Amikor nem történik már semmi

Bizonyára jó néhány olvasó meglepődött, amikor kezébe vette a Búcsúszimfóniát, Esterházy Péter legutóbbi kötetét. Nem regényt vagy éppenséggel publicisztikát talált benne, hanem drámát. Szakmai körökben köztudott az is, hogy még az idén meglesz a bemutatója a Vígszínház új stúdiótermében. Akkor mérlegre teszi a művet a kritika. Egyelőre azt firtattam, hogyan adja fejét darabírásra az, aki a prózának kötelezte el magát.

Kevés a papír

— Felidézné azt pillanatot, amikor megkísértette a drámaírás gondolata? Hogyan csábította el a színház?

— Talán nem is csábított el. Sohasem értettem a szerzők izgatottságát. Nem is nyugtalankodtam, amikor egyik-másik írásom színpadon megszólalt. Mintha csak unterman lettem volna, nem én vagyok az, akinek a dupla-szaltót végre kell hajtania. Abban a térben az repül, aki repül. Most azonban megsejtettem valamit a szerzők lámpalázának okából. A prózánál minden a papíron van, a színmű az félkész, befejezetlen, eldöntetlen. Mindaddig, amíg egy élő ember ki nem mondja, hozzá nem adja a létezését, a testét. Itt most éreztem ezt a vágyat, hogy legyenek emberek, férfiak és nők, akik kimondják a mondataimat. Ez másfajta létezés. Azóta ez az érzés kicsit sorvadt. De majd szorongok rendesen, ha kell, ahogy egy Molnár Ferenc.

—Tudvalévő, hogy ez a dráma a Vígszínház pályázatára született. Valakinek kapacitálnia kellett ahhoz, hogy műfajt váltson?

— Engem mindig mindenki kapacitált valamire, és én többnyire mindig mindenkinek ugyanazt mondom, hogy most éppen sajnos nem lehet, mert ugye, a regény… Ami igaz is. De ha jól nyusztrigálnak, akkor néha eszembe jut valami. Így volt ez annak idején, amikor Kornis Mihály a rádióban dramaturgoskodott, s hirdettek egy ifjúsági hangjátékpályázatot. Tengerre, kapitány címmel írtam is egy rádiójátékot. Az már drámai műfaj, nem? Az első kokettálás.

— A legközelebbi pedig a Daisy…

— Az egy konkrét berlini élményemből adódott, amikor a híres színész, Otto Sander elvitt egy lepusztult transzvesztita klubba. Ő volt az egyik angyal a Wenders-filmben. Volt szó arról, hogy a Daisyt bemutatják a Vígszínházban, csak kiderült, hogy egy valóságos operát kellett volna írni hozzá, ami ugye — mint Jeney Zoltán maliciózusan felvilágosított — nem két hét. De állítólag nem adta föl. Tavaly pedig kiírták a szóban forgó pályázatot, igen barátságos feltételekkel. Hát, akkor nosza! Ami mutatja, mennyit számít a mecenatúra. Puszta falak lennének nélküle a sixtusi kápolnában. Mi különösen elszoktunk az értelmes fölkérésektől. Abban nőttünk fel, hogy a kívülről támasztott igények hülyeségek, csak magunkra hagyatkozhattunk, aminek megvan az előnye és megvan a veszélye.

— Nehezen hiszem, hogy ne lettek volna belső indítékai is.

— Hát, persze, Gyula pápa, meg Radnóti Zsuzsa, az még nem elég… Úgy látom, bizonyos dolgokat könnyebb vagy alkalmasabb így kipróbálni. Hogy volna egy nyelv, amely számomra fontos, de amelyhez kevés a papír. Milyen bonyodalmas azt prózában megcsinálni, hogy egyvalaki megszólal, másvalaki közbeszól. Hogy körül kell akkor a mondatot bástyázni! A drámában hipp-hopp, és meg is van. Mindig is éreztem egy furcsa sóvárgást az egyidejűségre. Hiába próbálkoztam a Termelési regénynél azzal, hogy ide-oda lapoztassam szegény olvasót, csak az eredendő linearitást bontottam fel, amelynek a helyébe a lapozgatás egymásutánja lépett. Tehát csak jeleztem egy gondot, anélkül, hogy megoldhattam volna. Könyvben ebből nem lehetett kitörni. Valójában logikus volt, hogy egyszer csak megszólaljak egy polifón műfajban, vagyis egy hangjátékkal. A színház az más, az nem ilyen törvényszerű.

 
Mint a gyerek

— De kedvét csak lelte benne?

— Nagyon is. Amikor prózát írok, nem érzem, hogy könnyen fogalmazok, hogy ügyes kezem volna. Annyi vacakolás akad vele, amíg elérem a szöveg testességét, rétegekből álló anyagszerűségét, elvész az élvezet. Meg hosszú távú ügy. Nem lehet csak úgy táncikálni. Három-négy esztendőnként adatik meg néhány olyan szédült hét, amikor az ember korán ébred, szinte fel sem öltözik, máris elvarázsolja a munka, órákon át belefeledkezik. Ilyen volt az a másfél hónap, amikor a Búcsúszimfóniát írtam. Azt az örömöt pedig évtizedek óta nem éltem át, amilyen a gyereket tölti el, mikor valamit megtanul. Hogy minden klisé igaz, hogy egy jelenetet csakis egyvégtében lehet megírni. Ha elkezdtem rajta szöszözni, satírozni, árnyalni, ide-oda tologatni mondatokat, ahogy a regénynél kell, kisvártatva azt sem tudtam, hol vagyok. Akkor elölről! És valóban. Vagy hogy először a végét kell tudni, onnan lehet visszaforgatni. Az egészet kell kitalálni, s ha nincs kifundálva, megette a fene. Amíg ezeket nem tudtam, többször befuccsoltam. Tehát nem azt állítom, hogy a drámaírás könnyebb. Más a természete. Ezt a másságot nagyon élvezem.

— A színházról vannak személyes tapasztalatai, hiszen pódiumra állt a Kamrában is, másutt is. Ezek nem voltak a hasznára?

— Kicsit kitapasztaltam, mi a különbség leírt és kimondott mondat között. Az adott többet, amikor egyszer Szacsvayt hallottam, ahogy a szövegemet mondta. Az valami gyönyörű volt. Olykor kajánul lestem, hogy most vajon mit fog csinálni, mert szerintem egy kicsit félreértette a szöveget, és így olyan helyre keveredett, ahonnét nem lehet a következő mondathoz jutni. S akkor következett valami hihetetlen hajlítás, és már ott is volt. Ez a kiszámíthatatlan hajlítás — azért ehhez kellenek a mondatok! Egyszerre hallottam magamat, tehát hitelest, és egy idegent, a másikat, tehát érvényest. És ezalatt létrejön egy sajátos cinkosság közöttünk. Egyazon idő van a színpadon és a nézőtéren. Ami ritka ezek között a muzeális ügyletek között.

— Szeretettel beszél a színészről. Vajon azért, mert az ön írását mondta el, vagy meghódította a játékos ember?

— Engem valóban megbűvölnek. De hát én könnyen bűvölhető alak vagyok. Gyenge előadásokban is tudok rajongani értük. Mert valójában a magyar színház nem kavar fel, bár tisztelek-becsülök művészeket. Én polgárként és apaként járok színházba.

 
Nem létezem

— Márpedig a drámaíró nem számíthat másra, mint a létező színházra…

— Tudom vagy tudni vélem, hogy egy színjáték nem az író tétje, hanem a rendező ügye, s a színészeké. A színház, ha jó, akkor ezek szétbogozhatatlan egysége. A forgatókönyvírót sem tartottam sokkal többre egy fodrásznál, amikor Gothár Péterrel annak idején filmekbe bonyolódtam. És nem hiszek a szerzőcentrikus színházban. Azon a drámaírón túllépett már az idő, aki otthon ülve dialógusokat ró a kéziratpapírra. Én paradox módon mégis így tettem, vagyis nem létezem. És sorsára hagytam a szülöttem. Nem akartam beleavatkozni például, ki rendezze, bár nagyon örültem, hogy Ascher Tamás vállalta.

— Elvileg hajlandó lenne módosítani a művén, ha a rendező elképzelése vagy akár a stúdiószínpad körülményei úgy kívánnák?

— Elvileg igen, ha rámparancsolnak. Miközben reménykedem magamban, hogy nem kell, hogy békén hagynak. Mindig ezt remélem. Nem is akarom rajta tartani a szemem. Noha engem a színház, mint forma nagyon érdekel. Nyilván, ki is fogom használni az alkalmat. Mértékkel persze, mert mint rendesen…

— Tudom, éppen a következő regényébe temetkezik, amelynek van köze a drámájához.

— Akkor kezdtem el, amikor a Hahn-Hahn grófnő pillantását befejeztem, jó három éve. Hogy mikor jutok a végére, beláthatatlan. Jól elvagyok vele. Címe van, de ne kérdezze. De mert nem akarok rejtélyeskedni, azt elmondhatom, hogy a regény egyik motívumát vizslattam más szemszögből a Búcsúszimfóniában. Hasonló dolgokról van bennük szó. Mindig hasonló dolgokról van szó.

— Legalábbis a drámája igen sok életrajzi-családtörténeti mozzanatot idéz fel, amelyből különben — a jelige ellenére — könnyű lehetett azonosítani a szerzőt.

— Nem sokat bújócskáztam, a stiláris jegyekből is könnyedén rám ismerhettek. Hová is bújhatnék?

— Inkább az érdekelne, nem okozott-e gondot, hogy egy jelen idejű műfajhoz zömmel múltbeli élményanyagot használt?

— Ezen nem morfondíroztam. A színmű olyan időben játszódik, amikor nem történik már, nem tud történni semmi. Minden lényeges a múltban zajlott le. Lehet mondani, hogy ez nem éppen drámai helyzet. Pedig én írás közben nagyon is gondoltam a színházra. Ahogy a Móricka elképzeli. Elképzeltem a teret, ki melyik oldalon áll, láttam a tekinteteket, hogy az egyik beszél, a másik nézi. Már-már elkezdtem rendezni, amitől azért óvakodtam. Az én ötleteim mindig inkább irodalmi ötletek. De foglalkoztat a színház zárt világa. Izgat a színészi létezés furcsasága, durvasága, primitívsége és éterisége — a bűbájos, izzadt angyaliságuk. Bűbájos és izzadt angyaliság? Sok.

Bogácsi Erzsébet