Dragomán György: A hatalom olyan átnevelő tábor, amibe saját magunkat zárjuk, ha nem vigyázunk

Éppen a legújabb nagyregényén dolgozik. Miről szól és hány éve írja?

Bonyolult a kérdés, mert többfelé ágazott a könyv, amin dolgoztam.

Ezek szerint kész?

Ha kész lenne, most egy sokkal boldogabb íróval ülne szemben, bár most sem vagyok rosszkedvű. Azt, hogy miről szól, nem mondhatom el. Ez egy egyfajta babona nálam, hogy nem tudok könyvekről beszélni, amíg írom őket, mert benne vagyok, és ha elkezdem mesélni, akkor ki kell belőle lépnem.

Semmit nem lehet elmondani róla?

Hát, nem nagyon.

Hány éve írja?

Ezt is nehéz megmondani, mert az egy könyvből több lett. Párhuzamosan írok sok szöveget, majd egyszer összeszámolom a végén, hogy mennyi munkaóra van benne. Ez nem helyes egyébként, egy profi nyugat-európai író általában kétévente ír egy regényt, és úgy van vele, hogy nem érdemes novellát írnia.

Nekem viszont túl szerteágazó a fantáziám, és már megtanultam, hogy ha valami közbejön, úgy értve, hogy meglátok valamit, akkor érdemesebb inkább megírni, mint megpróbálni kikerülni. Ilyenkor sajnos ki kell jönni a könyvből, nyílnak mellékvágányok, és egy nagy labirintusban bolyongok.

Amikor az első regényemet írtam, mániákusan azt hittem, hogy ha bármi mást csinálok, akkor nem fogom tudni befejezni.

De műfordított közben, nem?

Persze, az most is előfordul. Nálam az írás enciklopédikusan működik, sokszor megtörténik, hogy mellékesen elkezdek írni egy novellát, de aztán látom, hogy abból valami nagyobb lesz. Hiszek abban, hogy egy kis szövegben mindig ott kell lennie egy nagy szöveg lehetőségének is. Ez jó és rossz tulajdonságom egyszerre.

Szóval tényleg egy labirintus ez, de most már talán kijövök belőle, akkor viszont nem egy könyvvel fogok kijönni, hanem többel. Mindig úgy készülök, hogy a következő évben kész lesz. Remélem, most már tényleg utoljára kell így mondanom.

A Máglyát például kilenc évig írta. Hogy lehet ilyen hosszú ideig dolgozni egy regényen úgy, hogy amikor elkészült, ne akarja újraírni az egészet?

Amit egyszer kiadok a kezemből, azt én sose akarom újraírni.

Tényleg?

Amit megírok, az kész van, azt sose akarom újraírni. A munka végén nem vagyok elégedetlen a szövegeimmel, nem az a fajta író vagyok, aki gyűlöli elolvasni a régi szövegeit, visszalopja azokat a könyvtárból, és azt gondolja, hogy nem dolgozott eleget.

Nem, amikor én befejezem, akkor azt érzem, hogy tényleg készen van. Olyan, mintha egy gömböt raknék össze, és amikor kész van, onnantól kezdve az számomra egy tökéletes forma, abból aztán se elvenni, se hozzátenni nem kell és nem is lehet.

Nem is úgy értettem, hogy ne lenne kész, hanem úgy, hogy az ember stílusa változhat annyit az évek alatt, hogy sutának érezze, amit kilenc éve írt.

Nincs olyan, hogy amit régen írtam, annak a stílusa már ne tetszene. Az igaz, hogy sokszor az egy másik stílus.

Egy könyvön belül?

Egy könyvön belül nem, feltéve, hogy az a könyv regény. A novellásköteteimben sok stílusban és hangon írok, ott kiégett testépítők éppúgy szóhoz juthatnak, mint öreg énekesnők.

Nagyon gyakran előfordul, hogy hiába látok meg valamit és kezdem el írni, hirtelen megtorpanok, és nem megy tovább, akármit csinálok. Ez nagyon fájdalmas kudarc, és a pályám elején nagyon nehezen is viseltem. Azóta viszont megtapasztaltam, hogy évekkel később is be tudok fejezni egy szöveget úgy, hogy közben hozzá sem nyúlok. Sok olyan szövegem van, amiben van egy vágás, amit senki nem lát, én viszont tudom, hogy ott eltelt 2-4-8 év. Ilyen szempontból egységes, amit írok.

Kicsit úgy gondolok magamra, mint egy erdőkertészre. Elültetem a fát és néha egyszerűen nem tud elég gyorsan nőni. El kell telni időnek ahhoz, hogy megnőjön. Általában nem azzal van a baj, hogy amit régen írtam, nem volt jó, csak nem volt kész.

A Máglya első és utolsó darabja között tényleg eltelt 9 év, de lehet, hogy több is. Nehéz pontosan kiszámolni, és nem is érdemes, mert nagyon elkeserítő tud lenni. Általában nem lineárisan írok egy könyvet, úgy keverem aztán össze. Szóval úgy lehet ilyen sokáig dolgozni egy könyvön, hogy egyszerre sok mindent írok.

Ebben nem vagyok fegyelmezett, de megtanultam, hogy úgyis ki kell jönnöm belőle. Az első regényem, A pusztítás könyve írása közben nagy erőkkel próbáltam ellenállni A fehér királynak, majd mikor befejeztem azt is, egyszer csak megtaláltam A pusztítás könyve alatt írt jegyzeteimet, és rádöbbentem, hogy azok már a később regényfejezetekké váló novellák vázlatai voltak. Vagyis duplán találtam ki ugyanazt, pedig nem szoktam előre kitalálni szövegeket.

Néha azt érzem, hogy nem is én találom ki a szövegeket, hanem amit írok, az egy fordítás, és van egy eredeti.

Ez elég furcsa, honnan jön?

Talán annak is köszönhető, hogy fiatal koromban a műfordítást gondoltam az egyik legjobb íráshoz vezető gyakorlatnak. Fegyelemre és alázatra tanít, ha az ember lefordít egy Beckett regényt, legalább olyan sokat tanul az írásról magáról, mint Beckettről. Ezt a fordítói attitűdöt próbáltam átvinni az írásba is, a nehéz pillanatokban jó eljátszani a gondolattal, hogy igenis létezik egy már kész eredeti, nekem csak írássá kell fordítanom.

Nyilván az eszemmel azért tudom, hogy én írom a szövegeket, és nem egy másik univerzumba nézek át, és azt sem gondolom, hogy felső sugallatra készül, de azért csak azt gondolom, nem én döntök sokszor.

Nem úgy írok, hogy eldöntöm előre, mi fog most történni. Nekem azt meg kell látnom. Ez a része nagyon nehezen megmagyarázható és irracionális. Egy fehér fallal szembe ülve dolgozom, eszembe jut valahonnan egy kép, ha eleget nézem, megmozdul, aztán lassan megértem, hogy mi történik pontosan, és akkor többnyire meg is tudom írni a jelenetet. Ezért nagyon nehéz szinopszist írnom, ha kérik, például egy pályázathoz. Menet közben nem tudok ilyet írni, mert nem tudom, mi lesz.

Onnantól viszont, hogy megszületik egy ilyen működő jelenet, már nagyon nehéz, szinte lehetetlen megváltoztatni, hiszen az úgy van, ahogy lennie kell. Ezért sem szeretek filmet írni, mert ott gyakran az a rendezők mániája, hogy mindent át kell írni újra és újra. Én egyszer írom meg, amit megírok, de akkor az készen is van.

Mondta korábban, hogy a Máglya is egy képből indult.

Igen, abból, hogy valaki ráteszi egy halott mátyásmadárra a kezét. Nálam majdnem minden egy képből indul ki, vagy nagyon ritkán egy-egy elkapott mondatból.

Ebből a képből hogyan lett az az elképesztően összetett regény, amiben zsidóüldözéstől kezdve a besúgáson át egy diktatúra összeomlásáig minden van? Hogy alakul ki egy ilyen történet?

A Máglyánál az történt, hogy kifókuszáltam, a kézről, mint egy filmben, megláttam azt, hogy egy kert közepén fogja a főhős a madarat, és ott volt körülötte az egész város, benne a rendszerváltás forgatagával. Olyan volt, mintha egy örvénylő hurrikánt láttam volna felülről, bent középen a csendes kert volt a vihar szeme.

Ez olyan, mintha belül építenék egy házat, kőről kőre. Nem tudom, mi lesz a következő fejezet, párhuzamosan indítok különböző részeket. Ez egy nagyon rossz recept vagy egy nagyon jó recept.

Jó receptnek tűnik.

Ez nem tanítható. Nem mondhatom másnak, hogy így kell írni. Ez egy olyan mesterség, ahol az embernek személyre szabottan magának kell kitalálnia a munkamódszerét, aztán magának kell megcsinálnia hozzá a szerszámokat, de még a szerszámokhoz szükséges ércet is magának kell kibányásznia, ha komolyan gondolja.

Nyilván egy idő után látom, hogy mi történik, megértem, hogy hogyan kezeli a szövegem az időt, és abból miféle tér-, idő- és regényszerkezet következik, de a munka feléig, harmadáig csak intenzív képeket és az azokból kiinduló jelentek kaotikus forgatagát látom.

A munka utolsó harmadára aztán minden összeáll, de nagyon nehéz volt megtanulnom, hogy ebben bíznom kell. Az emberek úgy képzelik az írókat, mint a filmbeli nyomozókat: van egy nagy parafatábla előttük, tele cédulákkal, fotókkal, madzagokkal összevissza kötött szereplőkkel, és előre látják a szerkezetet… Vannak ilyen írók, így is lehet dolgozni, én nem tudok.

Nagyon sok organikusan épülő világban mozgok egyszerre. Ez irracionális, de a munkám is irracionális, végül is nem létező emberekről írok nem létező történeteket úgy, mintha léteznének. Utána ők léteznek is, mert akik elolvasták, azok számára létezni fognak, gondolni fognak rá, együtt fognak érezni ezekkel a szereplőkkel. Aki elolvasta a Máglyát, nem fogja nekem felmondani a cselekményt, de lesznek pillanatok, mikor kiveszi a hűtőszekrényből a sűrített tejes tubust, és egyszerre ő lesz Emma. Tudom, hogy vannak ilyenek, sokkal megtörtént ez már azóta. Ettől jó egy szöveg, hogy ezt megcsinálja, hogy más emberek életének részévé tud válni. Ez rám is igaz, én is gondolok ilyen jelenetekre számtalanszor, amiket más regényekben olvastam.

Semmi nincs benne a saját életéből?

Valamennyi biztos van benne, hiszen én írtam, de hogy mennyi és hogyan, azt nem mindig jó tudni. Néha utólag jövök rá, hogy azok a szavak, amiket a hőseim kimondanak, valaha a saját mondataim voltak. A fehér királynál mindig azt feleltem erre a kérdésre, hogy a regény húsz százaléka a saját valóságom. A Máglyánál is lehetne találni egy ilyen számot, de mondok inkább konkrétabb példát van benne egy régi szenes vasaló, amibe a nagyapa a cigarettáit dugdosta, ez konkrétan a mi vasalónk volt, most is ott a konyhapolcon, és tényleg, apám ebben tartotta az úgynevezett dugesz cigiket. De van a könyvben egy alaposan kidolgozott, ötvösmunkával készült, gyíkokkal díszített ezüst cigarettatárca is, a nagyapáé, ami nem létezett soha, ezt a tárgyat, úgy ahogy van én találtam ki. A szememben a kettő között nincs különbség, és néha játékból be-bemegyek egy-egy régiségkereskedésbe és keresem azt a tárcát.

Az is nagyon érdekes, hogy a szöveg mélyszerkezete hogyan adja ki önmagát gyakran én magam is csak évekkel a megírás után értem meg ennek a működését, hiszen sokszor később is foglalkoznom kell a szövegeimmel egy fordítás vagy felolvasás miatt, és néha csak ilyenkor veszem észre, hogy milyen motívumok hogyan kapcsolódnak össze, és milyen szerkezetet hoznak ezáltal létre – a Máglyában például a cigaretták helyének különös jelentősége van.

A sztorival is meg tudja saját magát lepni?

Hogyne. Sőt, meg is kell lepnem vele magam. Ezért jó írni, ezért érdemes csinálnom, mert leírhatatlan érzés, mikor a sok szilánkból látszólag hirtelen összeáll a történet és működni kezd. Nem egyszerű flow élmény ez, annál is sokkal-sokkal több. Olyan, mintha rájönnék valamire, ami mindig is úgy volt, mert maga az univerzum szerkezete diktálja, hogy olyan legyen amilyen, és ne másmilyen

Könnyű azt gondolni, hogy a Máglyában például ravaszul kitaláltam előre, mi lesz a koporsókban. De nem, egyszer a regény írásának vége felé megértettem, hogy azért volt rájuk szükség, mert ott van bennük a megtalálhatatlan múlt, amit mindenki keres.

Nem csak a Máglya, de A fehér király is a diktatúráról szól, egy kisfiú szemén keresztül. A Facebookon közzétett egy dolgozatot, amit 16 évesen írt a zsarnokságról. Olyan lényeglátás volt benne, hogy azt felnőttként is sokan megirigyelnék. Vannak emlékei arról, hogy gyerekként mikor kezdett figyelni arra, mi zajlik ön körül? Volt egy meghatározó pont?

Lehet azt mondani, hogy korán felnőttem. Vannak ilyen pontok, persze, egyikre-másikra igen pontosan emlékszem is. Négy és fél évesen kezdtem óvodába járni, apám vitt el, mentünk végig a Poklos patak partján, és elmondta útközben, hogy két fontos szabályt kell most megtanulnom. Az egyik, hogy amit az óvodában hallok, az mind hazugság, abból semmit se higgyek, semmit se hihetek el. A másik, hogy amit otthon beszélünk, abból nem mondhatok el semmit, különben az apám és anyám börtönbe kerül, én pedig a javítóba. Ez talán apám költői túlzása volt, de attól én még gyerekként halálosan komolyan vettem.

Tényleg túlzás volt?

Bizonyos szinten túlzás volt, bizonyos szinten nem, nehéz megmondani. Durva időszak volt, durva dolgok történtek körülöttünk, tényleg történhetett volna nagy baj egy rossz mondatból, de nem biztos, hogy a családunk teljes pusztulásának a súlyát az én vállamra kellett volna tennie apámnak akkor. De furcsa teher az a félelem, amit akkor kell cipelni, ha az ember egy olyan országban él, ahol tényleg van mitől félni, és érdemes is, mert előfordul, hogy emberek tényleg eltűnnek vagy meghalnak.

Egy igazi kemény diktatúrát például arról lehet megismerni, hogy a halált is ki tudja sajátítani. A nyolcvanas évek Romániája ilyen hely volt, ha valaki mondjuk öngyilkos lett, sose lehettünk biztosak abban, hogy tényleg az történt. Szilágyi Domokos apám barátja volt, és róla mindig mondta, hogy egyáltalán nem biztos benne, hogy Szisz tényleg öngyilkos lett és nem megölték. Minden komolyabb autóbaleset után a szeku gyilkos szenes teherautóiról suttogtunk. Mertük feltételezni a gyilkosságot a rendszerről, nem véletlenül nevezte Herta Müller a halál birodalmának.

Szóval lehet így élni, és akkor mondhat ilyeneket az ember a gyerekeinek, ami attól még, nem biztos, hogy helyes. Mindenesetre gyorsan felnőttem, viszonylag vad körülmények között kellett megtanulnom, hogy mi a szabadság, hogy egyáltalán lehetséges-e.

Apám valószínűleg a saját tapasztalatai miatt megpróbált felkészíteni arra, hogyan lehet mégiscsak úgy élni, hogy az elviselhető legyen. Ő orvos volt, és engem is mindig arra biztatott, meggyőződése volt, hogy a diktatúrában az orvosok valamennyire kivételezett helyzetben vannak, hiszen van valamennyi hatalmuk.

Hittem neki, belsővé tettem ezt a vágyat, nagyon keményen arra is készültem, hogy orvos leszek, de amikor Magyarországra kerültünk, rájöttem, hogy én igazából csak azért akartam orvos lenni, hogy azzal megteremtsem magamnak az íráshoz szükséges szabadságot. Egyébként apám is nagyon tehetséges író volt, csak nem futotta ki a pályáját, de egy karcsú kötetnyi írást publikált lapokban. Nemrég megtaláltam az egyik első írását is, a húszéves kora körül készült novelláját, egy fiatal lány boncolását meséli el benne, nyomasztóan gyönyörű szöveg. Tervezem, hogy egyszer majd összeszedem az írásait, és esszéket írok majd hozzájuk, így folytatok majd egyfajta párbeszédet vele. Ezzel még tartozom neki, sok minden más mellett.

De visszatérve, a szüleim nem titkolóztak előttem soha, láttam, amit láttam. A szekusok 84-ben szétdúlták a lakást, elvittek egy csomó könyvet, a szobámból elkobozták a Magyar Ifjúságot. Ezek erős élmények, úgyhogy nem nagyon voltak illúzióim soha.

13 évesen kezdett el írni. Volt olyan élménye, amiről azt gondolta, mindenképpen meg fogja majd írni?

Nem, sose gondoltam azt, hogy konkrétan meg fogok írni dolgokat, mert az írás nekem mindig látomásos menekülés volt. Talán nem a menekülés a legjobb szó rá, de úgy kezdtem írni, hogy egyszer csak láttam magam előtt egy fantáziaképet, amit nem tudtam elfelejteni. Miután nem tudtam rajzolni, megpróbáltam leírni. Így született az első novellám, másfél oldal, arról, hogy egy Istenkirály zsarnokot egy revolverrel fejbe lő a főhős. Felszabadító érzés volt megírni, remegtem, amikor letettem a tollat, onnantól kezdve tudtam, hogy író akarok lenni.

A látomásosság miatt írtam viszonylag kevés esszét, de lassan azokból is elkészült egy kötetre való, és amikor elmúltam ötven, azt éreztem, elég önismereti munkát végeztem az íráson keresztül, eljött az ideje annak is, hogy konkrét események alapján írjak, mert vannak olyan pillanatok az életemben, amiket önreflexíven szeretnék elemezni. Ez egy komoly tanulási folyamat. De előbb a regényt kell befejeznem.

Pár éve mindenfajta előzmény nélkül egyszerűen kiírta a Facebookra, hogy diszlexiás, jóval a „Taigetosz-törvény előtt”, ami a tanulási nehézséggel küzdő gyerekek helyzetén nehezített. Mások az ilyet titkolni szokták, ön miért jött elő vele?

Mert valaki mesélte, hogy a gyerekének hasonló okok miatt problémája van az iskolában, és rájöttem, hogy ilyen szempontból a rendszer sokszor szinte ugyanolyan, mint amilyenben felnőttem. Örülök, hogy lett hatása a szavaimnak, gondoltam, hogy fontos erről beszélni, de azt nem, hogy ennyi embernek fontos lesz. Sokan mondják azóta, hogy hasonló helyzetben vannak vagy voltak, és segített nekik, e és a magam szempontjából is jó tisztázni azt, hogy ott és akkor pontosan mi történt velem. Azóta rengetegszer keresnek meg ezzel, hívnak konferenciákra, de mindig nemet mondok, nem akarok folyamatosan a diszlexiámról beszélni.

Engem soha senki nem diagnosztizált, akkoriban nem is létezett ez a diagnózis, de rettenetesen nehéz volt megtanulnom írni, és akkor lettem beszédhibás is. Én ezt a kettőt összekötöm egymással. Mi egy kísérleti generáció voltunk, és ugyan magyar osztályba jártam Marosvásárhelyen, de tudtommal mi voltunk az első osztály, akiknek ugyanúgy kellett románul írást és olvasást tanulniuk, mint a román gyerekeknek, ugyanolyan román irodalom és nyelvtan óráink és tankönyveink is voltak, tehát nem idegen nyelvként tanultuk.

Mindezt a nulláról?

Igen. Azt várták el, hogy tudjunk románul. A tanító néni is akkor szembesült azzal, hogy neki ezt kell csinálnia, de zokszó nélkül teljesítette. A mi esetünkben ez olyan szempontból könnyebben működhetett, hogy vegyes környezetben nőttem fel, Marosvásáhelyen a blokkok között a gyerekek játék és verekedés közben szinte észrevétlenül megtanulhattak egymástól románul vagy magyarul, de a Székelyföldön ez már nem így volt.

Két olvasókönyvünk volt, egy román és egy magyar, kétfajta ábécét kellett megtanulnunk, és a román helyesírás is kicsit más. Azt gondolom, ez közrejátszott. A mai napig nem tudok helyesen írni, nem veszem észre, ha összekeverednek a betűk a szavakban. Az emberek persze azt hiszik, az íróknak aztán tényleg tudniuk kell helyesen írni. Emlékszem, mikor Magyarországon másodikos gimnazista koromban egy rövid időre előálltam azzal, hogy író akarok lenni, az osztályfőnököm rögtön visszakérdezett, hogy mégis hogyan, ha nem jó a helyesírásom. De igazából tudjuk, hogy a helyesírás egy arbitrális konszenzus eredménye, az írás, mint alkotás nem erről szól.

És igen, az, hogy valaki nem tud helyesen írni, nem tud számolni, vagy tanulási nehézségei vannak, még nem jelenti azt, hogy az illető értéktelen. Valójában az oktatásnak is erről kellene szólnia, hogy ezek az emberek értékesek, és személyre szabottan kellene működnie, hogy segíteni tudjon nekik. Nagyon nagy baj, ha az oktatási rendszer inkább ledarálja ezeket az embereket. Nem jó, hogy az oktatás ebbe az irányba megy, hogy egyre keményebbé válik, és bármi miatt megalázzuk a diákjainkat. Én abban hiszek, hogy egy jó tanár odafordulással és szeretettel bárkiből ki tud hozni bármit.

Mi traumatizálta annyira az iskolában, hogy elkezdett dadogni?

Képzelje el, hogy egy gyerek bekerül az iskolába, ráadásul fél, a tanítónő pálcával jár, kedves ugyan, de azért hátra tett kézzel kell ülni. Ha megmozdul, először csak rászólnak, utána kap egy tenyerest vagy körmöst. Kiabálnak vele, mindenki kiabál, mindenki retteg. Időnként előkerülnek iskolai felvételek, borzasztó, hogy nézünk ki rajta. Senki sem mosolyog, csupa megvert embert látok, a tanítónő is úgy néz ki, mint akit folyamatosan megaláztak. Nyilván a pálcázást tanulta meg fegyelmezésként, akkor ez volt a szokás. Nagyapám Vásárhely legendás földrajztanára volt, sok történet van róla, és ezek között fizikai bántalmazások is fel-fel bukkannak.

Borzasztó nehéz volt elviselni, hogy iskolába kell járni, sose szerettem. Mindig is egyedül szerettem tanulni, autodidakta voltam. Szerencsére jó memóriám volt, odafigyeltem órán, így nem kellett házi feladatokkal bíbelődni. Az iskola nem arról szólt, hogy ott jó dolgok történnek, még ha jó tanáraim is voltak, és mindenki erején felül küzdött azért, hogy magyar iskolába járhassunk, mindenkiben hatalmas frusztrációt okozott az elnyomás.

Emlékszem, egyszer bejött a matektanár, aki aligazgató is volt, és amúgy remek tanár, de akkor azzal kezdte az órát, hogy fogta és szétverte a katedrán a széket. Nyilván volt ennek oka, és nem minket bántott, hanem a széket, de azért félelmetes volt végignézni azt a dührohamot. Biztos, hogy nem minden iskolában történtek ilyenek, de a feleségem, aki ugyanebben az időben Kolozsváron járt iskolába, tud hasonlókat mesélni bőven.

Valójában arról szólt a rendszer, hogy mindenki védtelen, mindenki megaláz másokat, és mindenkit megaláznak. Nagyon nehéz nem továbbadni a frusztrációt. Ez az óvodáig is lecsorgott, sőt, még azon is túl. Mi gyerekek, sem bántunk szépen egymással. Én ugyan nem voltam egy nagyon verekedős gyerek, de a kezem-lábam azért csak eltörött.

Úgyhogy az egy vad hely volt, még úgy is, hogy tudnak róla szép emlékeim lenni, mert mindennek ellenére szabad gyerekek voltunk, csatangoltunk, kalandjaink voltak. Ennek a világnak a lehető legvadabb és -szebb verzióját mutatja be A fehér király.

Az előbb úgy mondta, hogy átkerültek Magyarországra. Az nem inkább menekülés volt?

Egy kicsit az, de mi hivatalosan kivándoroltunk. Anyámnak sokkal korábban elege lett, kiskorom óta el akart jönni, apám viszont a végsőkig maradni szeretett volna, egy idő után viszont belátta, nincs más választásunk. Ez részben annak volt köszönhető, hogy újra rászállt a titkosszolgálat, ami nem is volt annyira titkos, és elkezdték kihallgatásokra hívogatni, egyszer például azért, mert magyar könyvekért járt Bukarestbe a nagykövetségre.

Ez abban az időben történt, mikor már szinte nem engedtek át a határon magyar könyveket, de volt egy olyan kezdeményezés, hogy a bukaresti nagykövetségen lehetett választani ajándékba. Apám amúgy is Bukarestbe ment vizsgázni, hogy egyetemi tanársegédből végre adjunktus legyen – minden évben megpróbálta, de mindig megbuktatták –, és onnan jött haza, mikor Brassó környékén átkutatták a vonaton, és megtalálták a táskájában a könyveket. Azokat elkobozták, és jöttek házkutatni.

Az adhatta meg a végső lökést, hogy valamikor ezután verekedésbe keveredtem, és három helyen eltört a bal karom. Ennek szerintem nem volt köze a rendszerhez, de erre sem lehet mérget venni, fortélyos dolgok voltak. Egy olyan fiúval verekedtem össze, akivel már korábban az iskolában is többször összeakadtam, és hát nem én győztem, a végén bakanccsal ugrált a karomon.

Tél volt, egy bő ujjú kabátban voltam, éreztem, hogy fáj, de nem gondoltam, hogy nagy baj van. Vasárnap volt, a nagyszüleimhez mentünk látogatóba, és ott már nem tudtam levenni a kabátom. Ez komoly sokk volt, és máig emlékszem apám arcára: azt hiszi, minden rendben, és egyszer csak meglátja a fia alkarját kifli alakban. Ő orvos volt, rögtön mentünk a kórházba, segített helyre rakni a karom, de altatni kellett.

Ezután beadtuk a papírokat. Mi nem megszöktünk az országból, hanem végig csináltuk ezt a hosszú, kafkai kivándorlási folyamatot, ami úgy zajlott, hogy az ember beadja a kérelmet, és vár. Volt, aki két hét alatt megkapta az útlevelet, volt, aki éveket várt rá, nem lehetett tudni, hogy meddig tart. Elég meghatározó élményem volt, hogy összecsomagolunk, és utána várjuk a postaládába az értesítőt az útlevélről. Erről közvetve írtam is egy drámát, a Kalucsnit. Nálunk ez a folyamat majdnem három évig tartott.

Nagyon sokan jöttek el akkor, de a rendszernek sem volt ellenére, az volt a cél, hogy etnikailag homogén állam legyen Románia, kerül, amibe kerül. Azt gondolom, hogy ha nem dől össze a rendszer – ami nem volt evidens, hogy megtörténik –, akkor ezt valószínűleg el tudták volna érni.

Egyébként minden nehézség ellenére szép időszak volt, mert a szüleim többé-kevésbé munkanélküliek lettek amiatt, hogy ki akartunk vándorolni – bár hivatalosan a munkanélküliség nem létezett –, de az a pár év arról szólt, hogy együtt van a család, rengeteget beszélgettünk, olvastunk, römiztünk, filmeket néztünk, és készültünk arra, hogy majd lesz tán egy másik élet.

Ahogy olvastam, önt ez eléggé megrázta, mert közben járta Marosvásárhely utcáit, hogy mindent memorizáljon.

Nem akartam eljönni, nagyon hűséges ember vagyok. Máig az vagyok, semmit nem cserélek le szívesen. Tizenkettő múltam, amikor elkezdődött, érzékeny koromban talált engem ez a búcsúzás, rögeszmém volt, hogy ezt a várost magammal kell vinnem, nem szabad elfelejtenem. Nem tudom miért, de valójában egyfajta száműzetésre készültem. Hiába tudtam, hogy ilyen körülmények között is vissza lehet járni, úgy éreztem, hogy ha engem onnan elszakítanak, akkor mindenestül el kell szakadnom. Egyetlen könyvet hoztam magammal, meg talán az órámat. Minden mást el kellett adni, mert abból éltünk a várakozás évei alatt.

Nem volt olyan opció, hogy visszaköltözzön?

Akkor még gyerek voltam, 15 éves koromban jöttünk át.

Későbbre gondoltam.

Később már minek? Nekem nagyon-nagyon el kellett ezt a várost pusztítani magamban, hogy el tudjak onnan jönni. Másfél év után mentünk vissza először, akkor lett igazán honvágyam. Rájöttem, hogy én nem akarok és nem is leszek képes ezzel a honvággyal élni, már új életem van, nekem ott nincs mit keresni és nincs hova visszamenni. 2005-ig nem is mentem egyáltalán. Azóta voltam Vásárhelyen, most már szívesen is megyek, ha hívnak.

Most már érzelemmentesen jön-megy?

Nagyjából. A saját városomat magammal hoztam, oda térek vissza. Kicsit az írás is erről szólt.

A kettőt összehasonlítva hogy érzi magát a mostani rendszerben? Korábban arról beszélt, ezt nem diktatúrának látja, hanem túlhatalomnak.

Én nagyon alapos oktatást kaptam arról, hogy mi az elnyomás. Sokszor kérdezik tőlem, hogy Magyarország diktatúra-e, de egy olyan igazi, kemény diktatúrában, amiben én éltem, ezt a kérdést fel sem lehet tenni, vagy csak egyszer. Aki átélte, tudja, mi az.

Igazából azt kell kérdezni, hogy a világ, amiben élünk, az olyan szabad demokrácia-e, mint amit elképzeltünk magunknak, amikor ’88-ban az utcára mentünk. Teljesültek-e azok az álmaink, az a fajta szabadság lett-e a miénk, amiről mindig álmodtunk. És hát nyilván evidens a válasz.

Sokan mondhatják, hogy nem erről a szabadságról álmodtak, de tevőleges résztvevői voltunk annak, ami kialakult. Van megfejtése arra, hogyan tudtunk visszasüllyedni erre a szintre?

Azt gondolom, hogy a rendszerváltás naiv pillanat volt, azt hittük, hogy akik részt vesznek benne, mind nagyon hisznek a demokráciában. Az csak akkor működik, ha mindenki hisz benne. Olyan, mint egy kártyajáték, amiben senkinek nem szabad csalni.

A hatalom viszont nagyon kemény drog, de senki nem gondolta akkor, hogy mindenkire hathat. Pedig kicsiben mindenkivel megtörténik, hogy elkezd visszaélni a hatalommal, az emberi kapcsolatok többsége aszimmetrikus, minden játszma hatalomjátszma, és nagyon nehéz elkerülni, hogy az ember ne éljen vissza a ráruházott mégolyan kis hatalommal is. Emlékszem, mikor aikido edzésre jártam, és sárga övesként felvezethettem edzéseket, milyen boldogan mondtam, mikor valaki megszólalt, hogy 10 fekvőtámasz! Aztán rájöttem, mit csinálok.

Valójában ami a hatalmat illeti, a legrosszabbat kell feltételezni mindig és mindenkiről, és abból kell kiindulni. Egy ideális demokráciában csak annak szabadna hatalomhoz jutnia, aki nem magát a hatalmat akarná, hanem csak a feladatot, amit jelent. És ezt is csak korlátozott ideig, egyszeri lehetőségként, négy évre, öt évre, hogy mindenkinek egy sansza legyen, próbálja meg abból kihozni a legtöbbet.

Paranoiás módon a lehető legrosszabból kellett volna kiindulni, csak nyilván a rendszerváltáskor azt gondoltuk, hogy a lehető legrosszabbon már túl vagyunk, és senki ezt se akarja még egyszer.

Nyilván senki se úgy vág neki húszévesen a politikának egy demokráciában, hogy majd ő milyen zseniális diktátor lesz, de ez erősen személyiségtorzító folyamat.

Engem nagyon érdekel ennek a lélektana, az első regényem is részben ezt vizsgálja. A pusztítás könyve ugyanis arról szól, hogy egy ember, aki annyira nem akar hatalmat, hogy parancsmegtagadásért száműzetésbe küldik, hogyan kerül egy háborús helyzetben olyan körülmények közé, ahol tevőlegesen jut el majdnem a népirtásig. Az érdekelt, hogy belülről, annak átélése és végrehajtása közben mennyire látszik a történelmi bűn, kivonhatja-e magát alóla bárki?

A hatalom olyan átnevelő tábor, amibe saját magunkat zárjuk, ha nem vigyázunk.

Valójában sajnálom azokat az embereket, és nemcsak a politikusokat, akik mindennél jobban ragaszkodnak a hatalomhoz, mert ők tényleg elvesztik a saját személyiségüket, és átnevelik magukat valami mássá.

Nem ismerik elegen a nagy piteştii börtönkísérletet: arról szólt, hogy a börtönbe került szélsőjobbos vasgárdisták hogyan lettek kommunista átnevelők, és hogyan kínozták halálra a saját egykori társaikat, másokat, egymást, mindenkit. Azzal kapcsolatban, hogy az emberek mire képesek egymással, nem lehetnek illúzióink. A hatalom természetétől fogva arra csábít minden hatalomgyakorlót, hogy visszaéljen vele. Láthatjuk, hogy miénknél sokkal régibb demokratikus hagyományokkal rendelkező országokban is milyen gyönyörűen lehet visszaélni ezzel, és hogy a fékek és egyensúlyok csak addig működnek, amíg mindenki hisz bennük. A vége aztán a pusztítás és a pusztulás.

Hogy lehet megállítani? Sehogy?

Elég sok disztópikus világot építettem, van a Qubiton egy sci-fi tárca sorozatom, telis-tele sötétebbnél sötétebb világokkal. Ideje lenne írnom egy utópiát is, olyat, ahol a hatalom birtoklóit kötik igen szigorú szabályok, komoly empátia teszteknek és pszichológia vizsgálatoknak kell folyamatosan alávetniük magukat, úgy, hogy közben egymást ellenőrzik, és a teljes transzparencia lehetne a hatalom ára. Ha szabadon engedem az írói fantáziám, lesznek elméleteim arra, hogyan lehetne létrehozni a mostaniaknál jobban működő demokráciát.

Igény az volna rá?

Ez nagy kérdés, hogy valójában akarunk-e, tudunk-e, és merünk-e szabadon élni, vállaljuk-e azt a munkát, ami ezzel jár. Nem biztos, hogy akarjuk.

Ijesztő tud lenni a rajongás is, az, hogy milyen erősen belénk van kódolva a törzsi kultúra, a törzsi gondolkodás, az erő imádata. Racionálisan nézve nehéz megértenem, hogy az egyik ember hogy tud imádni egy másikat, vagy rajongani érte.

De önért nem rajonganak?

Remélem, hogy inkább csak szeretnek az olvasóim, de amennyire lehet, igyekszem mindenféle rajongást korlátozni. Nagyon jó érzés, amikor az ember olyat csinál, amiről tudja, hogy másnak is fontos, de ne értem rajongjanak, hanem azért, amit írok. Azt gondolom, hogy én mint személy nem vagyok fontos.

Viszont egy elég közvetlennek tűnő író, hiszen válaszol egy érettségizőnek vagy egy ismeretlen olvasójának. Ezt miért tartja fontosnak?

Egyszerűen így alakult, sokszor egyszerűbb válaszolni, mint nem válaszolni. Addig jó ezt csinálni, míg nem megy az ember munkája vagy magánélete rovására. Tulajdonképpen nem bánom, hogy elérhető vagyok, hogy lehet velem beszélni. Nyilván nem mindig és nem minden helyzetben, és nagyon sokszor mondok nemet.

Mint mindenki, kicsit én is rákényszerültem arra, hogy jelen legyek a közösségi hálón. Eleinte kerültem ezt, de mikor az első újságíró azt mondta, hogy azért nem készült fel az interjúra, mert nem talált rólam semmit a neten, akkor rájöttem, hogy az emberek már nem nagyon járnak könyvtárba, és ha nem akarom magyarázni a bizonyítványom, egyszerűbb csinálni egy honlapot.

Aztán, mikor az első ember mondta, hogy keresett, de nem talált a közösségi médiában, akkor rájöttem, hogy sokan odáig sem fognak eljutni, hogy a Google-ban rákeressenek, úgyhogy akkor elkezdtem oda is kitenni szövegeket.

Egyébként az is szerepet játszhat, hogy szeretek tanítani, de az intézményes keretek nem nekem valók, és rájöttem, hogy van olyan tudásom, ami az íráson kívül is érdekes lehet, és azt a főzéstől kezdve sok minden másig bezárólag szívesen megosztom.

Mit mutat önnek, hogy hosszú utat kellett bejárniuk ahhoz, hogy az Esterházy alkotóház megvalósulhasson? Úgy kellett kalapozniuk, ahelyett, hogy ez fordítva történt volna.

Azt, hogy Magyarországon nem jött létre az a fajta nyílt és erős civil társadalom, amiben a rendszerváltáskor reménykedtünk. Amikor Péter halála után kiderült, hogy ő is és a család ezt szerette volna, azonnal élni kellett volna a lehetőséggel.

De nézzük a jó oldalát, ha csak nyolc év után is, de most mégiscsak úgy néz ki, hogy sikerült kerülőutakon megvalósítani, hirtelen nagyon sokan próbáltak segíteni, Vámos Miklós emberfeletti munkával koordinálta ezt a sok jóakaratot, és ha minden jól megy, jövőre megnyílik a ház.

Persze egy ideális országban sokkal magától értetődőbbnek kellene lennie a gazdasági elit és gazdagok számára az ilyesfajta kulturális kezdeményezések támogatása.

Budapestnek nincs ilyen alkotóháza. Persze fel lehet tenni a kérdést, hogy miért fontos az, hogy egy-egy vidéki vagy külföldi író a mi fővárosunkban alkotó időt tölthessen. Ez egy bonyolult kérdés, de például Berlin azért van annyira jelen a magyar köztudatban, mert magyar írók rendszeresen élhettek ott egy pár hónapot, évet.

Nem csak élhettek ott, de a legjelentősebb írók – Esterházy, Kertész, Nádas – irodalmi hagyatéka is ott van.

Igen, ez rendhagyó helyzet, de meg tudom érteni. A Berlini Művészeti Akadémia mindig erősen törekedett arra, hogy több legyen egy német akadémiánál. Hagyomány, hogy tagokká választanak nem német írókat is. Többnyire az a követelmény, hogy az illető Németországban ismert legyen, és tudjon németül, és a tagoknak felajánlják, hogy helyezzék el ott az irodalmi archívumukat, amit aztán gondoznak és feldolgoznak. Magyarországgal különösen erősek a kapcsolatuk, és nagyon büszkék is rá, hogy ilyen jelentős magyar gyűjteményük van.

Ez Magyarországon is tökéletesen megvalósulhatna, de ehhez hosszútávon kellene gondolkodni, tudni, és éreztetni az írókkal, hogy a hagyatékuk a belátható időn belül mindig is fontos lesz, jól karbantartottak és kutathatók lesznek. Ehhez nemcsak archívumok kellenek, hanem arra is kellene lennie pénznek, hogy mondjuk Tandori Dezső, Konrád György vagy Juhász Ferenc örökségével komoly egyetemi kutatócsoportok foglalkozzanak, hogy a hagyaték élő legyen, szövegkiadások készüljenek, a magyar kultúra igazán magáévá tehesse az alkotásaikat. Most kapásból mondtam három nevet, de nyilván sokak életműve kellene sokkal nyomatékosabban jelen legyen a kulturális térben. Hogy még konkrétabb példákat mondjak, pár éve vesztettünk el Kántor Pétert és Lator Lászlót, mindketten korszakos jelentőségű költők, és most az összes műveik nem kaphatóak. Ez alapvetően infrastrukturális kérdés, de nem látom, hogy ez a gondolat itt olyan fontos lenne. Én egy olyan országot kívánok magamnak, ahol erre van idő és pénz.

Nemrég újra publikáltuk A puskák és galambok című novelláját, ami két változatban készült, béke- és háborúverzióban. A két szöveg egy szó kivételével teljesen ugyanaz, és azon múlik, hogy a béke vagy a háború törhet ki, hogy melyik szerepel a végén. Most ez amúgy is különösen aktuális. Nem érzi úgy mostanában, hogy a szavak teljesen elvesztették a jelentőségüket?

A hatalom mindig ki akarja üresíteni a nyelvet, azt akarja, hogy a szavak elveszítsék a jelentőségüket, mert akkor sokkal nehezebb lesz gondolkodni.

A magyar irodalomban az egész posztmodern fordulat arról szólt, hogy megpróbálják valahogy visszavenni a nyelvet a hatalomtól. Esterházyék gúnyt űztek a szocializmus bikkfanyelvéből, és azt játszották, hogy amit a hatalom kiüresített, azt ők annyira szétcincálják, hogy attól az paradox módon újra megteljen tartalommal.

Borzasztó veszélyesnek tartom a nagy nyelvi modellek korlátlan használatát, mert ez lesz az eszköze annak, hogy a nyelv megint teljesen kiürüljön, elkopjon, megszűnjön és ne az legyen, ami.

Holott a nyelvünkre nagyon kell vigyázni, az maga a gondolkodás, ezért is tartom fontosnak, hogy mindenki jó szövegeket olvasson.