Kis beszéd a nagyregényről

Tisztelt hallgatóság,
kedves barátaim!

A legfontosabbal kezdeném. Jóllehet a számos kisforma mellett jegyeztem terjedelmes irodalmi műveket is, úgynevezett nagyregényeket, vagyis elvileg tudhatnám a hangya és a piramis közötti különbség lényegét, sajnos mégsem árulhatom el önöknek, miben áll a nagyepika titka (lényege). Ha ugyan van neki. Van. És még annyit, a piramist a hangya építi, és a piramisból utóbb újra hangya lesz.

Tudjuk, a regény minden szabálynak és elvárásnak fittyet hányhat, ha ahhoz van kedve, és igen sokszor érez is efféle késztetést. Megbolondítja az idő folyását, elkócolja a cselekményt, hosszadalmas és feledhető elmélkedésbe kezd, lényegesnek tűnő momentumokat könnyed legyintéssel intéz el, más, feleslegesnek ítélhető cselekedetekre oldalak tucatjait szánja. Fecseg, mint öt korty után a házmester. Vagy nem mond eleget, váratlanul legyilkolja a legkedvesebb szereplőt, az izgalom tetőfokán elalszik. Egy novellához legalább fegyelem kell, ha más nem, a lendület és a kitartottság fegyelme. A novella egyik archéja biztosan az ember humora, abbéli képessége, hogy a létezés kiskabátja gyakran kifordítva mutat igazán jól a tragédia báli összejövetelén. Egy regénynek nincs föltétlenül szüksége humorra, fegyelemre vagy precizitásra, egy nagyregény akármilyen emberi tulajdonsággal bírhat, a butaságtól a léhaságig, a kegyetlenségtől a kataton viselkedésig. Lehet kicsinyes, viszolyogtató, önző és gonosz. De mondhatom így is, a novella alkalmi viselet, a regény hónapos szoba vagy üvegpalota, lakni lehet benne. Élni.

A huszadik században a nagyregénynek két fontos kérdése volt: hogyan vész el vagy alakul át az idő, illetve mi minden kacat, lom, szörny található a személyiség és a lélek mélyében. Elég bőséges választék hordatott össze. Az idő és az én volt a huszadik századi ember nagy irodalmi kalandja. A tér korábban meg lett hódítva, a család ki lett beszélve, a szerelem és a hatalom működését pedig elég behatóan ábrázolták a tizenkilencedik századiak, aztán pedig, ugye, jött Kafka. Azonban csakhamar bekopogtatott a létezés ablakán egy új vendég. Nevezzük őt egyszerűen emlékezésnek. Soha az ember nem bírt ekkora anyagi és szellemi gazdagsággal, és soha nem érte annyi veszteség, mint a huszadik században. Az emlékezés kínzó reménykedés a veszteségek dokumentálására, a hiány fájdalmas gyűjteményének a kitöltésére. Aki emlékezik, rendületlenül képzelődik. Aki emlékezik, a mesét írja újra, és a fikció kufár félistenéhez imádkozik. Az emlékezés voltaképpen gyászfolyamat, gyászmunka, fuldoklás az idő hullámzásában, amely majd elnyel bennünket is.  

Ugrok. A mai fiatal vagy kevésbé fiatal, de a posztmodern vodkás limonádéja után szocializált írók elsősorban személyes életérzésekről beszélnek. Az autofikciós eljárásoknak igazi klasszikusai születtek, és nem föltétlenül az elbeszélés minőségének a kárára. Mert tényleg, kinek árt, ha a világsztár norvég író fölveszi a fogkeféjét, majd néhány mozdulat után visszahelyezi, és közben eltelik néhány oldal.

Kérdés továbbá az úgynevezett valóságok száma. Mert abból is lett jó néhány. A virtualitás elemében van, az omnipontencia újra és úja visszasündörög. De persze a helyénvaló irodalom célja csak az lehet, hogy a saját valóságát teremtse meg. Ez a valóság kínálhat kalandot, csodálkozást, megrendülést, haragot akár. Az az igazság, hogy a tét, mármint hogy az irodalom mire való, nemigen változott. A valóság földarabolta magát, egy nagyepikai mű ennek a csonkításos mozdulatsornak a rehabilitációja, visszaállítom az egészet, ami újra képes lesz beszámolni arról, mi egy ember élete, kicsoda volt édesapám, miért csalt meg a feleségem, milyen a nosztalgia a szavakat zabáló pokol után, mi történik egy délelőtti sorkapálás közben a Dunazugban.

Bocsánatot kérek, még csak azt sem tudom mondani, hogy a nagyepika olyan építmény, amelynek fundamentuma a finom, egyúttal monumentális szerkezet, az olajozott és gondos mondatműködés, az elbeszélői állványzat lenyűgöző szerkezete és formája, a szereplők tarka, de rendszerezett fölvonulása. Mindezek nélkül is jól elvan a regény. 

Vagy hogy a történet. Ja, igen. Mit nevezünk történetnek. Elég sokszor elmondták már, ugye. Magam úgy tartom, hogy egy rendes történet olyan emberi eseménysorozat, amely nem helyettesíthető. A történet csakis önmagával osztható, és az éppen annyi is lesz, önmaga marad. A történet olyan emberi cselekedet, amelybe belenevet a kicserélhetetlen és ki nem váltható sors, azonban ki ne tudná, a leghíresebb magyar regény éppen a főhőse sorstalanságával tüntet, jóllehet valaminek a hiánya egyúttal a léte is, kevesebb szépség lehet annál, mint amikor valami úgy van, hogy nincsen. A negligált lét teljes pompája, a groteszk kisrealizmusával elegyítve. Istennek nincsen története, szerintem nem is hiányzik neki. Ha lenne, nem jár úgy a gyermeke, ahogyan.

Egyszer Szilasi barátom fölszólított, árulnám el, hogy kezdek egy regényt.

Nem sokáig gondolkodtam: Keresem a nyelvet, Laci.

Aha, mondta, a nyelvet, azt? És?

És aztán megtalálom. Lehet, hogy a kézirat közepén, félúton, de megtalálom.

Minden műnek, regénynek, eposznak, drámának van egy kizárólagosan egyedi nyelvi formáltsága. Ennek a keresése bonyolult folyamat. A regény nyelve a regény személyisége. A nyelv nem szó, nem történet, nem cselekmény, a nyelv hangzás, tonáció, csönd, szünet, dadogás, köhögés és jajkiáltás, horkolás, a regény nyelve olyan, mint amikor beszél az erdő, az összes fa, egy pocsolya a tenger hangján dalol. Amikor ezt a nyelvet megtalálom, már tudom, melyik harangozó dolgozik. Nap süt, kint vagyok a várost ölelő földeken, köröttem rög hullámzik, gyökér gomolyog alattam, pocok fúr, gólyamadár száll lassan, akár a halál, és meghallom a templomharangot, na, most melyik tag húzza, rángatja. A nyelv az a nagy, rézből, fémből öntött kolomp, amelyre a szavak, a hangok és a regiszterek tárháza van bízva. Amikor én írni kezdtem, körülbelül negyven éve, még voltak harangozók. Úgy képzeltem, többféle harangozó van, részeges, jólelkű, kemény, ábrándozó. A nyelv a harang és a harangozás, akkor is van, amikor a harangozó boltba megy borért vagy kenyérért. Amikor egy regényben végre harangozni kezdenek, a beszéd hiteles lesz. Aztán talán arra is rá kell jönnöd, hogy egy jó regényben állandóan játszik a harangszó. Mikor Bach, mikor az Abba, de játszik.

Ki kellene térni arra a szociológiai jelenségre, hogy az irodalom és a nő.

Majd legközelebb. 

Önöket, tisztelt hallgatóság, a nagyepika megszületésének rejtelmeivel csaltam ebbe a terembe, és úgy lehet, ha bírtak is némi reménnyel, csalatkozniuk kell. Sajnálom, igazán. Viszont ülnek. Arra a testrészükre helyezik súlyukat, mely úgy a női nem, amiként a férfi testén kitüntetett szerepet játszik a történelemben, a vallásban, az uralkodásban, mondom szerényen, az emberi vonzódás kialakulásában. Bizonyára önök is találkoztak azzal a kellemetlen fejleménnyel, hogy egy szék drágább, mint az asztal. Értik, ugye? Pilinszky-effektus. Kispárna, nagypárna, Jadviga. A Getsemáne-kert székei kifejezetten kényelmetlenek lehettek, Júdás állt föl leghamarabb, rá is fázott szegény. A kerekasztal lovagjai is széken üldögélve hozták a döntéseket, a székeléstől a székfoglalóig rendkívül nagy a repertoár, nem is sorolom. Illetve van még a katapult. Az is szék, ugye. Repül, megment. Váradi András nemzetközi hírű biokémikus-professzor a figyelmembe ajánlotta még a villamosszéket is, milyen igaz, köszönöm. Jusson eszükbe, a magyar vérszerződésnél nem nagyon tudunk asztalról, székről, egy árva Ikea kempingszékről, de még egy hokedliről se. Szék nélkül nincsen nagyregény, kisregény, dráma, humoreszk. Egy nagyregény titka a szék (székfoglalás). Rajta folyik a babramunka, a fércelés, a sebkötözés, az önkielégítés, a spanyolviasz megszentelése. Istennek nyilván nincsen széke. Egy fölkiáltójelnek miért is lenne. A kérdőjelnek, amihez az ember leginkább hasonlítható az írásjelek közül, inkább van szüksége székre, és ha azt elfoglalja, a kérdőjeljellegét el nem veszti.

Tudósítom továbbá a tisztelt hallgatóságot, hogy ennek a nagyregénynek, amelyből hamarosan kisebb esszéisztikus és epizódszerű részletek hangzanak el, a megírása közben közvetve vagy közvetett módon milyen sérüléseket szenvedett el az írója. Sorolom tehát.

Ülőidegzsába. Depresszió. Akut szorongás. Alkoholizmus. Visszér, aranyér, bütyökgyulladás, szívpanaszok következtében jelentkező állandó végtagzsibbadás, többszörös ínhüvelygyulladás, karfáradás, vállgörcs, szemmel látható gerincferdülés, köszvény, arctorzulás, a személyiség súlyos deformálódása, az önzés, a rögeszmék és a kényszerképzetek eluralkodása, ideiglenes nemzőképtelenség, és hogy egy divatos szóval éljek, bármit jelentsen is, a zombisodás.

A Neandervölgyiek címére a regény kései alakulásában találtam csak rá, első hallásra elég kétségesnek tűnt, mára meggyőzte a környezetét. Ez a hagyományos karakterekkel, hagyományos időkezeléssel dolgozó, igazán nagy elbeszélés 1700 tördelt oldalig jutott. És nem jutott a végére, folytatódik. Önök most részleteket hallanak a nyomdára váró kézirathegyből. Fölolvasásom olyan fogalmakat igyekszik körbejárni, melyekkel nap mint nap találkozunk. Mondhatnám, semmi különös. Mi a történet, a haza, a nyelv, a test, az érzékiség, a humor, a magyar, a föld, a munka.

Nem véletlenül ezt a szó hagytam utoljára: munka.

De mégsem vele folytatom, hanem a történettel.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy történet. Nem tudni pontosan, mikor született. Sok nevelője, istápolója, nörsze, orvosa lett. Árva volt, anyát talált. Nem tudta, miért olyan, amilyen. Az apja se mondta el neki. Nem tudta, mi a dolga a nagyvilágban. De egyet tudott. Nem akarta, hogy más története legyen. Ehhez aztán ragaszkodott. Olyan is lett.

Ki tudja, milyen lett.

(A szerző székfoglalója a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián. A beszéd után részletek következtek a Neandervölgyiek című nagyregényből, amely a Könyvhétre jelenik meg a Magvető Kiadó gondozásában.)