Spiró György 80

Alighanem két olyan nagy írónk van, aki az írás – irodalom/mondat/szó – lehetőségére mindig is a legtágasabb relációt tekintve figyelt, mondjuk így: a kultúra egészének vonatkozására vetette figyelmes pillantását. EP-t úgy emlegetem, akárha fehér hajával most itt mellettünk üldögélne a padon, fagyi, roséra sült steak, lobogó kalandvágy. De amíg az ő egész életművét áthatotta a figyelmes, szomjúhozó személyesség, és magán keresztül szűrt mindent, illetve és legfőképpen kulináris mindenevő volt, addig a másik delikvens, Spiró György étrendje specializáltabb. Kényesebb, kizárólagosabb, kihívóbb. Felfedező és rajongó típus, ezt olykor palástolni igyekszik, máskor meg kertelés és kétely nélkül teszi közzé elragadtatottsága tárgyát – és mennyire igaza van. Kertész, Háy vagy a még mindig a méltatlanul kevéssé elismert Kardos G. György a nagy liblingjei. Könnyedén megmondja, ki a legnagyobb magyar író (Kardos G.). Ki a legnagyobb színésznő (Molnár Piroska). Egy író, aki egész impozáns életművével Közép-Európát kereste, de annak mindig a keleti felét találta, nácikat, sovinisztákat, opportunistákat, dilettánsokat, eltévedt és bolyongó, rosszhiszemű és megalkuvó értelmiséget, lumpent, süvölvényt, barbarizmust.

Hősei típusok, mintázatok, képletek és a személyiség bonyolultságától megbolondított egyenletek, miközben fájdalmasan összetett és rétegzett, az illúzió díszleteitől módszeresen letisztogatott lények. Spirót a kultúra formateremtése és e formák működése, árnyaltabban: a kultúrában való létezés formái és lehetőségei, következményei izgatták mindig is. Miféle káposztafejeket termel ki a vidék, a provincializmus, hogy leng az értelmiségi lét hónaljszaga. Mi az írástudó önzése, elhivatottsága, magánya. Milyen a kultúrába vetett ember tehetetlensége. Család, családom. Barátok a bajban. Miféle társadalom-lélektani eseményekből következik a kulturálatlanság, hogyan és mitől virul a kultúra, és miféle folyamatok miatt silányul, barbarizálódik. Írói nyelvét a színház adta, a diskurzus élő és privát alkalma és az illúzióktól mentes megfigyelés. A PIM-ben tartott születésnapi beszélgetésén Szegő János magvetős szerkesztőnek azt mondta, soha nem irigykedett más írókra, mert amit mások tudnak, ahhoz ő nem föltétlenül ért, viszont amit ő tud, azt meg a kollégák nem föltétlenül tudják. Reménytelenül sokat tud. Nagyon sokat sejt. Előre lát. Ez a hatalmas életmű, melyben jószerivel alig akad forma, műfaj, amit ki nem próbált, ne gyakorolt volna, hatalmas, gyönyörű víziók birtoka – is. Elmehetett volna Delphoiba a kelet-európai szekció főtanácsosának. Félelmetesek a megérzései. Igen vagy sajnos, az előrejelzései rendre valóra válnak, lám, a szkepszis és az illúziótlanság milyen termékeny és kreatív erő. Van egy csodálatos tulajdonsága. A valóság érdekli. Ezért kutat, ezért keresi, gyűjti és osztályozza lázasan és kérlelhetetlenül témájának tényeit, nagy vonatkozásokat és kicsinységeket, ezért jár még mindig levéltárba, ezért silabizál kordokumentumot, naplót, művet, főkönyvet, számadást, leltári összegzést, elfelejtett művet. Ezért engedi szabadon a fantázia madarát a legritkább esetben. Minden szkepszise vagy rezignációja arról is szól, hogy föltétlenül hisz abban, az igazság, ha nem is kimondható, de ábrázolható. Van a tényekből, és csak azokból kiszűrhető esztétikum.

Személyes életét a novelláinak adta, egyébként a szerepek kínálta lehetőségek érdekelték a nagyprózákban is. Megtörtént vele az elmúlt nyolcvan év. Megírta az elmúlt kétszázat. Módszeresen, pontról pontra, és még a közeljövő szorongató látomásaiba is eljutott. Nem szokásom, de megszámoltam a legújabb könyvének, ennek a remek kordokumentumnak – Repedt kályhámon macska ül –, mely egyszerre napló, memoár és cselekményesített esszéforma, fülszövegébe sorolt műveinek számát. Ez ca. negyven kötet. Lehet minősíteni. Lenyűgöző életmű. Ha az irodalom óriás vegyeskereskedés, de olyan jó, hagyományos értelemben, Spiró emeletén – neki van külön szint – nem létezik olyan kereslet, igény, ami ne teljesülhetne. Belakta és ábrázolta azt a világot, amelyben élnünk szerencséltetett. Meg persze a Fogság. Meg a színház. És az oroszok, a lengyelek, a horvátok, a szerbek… stb., hol a határ, nincsen. Néhány éve népes társaságban megígérte, hogy nem ír több nagyregényt. Aztán hopp, megjelent a Padmaly. Nem mindig lehet hinni neki.

Köszönünk minden szót, Gyuri. Isten éltessen.