népszavában való megszólalásra indította.
A konzervativizmus és a progresszivizmus közti ingadozás volt Babits életének és írói munkájának központi problémája. A kétlelkűség tükröződik éppúgy a Halálfiaiban, mint a Tímár Virgil fiában. Most csak az utóbbiról akarok néhány sort írni.
Tímár Virgil cisztercita tanárban könnyű felfedezni Babits Mihály arcvonásait. Már papi mivoltánál fogva is konzervatív, de vonzza a másság, nyílt szellemű ember, aki Pista nevű tanítványát – egy prostituált árva és apátlan fiát – rendkívüli rokonszenvvel és a homoszexualitás határát súroló atyai gyöngédséggel neveli, ami a környezete szemében gyanússá teszi. Amikor a fiút édesapja, a budapesti zsidó Vitányi Vilmos – egy magabiztos, szkeptikus, szellemes bestselleríró – megkeresi, és magával akarja vinni, a két apa, a testi és a lelki apa párbajából Pista lelkéért Vitányi kerül ki győztesen: ő, aki, mint Mefisztó Faustnak, azt ígéri a becsvágyó ifjúnak, hogy bevezeti majd a nagyvilágba. Babits nyitva hagyja a kérdést, hogy Pista azért választja édesapját, mert dacol a vidéki környezettel, amely megveti Vitányit és idegenkedik tőle, vagy egyszerűen a nagyvárosi élet lehetőségei csábítják, mert úgy érzi, hogy a kisváros poshadt levegőjében elsenyvedne tehetsége. A provinciális, keresztény tradicionalizmus párviadala ez a nagyvárosi kultúra kísértéseivel.
A párviadal Babits lelkében zajlott le. Persze mondhatni, hogy Babits személyes ellenszenvét és talán fogyatékossági érzéseit is belefestette Vitányi portréjába a pesti bulvársajtó népszerű íróival szemben, akik többnyire zsidók voltak, és akikről azt írja, hogy semmit sem vesznek egészen komolyan, hogy fölényesen beszélnek dolgokról, amelyekhez nem értenek, hogy frivolak és szkeptikusak. Ez a kritikája emlékeztet Karl Krausra, aki zsidó létére kipellengérezte Heine modernista, könnyed, zsurnalisztikus stílusát. Ahhoz Nietzschének kellett lenni Németországban, hogy valaki megköszönje Heinének, hogy a könnyedség „francia betegségével”, Voltaire, de Laclos, Prévost abbé és Diderot szellemességével beoltotta a „Herr Professor’’-ok nehézkes írásmódjához szokott német nyelvet. Babitsot, a tudós költőt, a Divina Commedia komoly fordítóját nyilván riasztotta a Heinét mesterükké választó korabeli újságírók feuilletonjainak sikere. Megjegyzem, hogy Vitányi modorát, amelyet Babits mint tipikusan zsidó viselkedési formát írt le, Maupassant valószínűleg úgy kezelte volna, mint egy párizsi szalonentellektüelnek egy tőle idegenkedő, vidéki ember által megrajzolt karikatúráját. A különbség abban van, hogy Magyarországon a nagyvárosiasságot főleg a budapesti, zsidó entellektüelek reprezentálták.
Figyelemre méltó, hogy az a Babits, aki a rasszizmust megvetette és elvetette, regényében a zsidó faji jelleg felismerésére adott példát. Főhőse, Tímár Virgil csak Vitányival való találkozása után értette meg majdnem örökbe fogadott, hőn szeretett fiának számos tulajdonságát, amely azelőtt nyugtalanította, különösnek, idegennek tetszett neki: „szellemi rugékonyságát, érzékenységét az új eszmék iránt, vonzódását a forradalomhoz, duzzadt ajkait, szemei csillogását, mindazt, ami izgatta, de ugyanakkor vonzotta is a fiúban”. Az idegenkedésnek és vonzódásnak ezt az ambiguitását a zsidóval szemben a filoszemita Adynál is megtaláljuk, és Thomas Mann-nál, aki Naphta alakját a csak alig ismert Lukács György után faragta. Természetesen a zsidó származású magyarokban faji tulajdonságokat felfedezni még nem jelent antiszemitizmust, mint ahogy a provincializmust mint magyar jellemvonást kihangsúlyozni sem jelent magyarellenességet. Hadd emlékeztessek ezzel kapcsolatban Babits 1926-ban Komlós Aladárnak adott interjújára, amelyben többek közt a következőkben fejtette ki véleményét:
„Gyermekkoromban, a kilencvenes évek elején erőteljesen mozgolódni kezdett Magyarországon az antiszemitizmus, hát én az antiszemita hecckáplánokat nem tudtam másnak látni, mint komikus lényeknek. Papi gimnáziumba jártam. Az intézetben egyetlen zsidó fiú volt, az is az én osztályomban. Ezt az egy zsidó fiút mindenki megkülönböztetett tapintattal kezelte… Mondhatnám, ennek a fiúnak protekció volt zsidó származása… Az egyetemen kerültem zsidókkal közelebbi barátságba. S mivel ugyanakkor eszméltem rá a magyar állapotok kulturálatlanságára, egy időben egyenesen a magyar művelődés mentsvárának kezdtem tekinteni a zsidókat. Mert nagyon megszerettem néhány zsidó ismerősömet. Csak hálával gondolhatok rájuk, ösztönzésükre, amelyeket tőlük kaptam… Ismeri a Tímár Virgil fia című regényemet… A regény kész volt már a kommunizmus alatt, és két évig hevertettem, mert féltem, hogy félreértik… A regényben szereplő zsidó íróban többen magukra véltek ismerni… De ha a kommün alatt talán csírázni kezdett bennem valami antiszemitizmus, a kurzus alaposan kiölte. Mindjárt az első hetekben. Ekkoriban, még augusztusban történt, hogy egy délután kihajoltam a nyitott ablakon. Borzalmas volt, amit láttam. Egy csomó kamasz botokkal vert egy öreg zsidót. Vége volt az antiszemitizmusomnak… Babonának tartom – mondja a továbbiakban –, hogy a zsidó valami minden mástól különböző, misztikus fajta, olyan az, mint a többi, hibákkal és erényekkel. Az emberiség legnagyobb zsenijei közt zsidók vannak. Hogy mást ne említsek, ott van Jézus… Az élet komplikált – mondja az interjú végén a költő –, s nem lehet ráerőszakolni a teória merevségét. Bízzuk a dolgot a történelemre, a fejlődésre.”
Hadd tegyem hozzá, hogy Babits, akinek már a háború előtt is meggyűlt a baja a hatóságokkal egy királyellenes és több pacifista verse miatt, a háború alatt politizálódott és balra tolódott, közeledett Jászihoz, Szabó Ervinhez, Lukácshoz, és a kommün alatt nem utasította vissza a világirodalom tanszékét az egyetemen, amelyet az utóbbi ajánlott fel neki. Ezért aztán a kommün bukása után felelősségre is vonták, állásából elbocsátották, megvonták a nyugdíját, egy ideig rendőri felügyelet alá helyezték. A Nyugat megjelenését egy időre fel kellett függesztenie, a Kisfaludy és Petőfi Társaság kizárási eljárást Indított ellene. Mindez nagyon megrendítette Babitsot, nemcsak félelmet, hanem – itt térünk vissza Széchenyihez – heves bűntudatot ébresztett fel benne, amiről a Nyugatnak 1919 végén, a felfüggesztés után megjelent első számában „Vita és vallomás” című cikke tanúskodik. Ez egyike a forradalom utáni időszak legmegrázóbb dokumentumainak: csupa önvád, szinte hisztérikus védekezés a hazafiatlanság, nemzetárulás, zsidóbérencség vádjai ellen, amelyekkel a jobboldali sajtó zaklatta. Védekezik: vajon igazán bűn-e internacionalistának lenni? Dantéra és Tolsztojra hivatkozik, akik ugyancsak internacionalisták voltak, ugyanakkor lehet-e olaszabb olasz, oroszabb orosz, mint ők? Ady is internacionalista volt… De ugyanakkor – ilyen volt 1919-ben az elhatalmaskodó keresztény kurzus nyomása a szellemekre – Babits vádlói igazát is meg akarja érteni, hiszen benne magában is, már a kommün alatt is felébredt az önvád – hitt a forradalomban, és minél inkább hitt, minél lelkesebben, annál inkább csalódott is benne. És önvédelme a mások vádolásába fordult át. Hiszen ő csak a haza üdvét kereste, a barátok húzták magukkal a világforradalomba. Mi köze volt hozzájuk? Azokhoz, akik az evangéliumot prédikálták és az Apokalipszist váltották ki? „Azt hittem, nincs rosszabb, mint a háború. És láttam, hogy van rosszabb.” Babits elátkozta a kommünt, és az úriemberekkel próbált vállalni közösséget, akik rendet teremteni jöttek.
Tíz évvel később, amikor ezt az írását az Élet és irodalom című kötetben újra kiadta, megvallotta, hogy elhamarkodta, ma már másképp írná meg. Ki is húzta a néhai jó barátait vádoló mondatokat. Ugyan ezután politikailag többé nem exponálta magát, az 1919 utáni Nyugat már csak Ady halála miatt is kevésbé volt radikálisan harcos, mint azelőtt, de megmaradt a polgári liberális humanizmus vonalán, és irodalmi kritikusa, Schöpflin Aladár nem átallott a progresszív és zsidó írók védelmére kelni. A Szép Szónak adott írásával is rokonszenvének adott kifejezést irányunkban. József Attilával való összekülönbözései ellenére.
Fejtő Ferenc