Csúszatások

Kádár János temetésének napján felháborodva azon, hogy az összlakosság szeme láttára ugyanazok az állami szervek és főtisztségviselők róják le kegyeletüket a gyilkos előtt, amelyek és akik néhány nappal korábban az áldozatok emlékének hódoltak, cikket írtam politikai kultúránknak, és általában: kulturális hagyományainknak és beidegzettségeinknek ama rákfenéje ellen, hogy egybemossuk a kibékíthetetlen ellentéteket. Cikkem, tekintettel megírásának kényes időpontjára, meglehetősen szokatlan hangú volt, eleve sejtettem, hogy nem marad válasz nélkül. És csakugyan: két héttel megjelenése után, az ÉS szeptember 15-i számában Veress Miklós hullagyalázónak nevez. Meggyaláztam — fogóddz meg, ó olvasó — Babits hulláját.

Csak mellesleg jegyzem meg, hogy egy maradandó költőnek halála után nem hullája, hanem életműve van. Ez csak úgy gyalázható meg, ha nem adják ki. Piacra kerülve olyan, amilyen, és aki ostobaságot állít róla, az nem a művet, hanem önmagát minősíti. Ettől eltekintve álmélkodva állapítom meg, hogy Kádárról most már írhatok, amit akarok, ellenben ha Babits négy sorát mint morális üzenetet elutasítom — mert ezt a bűnt követtem el —, akkor hullagyalázóvá lényegülök át. Megfordult a világ, és ez így kellemesebb — de vajon jó-e így? Az esztétikai bornírtság kevésbé veszélyes, mint a politikai, mert nem állnak rendelkezésére porkolábok és kínzókamrák. De azért ennek látványa sem épületes.

Cikkemben szembeállítottam, mint két ellentétes polito-etikai és morálfilozófiai alapállást Babits egyik háborúellenes versének végét, ahol is — „ki a bűnös, ne kérdjük” — általános megbocsájtást hirdet, Adyéval, aki még sírjukban is megátkozza a háború okozóit. A versek esztétikai értékelésébe nem bocsájtkoztam, hiszen nem ez volt a témám. Bírálómmal — aki „tanult barátunk”-nak nevez, és feltételezi, hogy végig sem olvastam Babits versét — közölhetem, hogy fél deci szilváért bármikor felmondom neki, elejétől végig. De akármennyit szavalhatnék Babitstól, az idézett négy sor morálfilozófiája nem változna meg. Veress Miklós Babits-idézeteket bűvöl elő a kalapjából, hogy bebizonyítsa — mit is? Azt, hogy a költő mást is írt. Ezzel a csúsztatással olyan benyomást kelt, mintha azt állítottam volna, hogy a babitsi életmű ebből a négy sorból áll. Azt viszont ő sem állítja, hogy a szóban forgó négy sor nem létezik.

Költőt a költő ellen? — kérdi Veress cikkének a címe. Az ég szerelmére, miért ne? A költők talán nem emberek? Nem lehetnek ellentétek köztük? Mossuk egybe ezeket az ellentéteket, csak azért, mert megfogalmazóik költők? Szabó Lőrinc, aki — én is tudom! — nagy lírikus, rezignált különbékét köt a társadalommal, József Attila pedig nem fogja be poros száját. Egyformán kedveljem a két kiváló verssel együtt a két ellentétes magatartást is, csak azért, mert költői formába öntötték őket? Ez a csúsztatás — a művészi érték és a morális üzenet egybemosása — az esztétikai bornírtság lényege. A valóságban ugyanis az ilyen megkerülhetetlen morális alternatívák valamennyiünket választásra kényszerítenek, mégpedig életünknek sok fontos pillanatában.

Veress Miklós abbeli — a mai kulturális atmoszférában igen rentábilis — mérgében, hogy Babits négy sorát mint „a rossz kompromisszumok Magyarországának ízletes gyümölcsé”-t jellemeztem, nemcsak hullagyalázónak mond, hanem zsdanovistának is, kis mellékcsúsztatással agymosáson átment politikusokhoz hasonlít, akik — igaz, másként, mint én — alantas célzattal idézik Vörösmartyt, kulturális titkárok és csinovnyikok sorába emel, újabb csúsztatással azt állítja, hogy pacifizmusa miatt tartom bűnösnek Babitsot, és így tovább. Újra átfutom cikkemet. Babits pacifizmusáról egy szó sincs benne, különben sem kifogásolnám, sőt. Aztán ismét ellenlábasom dolgozatába mélyedek — hogy tud célozni! Hiába kapkodom fejem, mint záptojásokkal, dobál meg idézeteivel. Mindenáron be akarja bizonyítani — csak tudnám, miért —, hogy Ady és Babits politikai filozófiája azonos.

Szerencsétlenségére még a Magyar költő ezerkilencszáz-tizenkilencben című vitairatból is idéz, ebből az Adytól legidegenebb, és — legalábbis eredeti formájában — Babitsra nézve is szégyenletes vádaskodó mentegetődzésből. Előveszem a szöveget, és rögvest szemembe szökken ez a mondat: „A forradalomnak óriási mentsége a háború”. Ez azt jelenti, hogy Babits szerint a rossz okozatnak (forradalom) rossz oka volt (háború). Ady viszont úgy látta 1918-ban, hogy a háborút, ezt a rosszat, azért hozták ránk, hogy ne legyen forradalom, amelyet — persze könnyű neki, még előtte volt — jónak ítélt. Szép feladat lesz Veress Miklós számára, hogy ezt a két állítást is összhangba hozza. Lásson csak neki, hiszen ezzel is — akárcsak cikkével — eredeti mondandómat illusztrálná: hogy nálunk az ellentétek végiggondolása helyett összeegyeztetésük járja. Ez a szellemi igénytelenség vezet oda, hogy Magyarországon, az igen-okos költőknek — például Adynak és Babitsnak — a hazájában a gondolkodás művészetellenes foglalatosságnak számít.