Litera, 2023. június 14.
DRAGOMÁN GYÖRGY
Olyan régen olvastam utoljára Cormac McCarthy számomra talán legfontosabb regényét, a Sutree-t, hogy lehet, hogy csak képzelem már benne azt a jelenetet, amikor a főhős megássa a kisfia sírját a zuhogó esőben. Újra és újra eszembe jut mégis az ásót lendítő két karon keresztül a hátba és a gerincbe sugárzó súlyos fájdalom, az ásó élének karcos pendülései, a hörgő lélegzetvétel, a hideg síkos fanyélen csúszkáló két tenyér, az apa utolsó, reménytelen és értelmetlen és elkerülhetetlen vezeklő áldozata.
Sok ilyen, súlyosan az agyamba égett jelenetet tudnék felsorolni Cormac McCarthy regényeiből, egyes mondatait szállóigeszerűen ismételgetem onnan kezdve, hogy húszévesen véletlenül kihúztam egyik könyvét a Beloit College könyvtárának polcáról, és utána módszeresen végigolvastam az egész életművét az elejétől egészen az éppen akkor frissen megjelent The Crossingig, végre találtam egy legalább ugyanakkora írót, mint amekkora Faulkner, gondoltam akkor, és azóta se gondolom másként.
Cormac McCarthy tegnap nyolcvankilenc éves korában meghalt. Lezárult életművet hagyott maga mögött, pályáját teljesen és tökéletesen megfutotta, amit csak tudott, mindent elmondott erről az istentelenül sötét világról, ahol élnünk kell, ahol a kommunikáció egyetlen lehetséges módja és eszköze az erőszak, az erőszak pedig olyan evidens és magától értetődő, mint a puszta lélegzetvétel, belégzek és ütnek, kilégzek és ütök, így van ez, mindig is így lesz és mindig is így volt, véren vettük ezt a világot, megöltük, lehúztuk a bőrét, letéptük a skalpját, megettük a húsát, csak csontjai maradtak, hogy fehérre száradjanak a napon, hogy aztán egyszer azokat is magába nyelje a fekete föld.
McCarthy az egyik utolsó olyan író, aki a világhír ellenére sikerrel zárkózhatott el a nyilvánosság elől, interjúkat szinte egyáltalán nem adott, esszéket nem írt, élete jelentős részét a nyilvánosságtól elzárkózva, a Santa Fe Institute tudósai között töltötte (hogy ment-e előre a fizika által a világ, arra a tavaly megjelent utolsó páros regényében adja meg a választ), az írásain át kell őt megismerni. Szerencséseknek mondhatjuk magunkat, életműve magyarul most már szinte teljes egészében olvasható (úgy tudom a páros regény is fordul már), annak, aki még nem olvasott semmit tőle, először a Határvidék trilógia első két kötetét, a Vad Lovakat és az Átkelést javaslom (Móricz Zsigmond és Bodor Ádám a Károli Bibliát olvassák a Vadnyugaton, miközben Tom Waits szól halkan a háttérben – írtam egyszer ezekről a regényekről), aztán a Véres Délköröket, a Sutreet, az Utat és az összes többit.
Minden McCarthy regény ugyanaz a regény, mert csak egyetlen történet létezik, hősei mind ugyanazt az utat járják reménytelenül de kitartóan, a megválthatatlan, megváltóit erőszakosan elpusztító világban a százezer évvel ezelőtt az obszidián szakócák élére száradt vér ugyanaz, mint amit ezekben a pillanatokban a gyalogsági ásók éléről már meg se próbálnak letörölni a lövészárkokban haldokló katonák, semmi se változik, mert semmi se változhat, ezt mégis újra és újra és újra el kell mondani.
Dragomán György