Pont egy viszály után

A viszály, amely után, véleményem szerint, ideje már pontot tenni, az, amelyet az irodalomtörténet a „népiesek” s a „Szép Szó” vitája címen fog elkönyvelni. Budapesten jártamban, ez év januárjában, alkalmam volt a Szép Szó gárdájának megmaradt tagjaival összejönni. Valamennyien helyeselték, amikor azt mondottam, hogy ha újra megindítjuk a Szép Szót (aminthogy remélem, meg fogjuk tudni indítani, mert szükség van rá) — nem azért tesszük, hogy újra kiássuk a harci bárdot a „népiesek” ellen. Más, fontosabb, sürgősebb feladatok várnak ránk. Amikor Párizsba visszatérve egy közös barátunknál összetalálkoztam Illyés Gyulával, néki is csak megismételtem, hogy a régi k2üzdelmet, amely vele és szűkebb elvbarátaival szembeállított bennünket, akik József Attila s a Szép Szó körül tömörültünk, befejezettnek szeretném tekinteni. A magyar élet, amelynek sajátságos körülményei szülték mozgalmainkat s befolyásolták vitáinkat a harmincas évek óta, lényegesen megváltozott. A fejlődésnek egy magasabb, mindenesetre szabadabb fokára értünk, ahonnét visszatekintve tisztán ítélhetjük meg a megtett utat s a jövő feladatokat is.

Mindenekelőtt azt ismerhetjük fel, ami mind a két mozgalomban a „népiesek” és a „Szép Szó” csatározásában az egészségtelen szellemi viszonyok produktuma volt. Ez áll elsősorban arra, hogy sem az egyik, sem a másik tábor nem tudta megvonni élesen a határvonalat személyes ellenszenvei és elvi ellenvetései közt Mi túlságosan könnyelműen szimatoltunk „fasizmust” és a baloldali elvek elárulását olyan művekben s oly nyilatkozatokban, amelyek csupán, akarva vagy nem akarva, zavarosak voltak. A „népit” egyszerűen a „völkisch”-ből származtattuk, holott azzal, ha néha párhuzamba vonható is, de nem volt teljesen azonosítható. A népiesek viszont bennünket, akik közt ha számban talán nem is, de súlyban a marxista elem volt a túlnyomó, egyszerűen a polgári világszemlélet élharcosainak kiáltottak ki. Kölcsönösen fajvédelemmel vádoltuk egymást. A tárgyilagosságra, meggyőzésre törekvő, őszinte vitának hiányoztak az előfeltételei. Az érvek csak ürügyei voltak az indulatoknak. A legtöbben túlságosan érzékenyen reagáltak a legtapintatosabb megjegyzésre is. Levegőtlen szobában éltünk, zsúfoltan, egymás ellenségességére utaltan. Figyeltük s ingereltük egymást, mint elszigetelt fehérek a gyarmaton, Maugham regényeiben s alighanem a valóságban is.

Mi volt a vita lényege? Ezt könnyebb megmondani, mint hogy kinek volt igaza, mert teljesen igaza nem volt egyikünknek sem. Bennünket az irritált leginkább a falukutatók, a népiesek fellépésében, hogy úgy viselkedtek, mintha ők találták volna fel a földkérdést, az antifeudalizmust, a forradalmiságot. Úgy tettek, mintha a baloldaliságnak, s így a mi viselkedésünknek nem lenne értelme minálunk, s talán többé nem lenne értelme odakint, Franciaországban, Ausztriában, Olaszországban sem. Németh László, aki közülük a legképzettebb és legtájékozottabb teoretikus volt, idejétmúltnak, megfeneklettnek, végleg vesztesnek nyilvánította a baloldaliságot, s „bal” és „jobb” közt egy „harmadik utat” keresett. De nemcsak velünk, a létező magyar baloldallal nem vállaltak semmi közösséget, nemcsak az európai baloldal ideológiáját és sajátos harci módszereit ignorálták a népiesek, hanem megtagadták az októberi hagyományt is, Jászi Oszkárt és Kunfi Zsigmondot, Szabó Ervint és Szende Pált. S ez az ignorálás, ez a megtagadás, bennünket legjobban épp azoknál bántott, akiknél — mint Illyés Gyula esetében — feltehetjük, hogy inkább tettetett, mint valóságos. Illyés Gyula tudta, miről van szó a világban. Szürrealista és marxista volt, mielőtt hunságra adta volna magát.

Így láttuk mi őket. S az európai baloldaliság szemszögéből, amelyet képviseltünk, teljességgel igazunk volt. De volt egy eredendő hibánk, amelyet épp Hatvany Lajos, — aki pedig a legszenvedélyesebben támadta a népieseket — hányt legtöbbször a szemünkre: a mi gyönyörű és makulátlan baloldaliságunkkal tehetetlenek voltunk, elszigetelve a néptől, mintegy szellemi gettóba zártan. Eszméink nemesek voltak, fogalmaink tiszták, a nemzetközi haladás küzdő egyházának voltunk misszionáriusai — épp csak hogy környezetünkkel, a néppel, amelyet át kellett volna formálnunk, nem volt közvetlen, eleven s termékeny kapcsolatunk. Az ifjúság nem hallgatott ránk. A szavunk idegen volt tőle. Oly nyelvet beszéltünk, amelyet nem értett, s ami rosszabb, nem is akart érteni.

Magyarországon az volt a helyzet, hogy az ellenforradalom nagyszerű szellemi dresszúrája szinte teljesen immunissá tette az értelmiséget s a középosztályt a baloldali — demokratikus vagy szocialista — ideológia nemzetközi formái iránt. A Horthy-rezsimnek sikerült — ma látjuk csak, hogy mily tökéletesen sikerült — a baloldaliság minden képzetét a zsidóval összetársítani, azáltal egyiket a másikkal kompromittálni s tudat alatt, a reflex-kondicionálás legmodernebb lélektani technikájával eleve s végképp megutáltatni. Tehát tehetetlenségre, helyben topogásra voltunk ítélve. A baloldal különben is defenzívában volt egész Európában. A defenzíva nem kedvez a szellemi találékonyságnak és frissességnek. Hangunk monoton volt, bírálatunk védekező, viselkedésünk megfélemedett. Rettenetesen magányosak voltunk, igyekeztünk jó képet vágni hozzá. Hátunk mögött tudtuk vagy véltük a munkásságot, a szociáldemokráciát — de ez az osztály s mozgalom éppoly alig tűrt, rendőrileg felügyelt, bénult s bénított volt, mint mi magunk.

A népiesek viszont azt hitték magukról vagy azt akarták elhitetni, hogy semmi közük sincs a baloldalhoz, nemzetköziséghez, demokráciához, vagyis — ami a Horthy-rezsim mentalitásában e fogalmakkal egyértelmű —, a zsidóhoz, s ezért megengedhették maguknak a frissesség, a felfedezés, a fiatalság, a kaland fényűzését. Tele voltak ellentmondásokkal, amelyeket könnyű volt kiemelnünk műveikből. De tele voltak élettel is — míg minket a félelem, a vereség árnyékozott be. Nem hiába volt a mi költőnk József Attila, akinek szíve együtt vérzett Franco áldozatainak szívével, akik aztán ott szenvedtek a német koncentrációs táborokban, majd halálra szántan várták a nyilasok zendülését.

Tudtuk, hogy sorsunk reménytelen, hogy nem győzhetünk a harcban, amelyet folytatunk — de csináltuk, becsületből s mert nem tehettünk másként. József Attila és Illyés Gyula viszonyáról egyszer érdemes volna szenvedély nélkül írni. Attila hol a magát nagyobbnak és igazabbnak tudó költő fölényével, hol irigyen nézett Illyés felé. Irigyelte tőle a szabadságot, amellyel magát minden baloldali kötöttségtől függetlenítette, az ügyességet, hogy e függetlenségének hasznát s jogosultságát még a kommunistákkal is el tudta ismertetni. Irigyelte tőle az optimizmusát, a feltétlen hitet a sikerben, amely lényéből és műveiből sugárzott.

Egyfelől vannak tehát a „népiesek”, mint a feudalizmus és a vele szövetséges polgári tőke elleni küzdelemnek egy magukat sajátságosan és összetéveszthetetlenül „magyarnak” akaró változata, mindazzal a korlátoltsággal, zavarral, tájékozatlansággal vagy ravaszsággal, amelyet már a célkitűzés is magában rejt. Másfelől vagyunk mi, a Szép Szó-ék gyakran nevetségesen ható fogalomtisztázó hevünkkel, „Prinzipienreiter”-i eltökéltségünkkel s aszal az igyekezetünkkel, hogy legalább elméletileg felvázoljuk a magyar szellemi élet kusza térképére egy nyugati értelemben vett népfronti tömörülés ábráját. Azok, akik a két csoport pörében ma még a baloldalon is kissé könnyelműen kétségbe vonják viselkedésünknek, mozgalmunknak és műveinknek forradalmi vagy akár haladó jellegét, elfelejtik, hogy gondolkozásunkat s minden írásunkat a Magyarországon kívül és belül is készülődő, szervezkedő, egyre fenyegetőbben fellépő fasizmus tényére összpontosítottuk. Az igazi, az elsőrendű, a legkomolyabb veszélynek a haladásra, a művelődésre, a társadalomra a fasizmust tekintettük, amely Magyarországon sok szempontból egyezett, más, lényeges vonásaiban viszont különbözött az olasz vagy a német fasizmustól. Míg e két országban a fasizmus a kispolgári s lumpenproletár pretoriánus gárdáknak rémuralmi szervezkedése volt, a háttérben megbújó imperialista, monopolkapitalista és reakciós hatalmasságok szolgálatában — a magyar fasizmus nem annyira a magyar, mint inkább az idegen uralkodó osztályok szolgálatában állt és épp ezért, paradox módon, némi őszinteséggel hirdetett harcot a magyar feudalizmus vagy a magyarországi nagytőke ellen. Inkább jelentett bugris és balekforradalmat, mint a német vagy olasz fasizmus. És épp ezért tett lehetővé egy nagyobbfokú értelmi konfúziót, a társadalmi haladás és a fajvédelem összekeverését és teremtett egy „speciális” magyar helyzetet, amelynek sajátossága épp a demokratikus Nyugattal való szellemi kapcsolatok szinte teljes felbontásában rejlett.

A Szép Szó megindulásától kezdve utolsó számáig — amelyben e sorok szerzője a francia nagyforradalom emlékét ünnepelte és Sartre spanyol polgárháborús novellájának fordítását közölte —, a fasizmus elleni elszánt tiltakozásnak, félreérthetetlen ellenkezésnek orgánuma volt. Helyet adott mindenkinek, aki irodalmi síkon ellenállt a fasiszta mételynek. A fasizmusnak, a maga teljes egészében, amelynek a „rasszizmus” csak egyik s nem leglényegesebb momentuma. Mussolini komédiás fasizmusa ellen nem kevesebb eréllyel emeltük fel szavunkat mint a német barbárság ellen. Ebben a nemzetköziségben, ebben az antifasizmusban van mozgalmunk elévülhetetlen érdeme, amelyet senkinek sincs joga elvitatni. Legfeljebb azért illethet bennünket jogosan bíráló szó, hogy elméleti és gyakorlati küzdelmünk nem ölelte fel a baloldal egészét, — s hogy a hozzánk pedig oly közel álló kommunista entellektüelek csoportjával folytatott polémiáink (de me fabula narratur) gátlóan hatottak a teljes egységfront kialakulására. Egyszer majd megtaláljuk az alkalmat, hogy férfias önbírálatot gyakorolva felidézzük az okokat, amelyek e polémiákat kifakasztották és József Attilát, valamint vele szolidárisan e sorok íróját s másokat is arra késztették, hogy élesebb határvonalat húzzunk magunk és a kommunista entellektüel és írócsoport köré, mint amely tárgyilag indokolt s politikailag ildomos lett volna. Inkább személyes, érzelmi, indulati tényezők játszottak itt szerepet, mint eszmeiek. Olyan tünetek ütköztek ki rajtunk, s azokon is, akik velünk szemben álltak, amelyek általában az emigránsokra jellemzők. De nem voltunk-e számkivetettek a saját hazánkban?

Ám ha a kommunistáktól elválasztott is indulat, szerelmes csalódás s a demokráciáról való megítélésünk különbözősége, az antifasizmusban találkoztunk velük. Viszont a Szép Szó, bármennyire törekedett is rá, nem bírt közös nevezőre jutni az antifasizmus kérdésében a népiesekkel. Míg úgy látszott, bár bizony alaptalanul, hogy a határvonalak köztünk és a „status quo” polgári védői közt elmosódtak, (alaptalanul, mondom, hiszen ketten, József Attila meg én a Szép Szó szerkesztői közül, szociáldemokraták voltunk s Ignotus Pál, a harmadik, azzá lett) — a népiesek nem voltak hajlandók nyíltan elkülöníteni magukat sem elméletileg a fasizmustól, sem gyakorlatilag azoktól, akik a fasizmushoz gyanúsan hasonló hangokat pengettek. S mégis: ha kifele közösséget vállaltak is egy Féjával, akinek bárdolatlansága csak rosszhiszeműségével versenyzett — ott volt közöttük Erdei Ferenc, akinek alkotása maradandó emlék; s ha Veres Péter prófétaivá dagadt önhittségét fájlalhattuk, akik becsültük talentumát, amíg szerény és józan volt, a Puszták népének nemes tökélye előtt le kellett tennünk a fegyvert. De még Németh Lászlóban is a legjobbra akadhattunk — eredeti s termékeny gondolatokra a legrosszabb, a rosszul megemésztett spengleri vagy Ortega y Gasset-i elméletek mellett. Tehát, míg magunk mellett érezhettük tanúskodni az örök Baloldalt s a történelem igazságát — a népiesek mellett szóltak letagadhatatlan értékű művek.

S épp ezek a művek azok, a „Hunok Párizsban” tökélyéig vívó sorozat, amelyek békülésre és engesztelődésre hangolnak a népiesek iránt, s arra ösztönöznek, hogy napirendre térvén a múlt küzdelmei fölött, próbáljuk keresni — természetesen tudván, hogy a béke, mint a vásár, kettőn áll — az együttműködés útját.

Illyés Gyula, a Válasz legutóbbi számában, amely épp találkozásunk másnapján került kezembe, — igen finoman s ravaszul szövött mondatokban — ha jól értettem, abban jelöli meg az ő parasztpárti író és írástudó csoportjuk társadalompolitikai jelentőségét, hogy az, és csak az, töltheti be a közvetítő szerepét a demokrácia és a magyar parasztság, valamint az értelmiségi középosztály között. Nem lévén kompromittálva és magyartalansággal sem gyanúsítható. Ők hát a hunok, akik társadalmi reformerek s akiknek a hunok megbocsáthatják még a társadalmi reformerséget is. Vitatkozni hosszan lehetne a népiesek hivatásának és jelentőségének e megítélése fölött. Azon is, hogy vajon igazán szükséges, életben és irodalomban, az a nagy hunság, amelynél el tudunk képzelni rokonszenvesebb mítoszt is. De tegyük fel, fogadjuk el, hogy szükséges. Vagyis: huszonöt év nacionalista nevelése képtelenné tette a parasztság javarészét arra, hogy nemzeti, sőt faji fémjelzés nélkül befogadja a demokrácia igéit. Lehet, hogy a Horthy-féle reakciónak, s nyilvánosságnak ez az egyetlen és elkerülhetetlen ellenmérge. Mindenesetre valószínű, hogy a Szabó Dezsőn elrontott elméjű értelmiségi fiatalság egy részét — s a vele egy tőből sarjadó, mégis a lényeges kérdésekben forradalmi akaratú megtévelyedett társait —, a kiközösítéstől a társadalmi reformmunkába visszaesedező népiesek még megnyerhetik a demokráciának.

A szociáldemokrata írók és értelmiségiek magatartása mindez utolsó ideig elutasító volt a népiesekkel szemben. E magatartást ugyanazok az elvi szempontok ihlették, amelyeket annak idején a Szép Szó munkatársai vallottak. A kommunisták viszont kezdettől fogva nagyobb megértéssel, szövetkező szándékkal s rokonszenvvel tekintenek a népiesekre. Bírálatuk feltűnően jóindulatú volt s ma is az. Azt hiszem, nem tévedek, ha ez összetartásnak legfőbb okát abban látom, hogy a kommunista írástudók, különösen azoknak emigrált zöme, eszmei küzdelmét még a miénkénél is nagyobb elszigeteltségben folytatta. Mi legalább a szociáldemokrata párton át érintkezgettünk a munkássággal és parasztsággal is.

(Elvégre nem véletlen, hogy épp egy olyan cikkem miatt ítélt el utoljára a Horthy-bíróság, amelyben kissé talán naivul őszinte örömmel újságoltam a Népszava olvasóinak, hogy a parasztok, akik közé elmentünk, értették a szavunkat, érdeklődéssel, komoly kíváncsisággal fogadtak). A kommunisták még elszigeteltebb s zártabb eszmekörből lépnek most a nyilvánosság elé, méginkább érzik szükségét egy közvetítő közegnek nép és demokrácia között. A vita folytatása azonban — afölött, hogy egy közeg szükséges-e — úgy találom, értelmetlen és meddő. Helytelen volna a demokráciáért való küzdelemből kizárni azokat, akik részt akarnak venni benne. A feladatok amelyek előttünk állnak, sokkal nagyobbak és sürgetőbbek, semhogy a múlt csetepatéit és áskálódásait folytatni ne volna hiba és bűn.

Mi tehát az ajánlatom? Treuga dei a magyar szellemi életben. A perpatvarok felfüggesztése: szegezzük szemünket az elérendő célokra, s ki-ki a maga területén, a maga eszközeivel, a maga eszméivel, térítsen, hódítson, törjön utat és irtsa a gazt. A mi szociáldemokrata feladatunk a pártunkban tömörült munkásság tudatát tisztítani, elméjét kiművelni, ízlését fejleszteni. A mi szociáldemokrata feladatunk hozzájárulni a szociáldemokrata élet és gyakorlat világkérdéseinek megoldásához. Műveket alkotni, amelyek indulatainkat és eszméinket tisztán és élvezhetően közük. Képmutatás és félelem nélkül adni azt, ami lényegünk. Szólni annak, aki hallja és érteni akarja hangunkat. A kínai fal, amely elzárt a magyar világtól, leomlott. Rajtunk áll, hogy emléke s kívánalma is leomoljék a szívekben. Nem száműzöttek vagyunk és összeesküvők a hazában, hanem kormányozó elem. A kisebbrendűségi érzés, a belőle fakadó gátlások és ellenzékieskedés túlélnék a viszonyokat, amelyek közt fakadtak?

Több mint tíz évvel ezelőtt, a Szocializmus hasábjain Németh Lászlóról írva, őt és elvbarátait az orosz történelemből vett hasonlattal élve, magyar narodnikieknek neveztem. A narodnikiek rendkívül fontos átmeneti szerepet játszottak az orosz szellem történetében: az utat egyengették a szociális és politikai forradalom felé. A mi népieseink, habár tudomásuk van a társadalmi és politikai bölcselet magasabb fokú, marxista irányzatáról, sőt értik is azt — bonyolult lélektani, társadalomkórtani és taktikai okokból, mintegy azonosítva magukat a Hegel által jellemzett „világszellemmel”, amely, ahol egyenesen nem megy, furfanggal triumfál —, magukra vállalták az útegyengetést, a közvetítő, az átmeneti pedagógus, az átnevelő szerepét. Hát játsszák, ha jól esik nekik, és váljék működésük a demokrácia javára. A mi szerepünk nem lehet az, hogy az ő ellenzékük legyünk s elméleti felsőbbrendűségünk vesszőit suhogtassuk felettük, hanem, hogy végre kontaktust teremtsünk a szocialista erkölcs és világszemlélet és a magyar nép széles tömegei között. Nekünk is közvetítőkké kell lennünk. Nekünk is pedagógusokká kell lennünk. Nekünk is a munkásság, a parasztság, a dolgozók közé kell mennünk. A magunk igazával, amelyet tisztábban hiszünk, nemzetközi egyetemes hitvallásunkkal és társadalompolitikai építőművészetünkkel, amelynek magyarságát ne mítoszi képzet bizonyítsa, hanem az, hogy a magyar nép létét fekteti végre egészséges alapokra.

A magyar szellemi történet egy korszaka befejeződött — kezdődjék teljes tudattal a másik, amelyet a demokráciáért összefogó, de különbségüket megőrző elvek és ízlésirányok szabad kifejlése, párhuzamos tevékenysége és nemes versenye jellemez.

(Páris, 1947. febr. 1.)