Az aktahegy árnyékában

A főügyész — idősebb úr, arcán az értelmiségi lét és a többévtizedes közéleti felelősség eltitkolhatatlan gyötrelmei — poros aktahegy árnyékában áll. Olyan megviselt, mintha valami földalatti kazamatából személyesen cipelte volna fel és tornyozta volna hivatali íróasztala fennsíkjára a tömérdek papirost. Láthatatlan kéz lapozgat: „Nagy Imrét… halálra”, „Donáth Ferencet… 13 évi börtönre”, „Maléter Pált… halálra”, és így tovább. A főügyész a társadalom megértését kéri. Nem ígérhet gyors eredményt. Kis teamjével valamennyi iratot át kell tanulmányoznia, nézzék csak, mennyi van belőlük, mennyi de mennyi. Ezekhez járulnak még azok a dokumentumok, amelyeket esetleg pótlólag kell beszerezni a Szovjetunióból. Szükségessé válhat némi pótnyomozás is, ez esetben emberek tucatjait kell kihallgatni, mielőtt ő, mint a Magyar Népköztársaság legfőbb ügyésze, javaslatot tehetne a Nagy Imre-per vádlottainak jogi rehabilitálására.

Nézem a főügyész kétségbeesett arcát, hallgatom szabatos mondatait, és megpróbálok szánalmat érezni iránta. Nem munkájának mennyisége miatt, hanem mert magas közjogi méltóságában ilyen méltatlan szerepre kényszerül. Úgy kell tennie, az ország elképedt nyilvánosságának szeme láttára, harmincegy évvel a rémítélet után, mintha ezt jogi megfontolásból hozták volna.

Már az is képtelenség, hogy a Rákosi-korszak koncepciós pereit az akták alapján vizsgálják felül. Ezeket a pereket testi-lelki kínzás segítségével konstruálták meg, és logikusnak tetsző, olykor helytálló részmozzanatokkal valószínűsítették. A konstrukciót az akták rögzítik. Az ítéleteket, amelyeket az aktákra hivatkozva indokollak meg, nem lehet az akták segítségével érvényteleníteni.

Az 1958 után megrendezett politikai perek is bőven tartalmaztak konstrukciós mozzanatokat. Elsősorban mégsem a tények voltak hamisítványok, hanem az ítéletek alapjául szolgáló történelemszemlélet. A bíróságok egytől egyig úgy tettek, mintha Kádár, Münnich vagy Marosán már 1956. október 23-a, sőt: a Petőfi-kör megalakulása előtt elmondták volna azokat a beszédeiket, amelyeket 1956 novemberétől az éppen időszerű per napjáig remekeltek. A Kádár-rendszer legitimmé tétele érdekében kiagyalt tézisek érvényességét visszavetítették az „ellenforradalom” időszakára, és közben nagyvonalúan megfeledkeztek arról, hogy e korszak egyik főszereplője maga Kádár volt.

Olvasom a képernyőn: „Nagy Imrét főbüntetésül halálra… ”, „Halál”, „Halál”, „Halál”. Ha majd hozzáférhetővé válnak a történelmi dokumentumok, és megszólalnak a még élő tanúk, akkor talán képet kaphatunk arról, hogy a kül- és belpolitikai megfontolások, a külső nyomások és belső óhajok milyen aránya hozta létre a justizmordokat. A periratok szintén elárulhatnak egyet-mást a kor politikai erővonalairól, sőt talán még a vádlottak sorsát befolyásoló személyes indulatokról is. De a per jogi megítélése szempontjából nem tudok érdektelenebb tanúságtételt elképzelni, mint amire azok az akták képesek lehetnek. Csak nem belőlük akarja a főügyész kiolvasni, hogy Magyarország Nagy Imre miniszterelnöksége idején lépett ki a Varsói Szerződésből? Vagy hogy ekkor vette át a levitézlett sztálinista párttól egy többpártrendszeres, demokratikus koalíció az állam irányítását? Legfeljebb arra találhat bennük adatokat, amit szintén tud mindenki nélkülük is: hogy   Nagy Imréék inkább a halált választották, mint hogy alku útján törvényesítsék az árulást.

Ha a főügyésznek a jogi rehabilitáció kezdeményezéséhez valóban meg kell másznia az aktahegyet, akkor javaslom, hogy egy füst alatt tanulmányozza át Battyhány Lajos főbenjáró perének iratait is. A 48-as miniszterelnök sincs még jogilag rehabilitálva: legfőbb ideje, hogy nekigyürkőzzünk ennek is. Aztán rátérhetne a Martinovics-ügyre, sőt Zrínyi és Frangepán perét is figyelmébe ajánlom. Ez egészséges foglalatosság volna, nem kellene nyelnie a sok port, a periratok legnagyobb része régóta napvilágot látott. Rehabilitáljuk egész történelmünket — persze kizárólag jogi szempontból. Mert a politikai megítélés megint más lapra tartozik.

Ezt a felismerést különös nyomatékkal kötötte lelkünkre a televízió hírmagyarázója. A vádlottakat jogilag rehabilitálhatja a bíróság, de — mondta, miközben meggyőződéstől átfűtött pillantását a kamerába lövellte — „Nagy Imrét, a Kommunisták Magyarországi Pártjának alapító tagját csak a kommunisták rehabilitálhatják politikailag.” Kommunistát csak kommunista akasszon és csak kommunista rehabilitáljon — ha öklünkkel rácsapnánk a főügyészi asztalon tornyosuló aktákra, a por fellegéből ezt az ismerősnek tetsző aranyigazságot olvasná ki nem is nagyon ámuló szemünk.

Eörsi István