Népszabadság, 1996. október 18.
EÖRSI ISTVÁN
1956. október 23-án Budapesten a népharag egyszerre irányult a szovjet megszállás és az egész országban aprólékos gonddal kiépített sztálini pártállam ellen, minthogy ez a két dolog valójában össze is tartozott. Szovjet segítség nélkül – mint ez csakhamar ki is derült – a párt egy napig sem őrizhette meg hatalmi monopóliumát, enélkül pedig Magyarországot egy hétig sem lehetett a szovjet érdekszférába belebilincselni. Értelmetlen tehát az a mindig újból fellángoló vita, hogy szabadságharc tört-e ki az említett napon vagy forradalom, mert az akkori körülmények közt ezek egymást feltételezték és fejlesztették.
Kádárék elsősorban azért akasztották fel amnesztiaigéretük ellenére egykori elvtársukat, Nagy Imrét, mert ez nem mondott le, és ily módon éles, nem múló fényt vetett kormányzatuk illegitimitására. Ezért kezdődhetett Magyarországon 1989-ben a fordulat Nagy Imréék újratemetésével. Kádár – akárcsak Théba királya, Kreón – belebukott abba, hogy nem engedte eltemetni a halottakat. Igaz: neki Antigonéja sem lehetett, már csak azért sem, mert az igazságtevő nem találhatta volna meg a tetemeket, amelyeket ismeretlen helyen kapartak el, összedrótozva, arccal a földnek.
A pártállam felszámolásának tehát az 1956-os forradalommal helyreállított folyamatosság adott legitimitást. Nem volt olyan hatalomra esélyes politikai erő, amely ne erre hivatkozott volna. Kádár neveltjei a Magyar Szocialista Párt képviseletében együtt koszorúztak az újratemetésen a kivégzettek családtagjaival, az üldöztetéseket túlélő egykori politikai foglyokkal és az új pártok képviselőivel. A fordulat napjának e több mint tünetértékű kompromisszuma baljós megvilágításba helyezte a kontinuitást, melyet a rendszerváltók létesítettek volna az új demokratikus rendszer és a forradalom között.
E szándék csődje a kezdet kezdetén hírt adott magáról, mégpedig nemcsak a morál síkján. Olyan időket éltünk, amikor a jobboldal világméretekben rehabilitálódott. A forradalom viszont mai szemmel elképesztően baloldali világesemény volt. Minden látszat ellenére ebbe az irányba hatott az a törekvés is, hogy a nagyhatalmak kimondott és kimondatlan egyezségeinek fittyet hányva megbontsa a Jalta óta katonai tömbökre szakadt világ egyensúlyát. Európában ez szentségtörésnek számított. Jalta korlátozta ugyan a szuperhatalmak étvágyát, de kölcsönösen, így hát okkal érezték, hogy a fairség ezen a területen többet hoz a konyhára, mint a végzetes kockázatok. Amikor a négypárti koalíciós kormány nevében Nagy Imre felmondta a Varsói Szerződést és a négy nagyhatalmat felkérte arra, hogy garantálják Magyarország semlegességét, akkor olyan kihívás elé állította a Nyugatot és kiváltképpen Amerikát, amelyet ez nem mert, de nem is akart elfogadni. Nemcsak azért hagyta sorsára Magyarországot, mert nem bízott az ókommunista Nagy Imrében, hanem elsősorban azért, mert a status quo nagyon is megfelelt neki. Főként az olyan status quo, amelyben – éppen Magyarország lerohanása folytán – a szovjet tábor elvesztette számos nyugati szövetségesét: a kapitalista országok kommunista pártjai meggyöngültek, és a Szovjetunióval még rokonszenvező baloldali értelmiség legszámottevőbb rétege feladta a valóban létező szocializmus reformálhatóságával kapcsolatos illúzióit.
A világ status quójának ez a felbontási kísérlete olyan forradalmi tett volt, amely a közös érdekekre döbbentette rá a hidegháború egymásra vicsorgó ellenfeleit. Mai szemmel azonban még meghökkentőbb és még időszerűtlenebb, hogy a lakosság túlnyomó többsége hallani sem akart a kapitalizmus restaurációjáról, A forradalom napjaiban nemcsak a négy koalíciós párt fogadta el a nem szovjet típusú szocializmus programját; a háború előtti tulajdonviszonyokat egyetlen számottevő politikai erő sem akarta restaurálni. (Börtönkönyvemben megírtam: amikor egyik zárkatársam, egy „kulák” felsóhajtott, hogy a forradalom győzelme esetén ő bizony visszakapta volna a malmát, másik zárkatársam, egy szociáldemokrata sofőr, a torkának ugrott, és fojtogatni kezdte: „Azért ülünk itt, azért a sok halott, hogy neked megint malmod legyen?” – üvöltötte.) A forradalom leverése után pedig a Nagybudapesti (tényleges befolyását tekintve: Országos) Központi Munkástanács hetekig sikeresen állt ellen Kádárék visszaszovjetesitési buzgalmának. Én – az írószövetség megbízottjaként – mindvégig jelen lehettem a vezető testület ülésein, és tanúsíthatom, hogy a Központi Munkástanács épületéből bárkit kitaszigáltak volna, ha kommunistának vallja magát, de még a „szocializmus” szónak is pokolian rossz csengése volt. A rekapitalizálás híveit ellenben, ha meg mernek mukkanni, az ablakon hajították volna ki. A Munkástanács – tizenkét évvel a boldog ’68-as esztendő előtt – azt az álláspontot képviselte, hogy az üzemeket sem az államnak, sem a régi tulajdonosoknak nem szabad visszaadni, mert mindkettő egyformán kisemmizi a dolgozókat. Az üzemeket a dolgozóknak maguknak kell birtokolniuk és irányítaniuk is.
Ma már mosolyoghat bárki a forradalomnak ezen az utópisztikus pátoszán. A piacgazdaság globalizálódásának és a nem is tudom, hányadik ipari-technikai-tudományos forradalomnak a korában a köztulajdon eddig kipróbált formáinak versenyképessége elenyésző. Mégis úgy gondolom, hogy az igazságosság és az egyenlőség vágyának ez a vulkánszerű kitörése olyan erkölcsi-lelki szükségletekről ad hírt, melyek újból és újból háttérbe szoríthatók ugyan, de nem temethetők el örök időkre. A világ jelenlegi silány eszmekínálata a legfejlettebb államokban tapasztalható antiszociális társadalmi tendenciákkal bűvöletes összhangban egyre szélesebb rétegekben ébreszthet igényt valamiféle radikális másság iránt – és az efféle igények újból és újból erkölcsi kontinuitást teremthetnek a korábbi forradalmak időszerűtlennek tetsző pillanataival. A magyar forradalom, majd később a munkástanácsok jövőképe mai szemmel naiv volt és utópisztikus, de e kurta korszak a citoyenerkölcsiség feledhetetlen példáival ajándékozta meg az erre fogékonyakat. Betört üvegű kirakatok, melyekből senki sem emel el semmit. Őrizetlenül az utcára letett ládában tornyosuló pénz az elesettek hozzátartozóinak. Halálmegvető, bajtársias bátorság tömeges megnyilatkozásai. Olyan morál néhány napon vagy héten át, melyet az emberi összetartozás érzése és nem a közvetlen anyagi érdek szervez.
A szovjet csapatok kivonulása után kiderült, hogy a forradalomhoz, mely legitimálta a Kádár-rendszer bukását, az új korszaknak nincs többé köze. Megsiratjuk a megtorlás áldozatait, de a túlélőkkel szemben a spiclik személyiségi jogait védjük. A semlegesség retrográd elvnek számít, hiszen versenyt futunk a régió többi országaival a NATO célszalaga felé. A kapitalizmus nemcsak életképesebb a szocializmusnál, hanem újdonsült hívei esztétikai szempontból is szinte bolondulnak érte. Akik pedig csúnyának tartják, azok éppen ezzel mentegetik az új cápák még törvénytelen akcióit is: ha egy folyamat szükségszerű, akkor szerintük szentimentális csacsi, aki nem fogadja el minden egyes rút mozzanatát; hiszen minél ocsmányabb, annál gyorsabban realizálja azt, amire ugyebár áhítozunk. Így aztán az 1989-es legitimációs ok fokozatosan a hatalomváltás alibijévé vált, és még ezt az alibit is folyamatosan gyöngítették a szaporodó kínos tapasztalatok. Ezek közé sorolom, hogy az első szabadon választott kormány keresztülvitte: ne az 1848-as és 1956-os forradalom címere legyen legfőbb jelképünk, hanem a nagymagyar-birodalmi aspirációkat felidéző koronáskettős keresztes. Az 1956-os forradalom ünnepe is irredenta-revizionista színezetet kapott ezekben az években – olyasvalamit tehát, ami teljességgel idegen volt tőle. Ma másképpen viszolyogtató az ünnep. Göncz Árpád államelnök, egykori életfogytos elitélt együtt koszorúz Horn Gyulával és Gál Zoltánnal. Ez még akkor is kínos látvány (mert az ünnep üres formalitására vet rikoltó fényt), ha Horn a forradalom leverése után személy szerint nem használta gumibotját, és ha Gál belügyminiszter-helyettesként a rendszerváltás küszöbén nem adott személyesen utasítást belügyi okmányok megsemmisítésére. A köznapi élet a maga dzsentriillatú, majd funkcionáriusszagú vadkapitalizmusával, mely az eredeti tőkeakkumuláció gátlástalanságát idézi fel (annak nagyszabású lendülete nélkül), egyre kevésbé kínál természetes hidat az ünnephez.
Mit kezdjünk akkor vele? Tekintsük pusztán történelemnek? Igaz, hogy Kronstadt után a magyar forradalom mutatta meg először és heteken át a teljes világnak, hogy a munkások nem kérnek a szovjet szocializmusból. Ezt már ‘56-ban is így értékeltem. A forradalom harmincadik évfordulóján, a Beszélőben felidéztem akkori gondolatmenetemet: „Amikor Kádár János azzal érvelt, hogy a munkásosztály nem lázadhat fel a saját hatalma ellen, tehát ellenforradalommal állunk szemben, én jó marxistaként egy tapasztalati tényt vonultattam fel ellene: a munkásosztály fellázadt. Mivel elképzelhetetlen, hogy egy osztály a saját hatalma ellen keljen fel, Magyarországon nem lehetett szocializmus, hacsak nem tételezzük fel, hogy a munkásosztályt elfelejtették értesíteni erről.”
Ez az érv olyan szemléletet közvetít, mely Kelet-Közép-Európában és magában a Szovjetunióban is nagy karriert futott be az ’56-ot követő évtizedekben, és nagyban hozzájárult a totalitárius álszocializmus bukásához. De – megismétlem a kérdést – mit kezdjünk ’56-os történelmi tapasztalatainkkal most? Mivel nem szeretnék kitérni a válasz elől, könnyebb végét fogva meg a dolognak még egy idézetet másolok ide említett írásomból: „’56 volt, és mássága ellenére van is, mert része egy forradalmi vonulatnak. A nemzet életében azonban akkor lehet csak esélye arra, hogy valamilyen formában folytatódik, ha mindazoknak, akik ezt az évfordulót ünnepnek fogják fel, sikerül ezt a mesei valóságot – akár személyesen élték át, akár később, eszmélkedve találkoztak vele – szervesen beépíteniük egyéni életükbe.” Ehhez még hozzátettem, hogy ez nem könnyű feladat. Ma sem könnyű, mert a politikai szabadság, amelyben 1989 óta szerencsére élünk, legitimálta ugyan a forradalmat, de emlékét a legszívesebben mély tisztelettel lomtárba zárná. Ezért olyan kínos ez a szép, kerek évforduló.
Eörsi István