Élet és Irodalom,
LXVI. évfolyam, 23. szám, 2022. június 10.
DRAGOMÁN GYÖRGY
Volt a könyvtárunkban egy vastag, bőrkötéses, réges-régi könyv, sűrű nyomott latin szövegű, amiről apám azt mesélte, hogy ő azt bizony lopta. Vagyis nem lopta, hanem cserélte, méghozzá egy féltéglára. A cserét nemigen vette észre senki, viszont mindenki jól járt vele, a termelőszövetkezet dolgozói nem csúszkáltak bele a sárba, amikor a már ki tudja, mióta lépőkőnek használt könyv lapjai szét-szétcsúsztak sietős lépteik súlya alatt, apámnak pedig nem volt lelkiismeret-furdalása, hogy egy sárba tett régi könyvön kell lépkednie.
A könyv állítólag egy kastély könyvtárából került a sárba, amikor az egészet széthordták, valamikor a háború után. Jó vastag bőrfedele volt, sokat kibírt, és miután apám itatósokat tett a lapjai közé és megszárította, szépen kipörgött belőle a sár maradéka. Apám persze dühös lenne, hogy nem tudom, melyik kastélykönyvárból és mikor és milyen sárba, azért meg még jobban haragudna, nem tudom már, milyen könyv is volt az pontosan, de sajnos túl kicsi voltam, amikor utoljára a kezemben járt, nem tudtam még olvasni, csak a sár nyomait néztem a régi lapokon szent borzadállyal.
A könyv nincs már meg, vagyis remélem, hogy megvan, csak nem a mi könyvtárunkban, épp csak nem tudom, mikor és hogyan és hova került onnan. Az a legvalószínűbb, hogy apám legkésőbb az áttelepülés előtt odaadta valakinek: vigyázzon rá, őrizze tovább, juttassa majd el egy rendes könyvtárba, mert mi nem fogjuk tudni magunkkal vinni Erdélyből Magyarországra, kizárt, hogy beleütné a kiviteli engedély háromszögletű pecsétjét az ilyen ügyekben illetékes patrimónium.
Nem tudom, apám örülne-e annak, hogy ezt most elmeséltem; szép is lenne levonni belőle tanulságul, hogy hiába bánik kegyetlenül a könyvekkel a háború, hogy még évtizedekkel a dúlás és tombolás után is lehet majd könyveket találni a sárban, és mindig lesznek, akik megpróbálják így vagy úgy megmenteni a könyveket, és a könyvtárak, ha szétesve, megtizedelve, feldúlva is, de mégiscsak túlélik, a könyvek a végén valahogy mégiscsak visszakerülnek a polcokra, valahogy mégiscsak minden jóra fordul.
Jó lenne hinni ebben, ahogy itt állunk végre újra a könyv ünnepén, frissen megjelent könyvek között, írók között és olvasók között, jó lenne felhőtlenül örülni annak, hogy két év után végre újra így júniusban lehetünk együtt és ünnepelhetjük az írást és az olvasást, jó lenne csak úgy egyszerűen átadni magunkat a mohó és kíváncsi vágynak a könyvtáraink gyarapítására, jó lenne nem gondolni arra, hogy Európában megint háború van, hogy égnek és pusztulnak a könyvtárak.
Igen, jó lenne legalább megpróbálni hinni abban, hogy a könyvtárak csak azért is megmaradnak. Ha erre gondolok, persze rögtön a híres londoni fotó jut eszembe, a lebombázott londoni könyvtár a Holland House beszakadt teteje alatt. Még állnak a polcok, a lezuhant gerendák és elszenesedett deszkák között kabátos, elegáns urak állnak, és a polcokat nézegetik, épp, mintha egy könyvesboltban vagy ép könyvtárban bóklásznának, mintha béke lenne. A képről ma már tudjuk, hogy nagy valószínűséggel beállított fotó, azért készült, hogy akik látják, mégis a reményre gondoljanak, a csak azért is reményre.
Nem könnyű most sajnos erre gondolni, nemrég újraolvastam Márai Sándor háborús naplóit, fájdalmas, tárgyilagos szenvtelenséggel írja le, hogy milyen volt utoljára hazamenni a szétbombázott régi lakásába: „Egy utcasarokról megpillantom a romokat, azt, ami a házból és a lakásomból megmaradt. Egy ablaknyíláson át könyveket látok, s egy csillárt. A ház és a lakás teljesen elpusztult, fel kell robbantani. A lépcső, amely emeleti lakásomhoz vezetett, leszakadt: a törmelékdombon át valahogy felmászok az emeletre. Szobámban, a kályha romjai között, megtalálom a fényképet, amely Tolsztojt és Gorkijt ábrázolja a Jasznaja Poljana-i kertben. A séta alkalmával, amikor ez a kép készült, mondotta Tolsztoj Gorkijnak: »Már nyolcvanéves vagyok és sírnom kell, amikor arra gondolok, hogy hiába írtam mindent, az emberek nem tanultak semmit és nem lettek jobbak.« A fényképeket zsebre vágom. Könyveim a padlón hevernek. Az eső az ablaktalan, tetőtlen szobában pépessé áztatja a hatezer kötetet” (Márai Sándor, Napló 1945–1957, Akadémiai–Helikon, 1990, 11–12.).
Nehéz ezt a pár sort nem a mának szóló, vérfagyasztó üzenetnek olvasni.
Márai három évvel később, negyvennyolc tavaszán újra arra jár, a ház akkor már nem áll, felnéz a „kéken fénylő tavaszi égre”, a légtömegre, ahol egykor a lakása volt, ami „mindenestől elillant, elgőzölt a levegőbe” (75.).
Sokat gondolok mostanában Márai égi könyvtárára, arra, ahogy próbál erőt gyűjteni, ahogy már korábban számot vet a könyvtára pusztulásának lehetőségével, ahogy a bombázások híréről olvasva előre megpróbál elbúcsúzni attól a sok ezer kötettől, lealkudja magában százra, és próbálja elhatározni, hogy bármi történjen, csak azért is dolgozni fog tovább: „minden elpusztul, amit gyűjtöttem, amihez közöm volt; de a lelkem, amíg élek, csak az enyém. Erre gondolok, nappal és éjjel. Dolgoznom kell, amíg élek” (Márai Sándor, Napló 1943–1944, Akadémiai–Helikon, 1990, 75.).
Márai könyvtára hiába tűnt el nyomtalanul, talán mégiscsak itt van velünk, úgy, ahogy a többi égi könyvtár, az elveszett, eltűnt, megsemmisült gyűjtemények fantomfájdalma. Úgy képzelem, mindnyájan osztozunk ebben az érzésben, ott a mozdulatainkban, amikor egy könyvet keresünk, de nem találjuk, és eszünkbe jut, hol volt annak idején egy sok költözéssel ezelőtti lakásban a régi helye, akkor ennek a fájdalomnak a távoli visszhangfájdalmát érezzük, ilyenkor számot kell vetnünk a könyvtáraink mulandóságával, azzal, hogy mennyire esetleges és törékeny mindaz, amit magától értetődőnek tartunk, például az is, hogy most itt éppen béke van, és a könyvek között állhatunk és örülhetünk.
Nem tehetünk mást, az esetleges pusztulás reménytelensége ellenére hinnünk kell a könyvekben, az olvasásban, a kultúra maradandóságában, abban, hogy a mi égi könyvtáraink is fontosak lesznek majd egyszer valakinek.
Nézzünk hát körül, vegyük kezünkbe a friss könyveket, ha tudjuk, vegyük meg őket, vegyünk erőt magunkon és kérjünk kedves íróinktól dedikációt, olvassuk el, aztán tegyük fel a polcainkra, gyűjtsünk csak azért is újabb könyvtárakat.
A könyvhetet megnyitom.
(Elhangzott Szegeden június 9-én.)