Népszabadság, 1993. december 31.
Esterházy Péter
Drága Kollégák, mondjuk Ágh Pistától Páskándi Gézáig, Csoóri Sándortól Makovecz Imréig, Szokolay Sándorig!
Ez így tényleg nem mehet tovább. Ami van, az semelyikünknek nem áll az érdekében. És nincsen is „tovább”. Másfelől viszont elég nehéz ellépni mostani helyzetünkből; én például, őszintén szólva, nem tudok fölajánlani semmit (elismerve, hogy így kissé olyan vagyok, mint a viccben: volna egy kompromisszumos javaslatom…). De hát éppen ez volna a probléma. Mégis föl kéne venni a párbeszéd (amúgy is vékonyka) elejtett fonalát. De legalábbis a beszélgetését. Miről? Ez bizony nem egyszerű kérdés.
Az elmúlt hetekben éppen az derült ki, hogy nehéz megállapodni valami közös minimumban. Pomogáts azt írja, hogy ő főként azért nem ért egyet a bojkottal, mert szakítópróbának tette ki az írói szolidaritást. Ebben van igazság. De hát ki gondolta volna, hogy ez szakítópróba lesz? Én nem. Nem gondoltam, hogy ebben az ügyben két oldal lesz, két oldal lehetséges.
Én azt hittem… hát először is azt hittem, hogy Antall József hazajőve úgy kirúgja ezeket az alakokat, hogy a lábuk nem éri a földet (ez nem volt egészen naivitás, hisz akkor már közismerten MDF-szimpatizáns újságírók is az új vezetés ellen fordultak), és azután pedig azt hittem, hogy, például, ha valaki Mozartot letiltja az aradi vértanúk ünnepén, mondván, az osztrák, azt egyszerűen lelki higiéniás okokból együtt nevetjük ki. A hülyeség, ha foszforeszkál, idézet vége, ott nincsenek oldalak. Szinte magam előtt látom Gyurkovics Tibort almát harapdálva, ahogy gyönyörűn gonoszkodva dől a röhögéstől. És mikor lényegében azt halljuk, hogy a New York-i gazdái által marokban tartott Mészöly Miklós feltüzeli Szabó Magdát, az így mozgásba hozott irodalmi nagyasszony befírolja Kurtág Györgyöt, aki azután morális presszió alá helyezi Jovánovics Györgyöt, a labilis Gregor Józsefet és a könnyelmű Beney Zsuzsát, akkor én magam előtt látom a szigorú Görömbei Andrást, Vasadi Pétert, ahogy azt mondja: Ezt azért, kérem, nem.
De ez nem így működött. Tehát nem úgy van, ahogy képzeltem, hogy az alelnökök tevékenysége olyan magától értetődőn botrányos, annyira pártfüggetlenül (is) kártékony, hogy itt közösek az érdekek, ehhez nem kell semmiféle politikai egyetértés, ez reflexből, izomból, természetes emberi gesztusként elutasítható, tehát ez lehetne valami közös alap — ahogy azt ama bizonyos írószövetségi Felhívás is gondolta a maga nyögvenyelős módján. De belátom, ha nem is értem, hogy ez számotokra bonyolultabb.
Vigyázatosan kell haladnunk, mert könnyen aknára léphetünk. Mert például az én alelnök-felfogásomhoz mégiscsak kell egy kicsike politikai konszenzus, és ez a Csurka-kérdés volna. Hagyjuk tehát ezt is. Látom a saját, mondjam udvariasan így, nehézkességemet is. Például nagyon nem tudom elfogadni Csoóri Sándor ajánlatát a közös értelmiségi önkritikára. Tudniillik Sándor, Te egy helyt arról beszélsz, hogy az értelmiségnek az volt a baja, bűne, hibája, hogy túl közel került a politikához, a hatalomhoz, és ennek kapcsán írod: „de nemcsak Csurka, Mészöly is, nemcsak én, hanem E. P. is”. Nem, ezt így nem. Hiszen hogyan is? milyen párt alelnöke Mészöly Miklós, milyen huszonhány millióval?, és én kit vittem be a hátamon a Parlamentbe, és milyen kuratóriumokban van meghatározó szavam? minden magyarok mije vagyok én? Más helyzetben vagyunk, mást lehet rajtunk számon kérni. Ezt nem tudom szimmetrikusnak látni, még ha látom is, hogy az önkritikát valóban magadra is vonatkoztatod. Ehhez így én nem tudok kapcsolódni. Hagyjuk hát ezt is.
Nem akarok tehát ezen alkalomból semmit sem elmaszatolni. Olyan nagyon mi ne legyünk őszinték egymáshoz, írja Füst. Aminek a követése nem hazugságot jelentene, hanem óvatosságot. Amit én most javasolnék, az tulajdonképpen egy szigorú nagynéni ötlete. Nem vagyok sem naiv, sem megalomániás, nem kívánom magunktól, itt, most, hogy változtassunk életünkön (mert persze ez volna a valódi megoldás, ám ezt javasolni nem lehet, ehhez csak eljutni lehet; én például nem jutottam el hozzá, csak ahhoz jutottam el, hogy te változtass az életeden, te lásd be, hogy ezek a figurák tarthatatlanok, hogy egy állami tisztviselő nem huszadrangúzhatja le a fél irodalmat, és ha mégis, akkor semmi, de tényleg semmi nem indokolja, hogy ne váljunk meg tőle, és hogy ez triviális, azon nincs mit gondolkodni, hogy az ember a Mándy versus Csúcs konfliktusban hová álljon, aki ezt nem látja, az ez meg az), szóval ennél jóval kevesebbet ajánlok.
Egyszerűen csak annyit, hogy gondoljunk egymásra úgy, mint akik beszélő viszonyban állnak. Nem könnyű persze, hogy miről is beszélgetnénk, mert, lám, hamar befuccsolunk. De például Anglia azért lett, többek között, világhatalom, mert bizonyos helyzetekben ott az emberek az időjárásról kezdtek el beszélni. Nem azt mondták, asszonyom, kegyed leánya egy cemende, fiam megrontója, hanem együtt szapulták ezt a hűvös, ködös reggelt, a csontokig ható nyirkot. Vagy próbálkozhatunk Arany Jánossal, hogy róla. Testi nyavalyák, feleség, gyerekek. Hogy az Áron még mindig olyan zseniálisan focizik-e vagy se nem. (Már például a szakmáról beszélgetni — az ingoványos terület, annyi érzékenység, előítélet, frusztráció jön, jött elő, a szakmánknak az értékrendre, hierarchiára vonatkozó alapmegoldatlanságai…)
De mégis. Így, ahogy vagyunk, nagyon kiszolgáltatottak vagyunk. Egy hajszál választ el minket attól (ha egyáltalán elválaszt), hogy a művészi teljesítmények megítélésére rávetítsük a politikai ítéleteinket. A szakmának védekeznie kell A kontraszelekció már így is működik, a jóelvtárs-effektus, csak épp újra van definiálva az elvtárs. Kiszolgáltatottabbak leszünk azoknak a nemtelen erőknek, amikhez, így remélem, nincsen közünk. Illetve van, akinek van, és van, akinek nincs.
Tudom, ez nem megoldás. Hisz történtek itt vélhetően jóvátehetetlen dolgok is, árulások, sértések. Voltak, akik túlléptek valamin, ahonnét nehéz vissza. Én például nem akarok avval az emberrel találkozni, vele a ködös Albionról gat-getni, aki lebérencezett, ez sok, sok az is, amikor irigy-sunyin — állj, ezt már nem mondom, nem érdekes, nincs mit rajta elmondani. Vanni persze úgy van, ahogy van. Meg hát (volt) barátok, jó ismerősök, hogyan is beszélgethetnének óvatosan, akkor már természetesebb némán beismerni a vereséget.
A mostani helyzetben kizárólag listásan tudunk egymásra gondolni. Ami veszélyes. Mondok egy példát. Múltkoriban, azon az irodalmi esten, melyen a bojkottáló írók szerepeltek, Mándy Iván azt a szépet olvasta föl az Istenről, tudjátok, amelyben az van, hogy azt azért megkérdezné tőle, hogy hová tette a humorát. Nagy írás. És ahogy olvasta, késő este volt már, kicsit megszédült, meg kellett támogatni. Ekkor káromkodós düh fogott el, ezek tényleg ócska gazemberek, hogy egy idős embert olyan helyzetbe hoznak satöbbi. És nemcsak a felelősökre terjedt ki az indulatom, hanem rátok is, hát hogy a bánatba!?, ezekkel vagytok egy parton? ezekkel paroláztok?, satöbbi.
Erre a kiszolgáltatottságra gondolok. Itt tényleg kiszabadult a szellem a palackból. Kint is fog maradni. A léte függ tőle. Hogy az X újság (nem mondok nevet, mert félek, nem volna most ebben sem megértés köztünk) gyűlölködve hazudik, az elemi érdeke; hogy Y asszony minden nívón alul hörög, az a létéhez tartozik. De nem tartozik az én létemhez, és nem tartozik a „ti” létetekhez. Próbáljunk meg finoman elszakadni. Kiszolgáltatottságunk még inkább nőni fog a választások közeledtével. Könnyebben lenyúl minket a politika ebben az egymás iránti némaságban, könnyebben lenyúl minket a bulvárújságírás, vagy olykor a saját magunkból támadt ordenáréság, akarnokság, hiúság, butaság, nívótlanság.
És ki tudja igazán, hogy milyen országban élünk? Ki tudja, hogy mi lesz a választásokon? Most nem az ún. liberális-konzervatív versenyfutásra gondolok (nem mintha az mindegy volna, bár már ott tartanánk, hogy mindegy lenne), hanem arra a váratlan európai jelenségre, remélhetőleg nem fordulatra, melyet az olasz újfasiszta pártok vagy az orosz Zsirinovszkij választási sikere jelez. Erre a nagyobb kiszolgáltatottságra is gondolok.
Valószínűleg eztán sem találkoznánk többet. Megvannak az ösvényeink. Sőt, valljuk be, talán nem is nagyon akarunk. Többnyire elmúltunk negyvenévesek, nehézkesebben mozgunk. Ha huszonöt évesek volnánk, esetleg javasolnám, adjunk egymásnak vacsorákat, indítsuk be a Nagy Vacsora Akciót, a gyomránál kell megfogni a bestiát! — de hát ennél merevebbek vagyunk már, a legjobb barátainknak sem főzünk eleget.
Mégis, azt gondolom, mi, akik mégiscsak a fikció terében vagyunk otthon (hazánk a magasban), foglalkozásunk, hogy a látomások valóságosságát megteremtsük vagy megmutassuk, tudnánk kezdeni valami valóságosat evvel az egymásról képzelgett vízióval.
Van mindebben talán némi gyerekesség, meg egy kis fontoskodás (fogatlan prókátorság), de nincs benne hátsó szándék és hazugság. És minthogy nem nagyon látom, hogy mit lehetne csinálni, hát nem is gondolom, hogy csinálni, csinálnunk kéne valamit, de, mondjuk, az emlékeinkre, olykor a könyveinkre, műveinkre támaszkodva kitalálhatjuk magunknak — magunkat.
Kollegiális tisztelettel:
Esterházy Péter